Magyarországon az elmúlt időszakban jelentősen megnőtt a lelki problémával küzdő gyermekek száma az ellátórendszerben. Egyre kevesebb intézmény lát el egyre több gyereket, miközben a sajátos nevelési igényű diákok száma is évek óta dinamikusan nő. Terápiás ellátásra viszont nemcsak nekik, hanem sokszor neurotipikus, családjukkal otthon élő, de lelki problémákkal küzdő kortársaiknak is szükségük van.
Drinóczky Viktória gyermekpszichodráma-vezető, a Kende Hanna Gyermekpszichodráma Egyesület elnöke volt már boszorkány budapesti gyerekek, jó tündér a hétesi cigánytelep kiskorú lakói és törődő barátnő az aszódi javítóintézet kamaszai előtt. Az első hallásra hagyományos népmesei szerepek mögött azonban sokkal komolyabb munka, kutatások és tapasztalatok állnak. Egyre népszerűbbek a gyermekek számára tartott pszichodráma-foglalkozások, de egyelőre így is főleg a fővárosban és csupán néhány nagyobb vidéki városban elérhetők.
Kezdjük az elején. Hogyan működik a gyermekpszichodráma?
A gyermekpszichodráma élményt élménnyel gyógyít. A gyereknek nem kell értenie, hogy mostantól azért vagyok jobb gyerek, mert például a mesében az egerek összebarátkoztak. A szülőknek is szoktam mondani: nem kell, hogy tudatosítsák azt, hogy most azért jössz ide, mert bepisilsz, vagy azért, mert fejbe verted Pistikét tegnap a suliban.
A hatásmechanizmus röviden az, hogy a gyerek a fantáziavilágán keresztül elmesél egy mesét, ami szimbolikusan hordozza a gyermek belső tartalmait. Ez kerül a pszichodrámajáték „minthaterébe”, ahol minden megtörténhet, de csak a játék szintjén. A terápiás beavatkozás is így történik, ahogy mi, terapeuták együtt játszunk velük.
Mi a céljuk a gyermekpszichodráma-foglalkozásoknak? Hogy a gyerek megértse saját magát, vagy hogy képes legyen kifejezni az érzéseit?
Gyerekeknél még nem az a lényeg, hogy megértsék önmagukat, ez már a felnőtt-terápiák feladata. Ebben a korban úgy tudunk segíteni, hogy azt kérjük, meséljen egy mesét. A mesebeli szimbólumvilágban kifejezhetik azokat a belső tartalmakat, amiket egyébként nehéz megélni, vagy talán tudatában sincsenek, viszont tüneteket okozhat.
Improvizálnak vagy előre kitalált szituációkkal dolgoznak?
Maga a játék improvizatív, és teljesen a gyerek fantáziavilágára támaszkodik. De természetesen vannak klasszikus meseszereplők, akiket a gyerekek használnak. Megjelennek a boszorkányok, az óriások, a sárkányok, de odakerülnek a modern világ lényei is, így a számítógépes játékokból a szereplők vagy a tévében látott karakterek.
Hogyan lehet foglalkozás közben szakemberként reagálni arra, ha nem ismeri ezeket az új figurákat?
Amikor elkezdtük a gyermekpszichodrámát, azt gondoltuk, hogy ezeket nem engedjük be, hanem klasszikus, archetipikus mesemintákkal, szereplőkkel dolgozunk. Ezt később keresztülhúzta a valóság. A mai gyerekek ugyanis tömegével hozzák a zombikat, a videójátékokból ismert figurákat. Ez része lett a fantáziaviláguknak.
Ez jó vagy rossz?
Nyilván nem mindegy, hogy mennyit él valaki ebben a fantáziavilágban, mennyit játszik mondjuk a Minecrafttal, vagy mennyit néz olyan filmeket, amiben nagyon ijesztő, nagyon szörnyű karakterek vannak. Fontos , hogy szülőként figyeljük, tudjuk, hogy milyen filmeket néz, milyen játékokkal játszik a gyermekünk, és beszélgessünk a látottakról, érzékeljük, hogy milyen hatást vált ki belőle. És természetesen az is nagyon fontos, hogy az életkoruknak megfelelő filmeket nézzenek.
Ez hogyan jelenik meg a mesékben a foglalkozások során?
Volt egy első osztályos kisfiú, aki amint bekerült az iskolába, rögtön meggyűlt a baja a szabályokkal és az órákkal, pedig egy elfogadó közösségbe járt. Nagyon nehezen tudott kapcsolódni a társaihoz: durva volt, és nem hagyta, hogy nyugalomban folyjon a tanítás, ezért is került hozzánk.
Az édesanyja depressziós volt a megszületése után, nagyon nehezen tudott kapcsolódni az újszülötthöz. A kisfiú éppen akkoriban került iskolába, amikor megszületett a testvére. Hirtelen ott volt egy kisbaba, akivel látta az anyát úgy működni, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, mert nála már nem volt hasonló problémája. Ezt nagyon nehéz volt feldolgoznia. A drámafoglalkozásokon aztán teljesen leválasztotta magát a csoportról, külön úton játszott. Elhagyta a csoport által kitalált mesét, amiben egerek játszottak egymással. Azt mesélte, hogy ő egy másik világban van, ott foglalatoskodik, kraftolgat, időnként pedig jön valami szörny, aki megtámadja. Játéka a kapcsolódási nehézségről és az értéktelenségérzésről szólt, nagyon megrázó volt.
Aztán jött egy csodálatos fordulat – egy katarzisjáték. Amikor a sokadik foglalkozáson azt mondta, hogy „én egy Minecraft-figura leszek”, majd a többiekre nézett: „Vagy legyek inkább egér?” A többiek nagyon örültek neki, és mondták, hogy „igen, legyél egér”. Így azt mondta, egér lesz, aki viszont nagyon sok sajtot lop a gazdasszonytól – ez ugye én voltam –, és arra kért, hogy gazdasszonyként nagyon haragudjak rá.
Itt van egy fontos szerepe a pszichodráma-vezetőnek. Meg kellett érteni, hogy miért kívánja ezt, és ezért ebben a helyzetben nem pontosan azt játszottam, amit kért. Bár morgolódtam, hogy megették a sajtomat a kamrából, de amikor megérkezett kisegérként lopni, ránéztem, és azt mondtam, „Ó, de hát milyen aranyos ez a kisegér”, és össze akartam vele barátkozni. Ez nagyon tetszett neki.
Mindez azért történt így, mert a játékban kompenzálni akartam azt, ami élete legkorábbi szakaszában hiányzott neki, hogy az anya nem tudott örülni a csecsemőnek, nem tudott jó tükre lenni, nem tudott mosolyogva és boldogan ránézni a gyerekére, és azt sugallni: jó, hogy vagy. Ez annyira megtetszett a kisfiúnak, hogy többször el akarta játszani ezt az örömteli találkozást. Fontos kérdés lett számára, hogy mit kezdjen a sok sajttal. Elgondolkozott, hogy mind felfalja-e. Aztán a sok lopott sajtból végül a kisfiú (illetve a kisegér) döntése nyomán sajtfagyi lett, amit közösen fogyasztott el a többi egérrel.
Hogyan követhetők egy ilyen katarzisélménynek a jelei a való életben?
Nagyon fontos visszajelzés volt aztán a szülőktől és az iskolától, hogy a fiú ezután nagyon akart kapcsolódni a gyerekekhez. Képessé vált megérteni, hogy lehetnek a kapcsolódásnak nehézségei, de kereste az utakat, hogy hogyan tudna mégis együtt játszani a társaival. Mindezzel párhuzamosan folytak az édesanyjával a szülőkonzultációk, amelynek folyamán közelebb került a kisfiához, átérezte a nehézségeit, ő is elkezdett máshogy működni a saját kisfiával, több időt töltöttek kettesben. Neki is igyekezett figyelmet adni, örömteli együttléteket szerveztek. Ez mind együtt pedig segítette a kisfiút, hogy jobban tudjon alkalmazkodni a suliban, és legyenek barátai.
Hogyan lehet elkerülni, hogy a szülő elkezdje saját magát hibáztatni, és elinduljon egy lefelé tartó spirál?
A szülők is részei a történésnek a foglalkozásokat kísérő konzultációs folyamatban. Az a célunk, hogy közösen oldjuk meg a felmerülő nehézségeket. Tehát nem arról van szó, hogy bárki bűnbakot keresne. Ez az anyuka sem tehetett arról, ami vele történt. Vannak persze olyan esetek, amikor nincs lehetőség szülői konzultációra.
Mikor?
Amikor az Aszódi Javítóintézetben dolgoztam fiatal bűnelkövető fiúkkal, ott nem volt módom találkozni a szülőkkel, és megtudni tőlük alapinformációkat, legfeljebb a nevelőktől, akik a fiúkkal töltötték a napjaikat. Tőlük kaptunk visszajelzést, hogy hogyan hat vagy működik a dolog.
Mennyire kellett más módszerekkel dolgozni velük, mint a családjukkal együtt élő gyerekekkel?
Ők serdülőkorúak voltak, náluk változik némileg a módszertan. Voltak speciális kéréseik is. Például tudták magukról, hogy nagyon gyorsan indulatba jönnek, és ezt közölték is, hogy tartanak az ilyen szituációktól.
Ilyenkor az ő természetes közegükhöz alkalmazkodó szituációkat játszanak el, vagy itt is a mesevilágban mélyednek el?
Mindkettő megtörténhet. Eleinte nyilván olyan dolgokat hoztak be, amik az ottani élettel vagy inkább a vágyaikkal, a fantáziáikkal voltak kapcsolatosak. Például milyen jó lenne kint lenni, vagy mi van a barátnőmmel, vagy mi van az anyámmal, vagy hogyha kimegyek, akkor majd mit fogok csinálni, hogyan fogok boldogulni az életben.
Aztán amikor elmélyült a bizalom, és már régebb óta ismertük egymást, megengedtek maguknak regresszívebb játékokat is. Szintén különbség a többi csoportunkhoz képest, hogy ezeknek a fiúknak kifelé van egy nagyon erős, kemény énjük, amit a külvilág felé mutatnak. Ha viszont sikerül bizalmat építeni, akkor emögött a nagyon erős és akár ijesztőnek mutatott én mögött egy nagyon sérült és bántalmazott kisfiú alakja rajzolódik ki. Ha jól dolgozunk, akkor ők ebből meg tudnak mutatni valamit, és kapcsolatot tudnak építeni a kettő között.
És hogy néz ki ez a kisfiú?
Az oroszlán és a kisfiú is valódi. Pont ez a nehéz számukra, hogy kimaradt az életükből egy közbülső szakasz. Folyamatosan érzékelnek egy nagyon sérült, nagyon rettegő belsőt, akit nem tudtak felnevelni, akit nem volt, aki dédelgessen és babusgasson. Ezért a túléléshez ki kellett fejleszteniük egy erőteljes – fizikai értelemben is kigyúrt –, kifelé erőt demonstráló ént.
Náluk hogy néz ki a katarzis?
Volt egy srác, aki a történetében egy maffiózószerű figura volt, aki hazamegy a nőjéhez, és azt csinál vele, amit akar. Elkezdtük játszani, mert ilyenkor nem lehet egy egész történetet végighallgatni tőlük, csak egy kezdőképet, mert nagyon erős a cselekvési vágyuk. A szerepem az volt, hogy alárendelt nőként kiszolgálója leszek egy maffiózó pasinak. Ehelyett én egy érző nőt játszottam mellette, ő pedig szinte azonnal egy érzelmes kisfiúvá vált, és egyszer csak egy másik történetben találtuk magunkat. Ehhez azonban számos alkalom és kialakult bizalmi viszony kellett, nem ezzel indult a folyamat.
Vagy volt egy másik, aki az egyetlen támaszának számító nagypapájától köszönt el egy szerepcsere segítségével, aki nem sokkal korábban hunyt el. A valóságban erre nem volt lehetősége, hiszen bent volt az intézetben.
Aztán volt egy fiú, aki későn érkezett vissza az eltávozásról, ami nagyon súlyos vétség. Azt mondta, szörnyű dolog történt a vonaton, meglopták. „Értse meg, Viki néni, hogy ha a tolvajt meglopják, az sokkal szörnyűbb.” Ebből lett egy játék. Nagyon nehezen vállalta, hogy eljátssza, mert félt, hogy indulatba jön. Tulajdonképpen a játék értelme az volt, hogy ő most károsultként találkozik a tolvajjal, vagyis a saját énjével is, aki olykor nem tudja megállni, hogy ne szerezzen magának valamit mások kárára. Katartikus játék volt.
És mire jutott?
Arra, hogy nem éri meg lopni.
Mekkora lefedettsége van ennek a módszernek országosan? Különlegességnek számít?
Budapesten már sokan vagyunk, és sok kollégám dolgozik az agglomerációban is. Ezenkívül viszont egy-két nagyvárost leszámítva nagyon gyér a jelenlét. Egy három évvel ezelőtti felmérésünk alapján 120 gyermekpszichodráma-csoport működik Magyarországon, illetve a történelmi Magyarország területén, mert a Vajdaságban, Erdélyben és a Felvidéken is dolgoznak kollégáink.
Kende Hanna, egyesületünk névadója és módszerünk megalkotója is kolozsvári születésű. Párizsba emigrált, ott dolgozta ki ezt a módszert. Bűnelkövető gyerekekkel dolgozott az egészségügyi minisztérium pszichológusaként egy speciális bíróságon, ahova a bűnelkövető gyerekek kerülnek. Itt volt az egyik lehetőségük a pszichodrámát választani rehabilitációs módszerként.
Látta, hogy ezek a gyerekek nagyon félnek kettesben maradni a terapeutával, mert veszélyeztető számunkra egy idegen felnőtt jelenléte négyszemközt. Akkor merült fel, hogy csoportban ez jobban működhetne. Így alakult ki a módszer, hogy két csoportvezető együtt játszik a gyerekekkel.
Visszatérve: én is dolgoztam vidéken, éppen egy ilyen, a lefedettségből kieső környéken, a hétesi szegregátumban, Ózdon.
Mennyiben más az ottani gyerekek mesevilága, mint mondjuk a fővárosban élőké? Hiszen egészen más szociokulturális háttérből érkeznek.
A játék elsöprő erejű volt, és nagyon gyors. Ami megrendítő volt, hogy ezeknek a gyerekeknek nagyon nehéz szimbólumokban gondolkodniuk. Ők leginkább kézzelfogható dolgokban tudtak gondolkodni. Tehát nem sárkányok és óriások voltak a negatív szereplők, hanem a kamatosok és a gárdisták.
A gyerekpszichodrámában fontos szabály, hogy ha traumát javasol játékra a gyerek, azt sosem játsszuk vissza úgy, ahogy történt. Át kell alakítani, szimbolikussá tenni, lehetőleg úgy, hogy nem a traumatizált gyerek játssza újra önmaga szerepét benne, mert ez újra traumatizálhatná.
Segíteni kellett nekik megtanítani, hogy szimbólumokkal dolgozzanak és gondolkozzanak, be kellett segítenünk őket a csodavilágba, a mesevilágba, ahol bármi megtörténhet.
Az egyik alkalommal egy mesekártyán egy vízcseppben egy kis falu volt, és ezt választották helyszínül. A mesének a címe az lett, hogy A cseppvilág. Arról szólt a történet, hogy gyerekek élnek és játszani akarnak, de a cseppvilágból, ahol élnek, nem tudnak kijönni. Látják, hogy mi van kívül, de olyan erős a csepp fala, hogy nem tudnak kijönni, be vannak zárva. Még Zeusz isten sem tudta áttörni, akitől segítséget kértek. Végül az lett a befejezés, hogy egy kisfiú szerzett egy pörgettyűt, ami ebben az időben divat volt. Azt pedig olyan erősen megpörgette, hogy szétvágta a csepp falait, és ki tudtak szabadulni. Azt hiszem, hogy ennek a mesének a szimbolikáját nem kell részletesen elmagyaráznom. A lényeg, hogy megtanultak a folyamat végére ők is szimbólumokban gondolkodni.
Nem lehet, hogy korábban azért nem tudtak, mert nem hallanak, olvasnak elég mesét?
De igen. Ezek a cigány családok elszakadtak már a saját hagyományaiktól, a saját meséiktől is. Ez egy városi cigányság volt, akik elvesztették a munkájukat, és teljesen ellehetetlenült az életük. Ezeknek a gyerekeknek tehát nagyon hiányoznak a mesék.
Ennek a helyébe lépett be a YouTube?
Igen. Mindent elárasztó mértékben, sokszor szűretlenül.
Mi lesz ennek a következménye hosszú távon?
Nem tudjuk. De nyilván megvan a veszélye, ha túlzásba viszik. A szülők sokszor nem érnek rá, mert sok mindent kell csinálniuk, és a gyerekek addig legalább biztosan csöndben vannak, amíg a YouTube-ot nézik vagy amíg számítógépes játékokkal játszanak. Ezeknek a tartalmaknak a fantáziavilága viszont sokszor egyáltalán nem gyermeki fantáziavilág. Nem sok közük van az archetipikus, több évezreden keresztül mesélt mesék világához. Néha ijesztő vagy kifejezetten felnőtt fejlesztők képzeletét leképező elemeket tartalmaznak.
Ugyanakkor nekik is meg kell tanulniuk ezt a nyelvezetet, különben hátrányba kerülnek a digitális térben.
Igen, és ezt a másik oldalról is érzékelem. Vannak olyan családok, ahol teljesen letiltják az ilyesmit, egyáltalán nem adnak hozzáférést ehhez a világhoz. És akkor azért marad ki a társalgásból vagy a suliban a barátkozásból egy srác, mert egyáltalán nem tud ehhez hozzászólni.
Én azt szoktam javasolni, hogy ha valaki azt érzi a gyerekén, hogy különös vonzódása van ehhez , akkor kreatív elfoglaltságokba próbálja becsatornázni. Forgassanak például filmet a gyerekek telefonnal. Dolgoztam együtt filmes kollégával, aki pszichodráma-szakember is volt. Vele csináltunk egy filmes csoportot a Rákospalotai Leánynevelő Intézetben. Leforgattuk, aztán a lányokkal együtt megvágták, és bemutatták a Gyerekszem Filmfesztiválon. Tehát ez mondjuk egy kreatív felhasználási módja a digitális eszközöknek.
Kinek jó a pszichodráma, és kinek nem?
Alapvetően a kisiskolás korosztályra dolgozta ki Kende Hanna ezt a módszert. Mi azt tapasztaljuk, hogy a nagycsoportos óvodások már nagyon jól tudnak játszani. Minden korosztálynak megvannak a specialitásai és a különlegessége. Vannak serdülő csoportok is, de ott a módszertan már más. És persze léteznek felnőtt önismereti, illetve felnőtt terápiás csoportok is.
Persze mindenkinek jó, azt szoktuk mondani, hogy nagyon kevés a kivétel, talán a perverz szexuális problémákkal küzdő fiataloknak nem ajánlott, de a magatartászavarral küzdőknek, szorongóknak, pszichoszomatikus problémákkal küzdőknek, SNI-seknek vagy azoknak is jót tesz, akik fent vannak az autizmusspektrumon. Valójában jól működik mindenkivel. Ezek egyébként jobbára heterogén csoportok, tehát egy-egy ilyen-olyan gyerek fér bele. Van olyan gyerek is, akinek egyszerűen nincs kedve hozzá.
Azt szoktam kérdezni, hogy van-e kedved ilyet játszani. A legtöbb gyereknek van. Jólesik nekik, főként a mai iskolarendszer mellett, ahol borzasztó sokat ülnek, és a fejüket használják. Itt viszont lehet mozogni és érzelmekkel dolgozni, amire viszont kevés mód van egy mai gyerek életében.
