Nagyhatalmak közötti lavírozás vagy betagozódás a nemzetek feletti intézményesülésbe: mi jobb az európai kisállamoknak? Hogyan tehet egy országot csatlósállammá a realistaként induló külpolitika? Milyen nemzetközi rendet, és miért rúghatott föl Putyin? Milyen a populista külpolitika? Interjú a birodalmak bukástörténeteinek utóéletét is kutató történésszel.
Ezekről van szó a cikkben:
Gyengülő nemzetközi rend, nemzetközi együttélési normákban hiányos posztszovjet világ , az uralkodó elitek rögeszméi: az orosz agresszió megközelítései.
Birodalmiság vs. hegemónia, dominancia vs. imperializmus.
Nagyhatalmak között lavírozni, vagy betagozódni egy amerikai–nyugat-európai hegemonikus rendbe?
Hogyan válhat egy realista egyensúlypolitika gyorsan csatlóspolitikává?
Mi a különbség a közös kereteket bomlasztó, normaszegő és az azokat elfogadó és azok mellett operáló különutas külpolitikák között?
Miért nem használja Romsics Gergely a gazdasági realizmus kifejezést a magyar különutas külpolitikára?
Mi a gondja azzal a megfogalmazással, hogy a Nyugatnak Oroszország meggyengítése a célja?
Hogyan kapcsolódnak az „emlékezet vállalkozói” a populista külpolitikához?
Hogyan ment végbe a hazai kormányzati populista beszédmód keretén belül az emlékezet újrahangolása?
A világpolitikát a nagyhatalmak játszóterének, érdekérvényesítő terepének tartják. Ilyen a realista külpolitikai iskola is, amelynek Henry Kissinger volt a legismertebb képviselője, és a Fidesz is gyakran hivatkozik mai képviselőire. Úgy tudom, ez a hagyomány egészen az 1814–15-ös bécsi kongresszusig nyúlik vissza. Több-e ennél a nemzetközi politika, vagy a nemzetközi jog és a szerződések valójában csak fügefalevelek, amelyeket bármikor meg lehet kerülni, ha van elég tankom vagy van atomfegyverem?
A modern nemzetközi jog keletkezését a XVII., kora XVIII. századra tesszük, de a bécsi kongresszus is fontos mérföldkő. A napóleoni háborúk az akkor bevett nézőpont szerint azért voltak annyira súlyosak, mert egy ország egyszerre ideológiavezérelt módon és féktelen hatalomvágy által irányítva – ez volt a forradalmi, majd napóleoni Franciaország – megpróbálta magát az egész kontinens hegemónjává emelni.
Ez a politika, amit utóbb imperialista és forradalmi külpolitikának keresztel el a nemzetközi kapcsolatok tudománya, rendszerszintű háborúba taszítja Európát. Hogy lehet ezt elkerülni? A realista válasz valóban az, hogy a hatalmat hatalommal lehet korlátozni. Sárkány ellen sárkányfű. Tehát szükség van a nagyhatalmaknak egy olyan koalíciójára, amely képes féken tartani a nagyhatalmi agressziót, az egész kontinens dominanciájára törekvő ambíciókat.
A másik út a nemzetközi jogé. A XVII. századtól kezdve olyan emberek, mint Hugo Grotius, Christian Wolff, Emmerich de Vattel azt mondják, hogy a nemzetközi jog érvényesülését felsőbb hatalom nem tudja kikényszeríteni, mert a nemzetközi rendszerben nem létezik erre alkalmas szereplő, tehát az a hazai jogtól valóban rendkívüli mértékben különbözik. Mégis: a nemzetközi jogba átültethetjük a polgári jog logikáját, és az államok maguk képesek lehetnek nyomást gyakorolni más államokra.
Tehát ha a nemzetközi rendszer megfelelő számú szereplője azt mondja, hogy jól meghatározható normákhoz elvár bizonyos ragaszkodást, és ezt az elvárást érvényesíti is a külpolitikájában, annak igenis lehet olyan hatása, hogy kialakul a nemzetközi életben is a pacta sunt servanda elve, tehát hogy a szerződéseket be kell tartani. Így elképzelhető lassú, fokozatos mozgás egy rendezetlen, hatalomelvű nemzetközi politika felől egy rendezettebb világ irányába.
Ez a mozgás valószínűleg nem lesz százszázalékos, de a nemzetközi jog ereje idővel jelentősen megnőhet. Különösen De Vattel volt az, aki a modern politikatudósokat is megelőlegezve spekulált arról, hogyan lehet képes sok normakövető fejedelem hitszegő uralkodókat visszatartani a szerződésszegéstől. Gondolatmenetét utóbb a modern játékelmélet igazolta vissza.
Mindkét általam röviden felvázolt irány azt a kérdést teszi fel, hogy a nemzetközi rendszer lehet-e békésebb, normavezéreltebb. A bécsi kongresszus válasza inkább az, hogy ezt a hatalmaknak a békére törekvő, saját korlátaikat elfogadó koalíciója és egy ilyen módon működő – nevezzük úgy – kollektív biztonsági rendszer érheti el.
Picit ambiciózusabb válasz a nemzetközi jogászoké, akik távolabbra tekintve azt mondják, hogy a normavezérelt külpolitikai cselekvés képes lehet terjedni a nemzetközi rendszerben, teret nyerni a hatalomelvű politikák rovására.
A putyini agresszió melyik megközelítés jogosultságát támasztja alá?
Nagyon leegyszerűsítő módon azt mondanám, hogy egy realista magyarázat arra mutatna rá, hogy a Szovjetunió felbomlása után létrejött egy olyan hatalmi rend a világban és Európában, amelyben a vesztes, a Szovjetunió örököse, az Orosz Föderáció természetes módon háttérbe szorult, és stratégiai érdekei sokszorosan sérültek.
Ilyenkor törvényszerűnek is mondható, hogy ennek korrekciójára kísérlet fog történni, amikor az új nemzetközi rend gyengülni látszik. Amikor az új nemzetközi rendet fenntartó, úgynevezett status quo hatalmak mással foglalkoznak, és úgy tűnik, már nem elkötelezettek a rend iránt. Volt-e olyan üzenet Oroszország felé, amelyből az a következtetés volt levonható, hogy azok a hatalmi tényezők, amelyek 1989 után hozzáláttak az új nemzetközi rend felépítéséhez, ezt már nem kívánják fenntartani, és ezért egy ilyen agresszió megvalósítható, elérhető egy kicsit a hidegháború lezárásának revíziója?
A Krím elfoglalásának válasz nélkül hagyását értelmezhették így.
Ez egy abszolút standard válasz. 2014–15 után egy politikus, aki a nemzetközi rend revízióját szeretné elérni, érezhette magát felbátorítva.
A Krím elfoglalása azonban más nézőpontból is vizsgálható, ami inkább – nem feltétlenül ellentmondásban az előzőekkel – arra helyezné a hangsúlyt, hogy a nemzetközi rendnek vannak olyan területei, melyeket sikerült többé-kevésbé normatív módon szabályozni. Ahol az európai integráció előrehaladt, ahol a NATO-csatlakozás megvalósult, ott kialakultak együttélési normák, és elég jól működtek. Közép-Európában óriási sikertörténet önmagában az, hogy nem alakultak ki etnikai vagy más szempontok által fűtött konfliktusok 1990 után, hanem békés és intézményesült magyar–román, magyar–szlovák viszonyok jöttek létre. Ám ahol a folyamat megakadt vagy nem jutott előre, ezek sokkal könnyebben válnak labilissá, alakulhatnak ki konfliktusok.
A ’90 utáni nemzetközi intézményesülési trendnek voltak geopolitikai határai, amelyek a szovjet informális birodalom és a tényleges szovjet területek között húzódnak. A szovjet birodalom csatlósait sikerült beépíteni egy békés és intézményesült rendbe, míg azokat az utódállamokat, amelyek a Szovjetunió területén jöttek létre, nem.
Az a magyarázat hogyan illeszthető be, miszerint Putyinnak és az ilyen autoriter rezsimeknek a félelme inkább a szeparatizmustól van, másrészt a saját rendszere ideológiai fellazításától? Az a mondás már nem igaz, hogy a külpolitika csak a belpolitika meghosszabbítása?
Az egész nemzetközi politika mint tudományterület részben annak a XIX. századi bölcsességnek a rehabilitációjára is épült 1945 után, hogy a kettőt el lehet és kell választani, mert megvannak a saját rendszerből adódó kényszerei. Ez volt a modern realista irányzat alapvetése: e szerint a nemzetközi rendszer kényszerei határozzák meg az államok viselkedését. Ugye milyen jólpasszol ez a maxima egy olyan helyzethez, amikor két nukleáris szuperhatalom együttélése a tét? Jobb is, ha az ideológiai különbségek miatt nem tekintünk a másikra eleve fenyegető ellenségként, inkább a rendszer logikáját követő racionális szereplőt látunk mindenkiben. De az ezt a kortárs tudományosságot megkérdőjelező kritikai elmélet amellett érvel, hogy lehet belülről kifelé magyarázni a külpolitikát.
Ezzel persze kinyitjuk Pandóra szelencéjét, de a történeti tapasztalataink szerint valóban mások a nem demokratikus, nem republikánus, nem jogállami keretek között működő kormányok külpolitikai reflexei. Hadd villantsak fel néhány szempontot.
Számomra meggyőző felvetés, hogy az autoriter államok gyakran legitimitásdeficittel küzdenek. Mindenki tudja, hogy azok a választások nem szabadok, ezért a hatalmon lévőknek folyamatosan bizonyítaniuk kell. A Kádár-rendszernek is bizonyítani kellett Magyarországon. De egy kevésbé egyértelműen diktatórikus rendnek is, ha a választások egyre inkább szimbolikussá válnak. Hogyan bizonyíthat egy rendszer? Jól ismerjük a Kádár-rendszer jóléti alkuját. Amikor ez az alku megdőlt, annak milyen következményei voltak a rendszer legitimitására nézve?
Sokkal gyakoribb ugyanakkor az, hogy a különböző autoriter vagy karizmatikus vezetők, amikor a rendszerük meginog, a külpolitikában akarnak kompenzálni. Ez már a cári Oroszországra igaz volt, sok kutató szerint ezért is volt olyan harcias a cár külpolitikája az I. világháború előtti időszakban. Minél bizonytalanabb egy rendszer hazai legitimációja, annál nagyobb eséllyel várható, hogy hazárdőr külpolitikába kezd. Ott próbálja meg elérni azokat a sikereket, amelyekkel a hazai állapotokban az ő – amúgy választásokon hitelesen nem szentesített dominanciája – legitimálható.
Akkor ez a magyarázat is bejöhet a putyini agresszióhoz.
Igen. Van még egy nagy terület: az, hogy az ideológiáknak milyen hatásuk van a külpolitikai cselekvésre. Ha valaki vagy egy csoport, egy elit kollektíve hisz valamiben, bizonyos tézisek formálják a világképét, akkor ennek milyen következményei lesznek? A politikai szociológia felől közelítő kutató szerint meg lehet ragadni, hogy a ’89 utáni orosz elitek bizonyos csoportjai milyen frusztrációkat, félelmeket hordoznak magukban. Ennek lehetnek hosszú történeti távlatai: hogy nyugat felől mindig megtámadták Oroszországot. Most mindegy, mi a valóság, mindegy, hogy Oroszország hányszor volt imperialista agresszor a történelemben. A tudat, hogy van ez a fenyegetés, ahogy volt 1914-ben is, 1939-ben is, és ott volt persze Napóleon, előtte a lengyelek és a kora XVII. század nagy, a moszkvai államot csaknem eltörlő válsága.
Amikor pedig nem támadták Oroszországot, akkor megpróbálták megfojtani, folytatódik ugyanez a szemlélet. A fenyegetettségérzettel együtt létezik egy szintén többrétegű küldetéstudat: ezek mind olyan tényezők, melyeket figyelembe lehet venni. Számtalan tanulmány van arról, hogy a vezető elitek által elfogadott bizonyos tételeknek, világképeknek lehet következményük a külpolitikai cselekvésre.
Például hogy milyen hatások érték a drezdai KGB-ügynök Putyint. Összerendezné ezeket a fogalmakat: hegemónia, dominancia, birodalmiság, illetve imperializmus?
Van egy alapvető kerete a nemzetköziről való gondolkodásnak, amit újabban sokan megkérdőjeleznek. Ennek a vesztfáliainak nevezett keretnek az alapja az a feltételezés, hogy a nemzetközi rendben egymással többé-kevésbé összehasonlítható, azonos szereplők működnek, melyeket államoknak nevezünk. Ezek azonos jogokkal bírnak. A képességeik eltérnek, de az elvek szintjén azonosak a státuszukban. Sokan azt mondják, hogy ez egy fikció, ami sok szempontból praktikus a nemzetközi politikai szereplők számára, de a valóságban inkább hatalmi aszimmetriák strukturálják a nemzetközi politikát.
Vagyis egyes szereplők sokkal erősebbek, mint mások, és ez mindig alakította a nemzetközi politikát, mindig voltak birodalmias törekvések. Ezek a birodalmak egy ideig tágultak, létrehoztak különböző alrendszereket, majd egy idő után összeomlottak, átadták a helyüket másnak.
Szokás megkülönböztetni a dominancia formáit, az erőfölény-gyakorlás módozatait. Általában akkor beszélünk birodalomról, amikor többé-kevésbé közvetlen ellenőrzés alatt vannak más területek egy hatalmi központ részéről. Ezért szoktunk például szovjet informális birodalomról beszélni, mert abban ’45–’89 között minden szereplő Moszkva akaratától függött. Kulcskérdéseket leszámítva nem volt közvetlen birodalmi irányítás, mint a Római Birodalomban, de nem beszélhetünk olyan autonómiáról, ami megengedte volna a szövetséges vagy csatlós államok túlzott önálló mozgását. Gondoljunk ’68-ra, Csehszlovákiára.
A hegemónia szó kifejezi azt a fajta alternatív hatalmi rendet, ami többé-kevésbé belegyezésen és együttműködésen alapul. Ennek az alapfeltevése az, hogy a nagyhatalmak képesek stabilitást biztosítani, és különböző kölcsönös hasznokat. Tehát gyengébb szereplőknek megérheti önként felzárkózni különböző nagyhatalmi rendekhez, amelyek ugyanakkor természetszerűen a vezető hatalmak érdekei szerint konfigurálódnak.
Hogy megértsük a logikát: egy vezető országnak nem kell egy szövetséges számára a lehető legjobb alkut ajánlania – elég, ha jobb alkut ajánl, mint amit a kisállam a hegemonikus renden kívül a maga számára kikaparhat. Ezért vonzó a csatlakozás lehetősége, de ebben az a lehetőség is benne van, hogy integrációjával párhuzamosan az adott ország vezetése megpróbál – extra hasznot keresve – a rend intézményeiből kikacsintani.
’89 után van egy nagyon vonzó ajánlata az Egyesült Államoknak a világ, de különösen Kelet-Közép-Európa számára. Ennek lényege, hogy egy sor nemzetközi intézményben részt lehet venni, ha bizonyos szabályokat ezek az államok elfogadnak, és számíthatnak támogatásra, számíthatnak a bekapcsolódásra a fejlettebb világ gazdasági vérkeringésébe bizonyos szervezetekhez való csatlakozás árán. Ez egy jó deal. Egymás sarkát tapossák a posztszocialista országok, hogy ebben részt vegyenek.
Azok, akik különböző okokból alternatívákkal kísérleteznek, ettől megpróbálnak kicsit távolabb maradni – gondoljunk itt a mečiari korszakra Szlovákiában –, nos, azok idővel megbuknak, mert a társadalmak maguk is úgy érzik, hogy ez egy nagyon jó ajánlat.
Van azonban ennek a ’89 utáni amerikai, majd amerikai–európai kettős hegemóniának egy olyan határvidéke, ahol ezek az ajánlatok nem működnek jól. Ez a posztszovjet világ, ahol maguk az ajánlatok is ködösek. Úgy tűnik, a gazdasági, politikai ajánlattevők sem elkötelezettek amellett, hogy ezeknek a posztszovjet területeknek az integrációját megvalósítsák. Úgy tűnik, hogy az ottani hatalmi elitek is sokkal hatékonyabban maradnak meg egyfajta köztes pozícióban, picit ide-oda táncolva.
Vannak kritikusok, akik szerint ez az integráció úgy volt önkéntes, hogy mindig voltak preferált elitcsoportok, akikre a nemzetközi szereplők támaszkodtak, akiket megpróbáltak helyzetbe hozni az egyes országokban. Nem azt mondom, hogy ez nem volt így, de ezek az országok, főleg a mi régiónkban, többé-kevésbé egységesen választottak egy politikai utat. Ez az euroatlanti integrációé volt, amit nevezhetünk úgy is, hogy egy kettős, amerikai–nyugat-európai hegemonikus rendhez való felzárkózás, abba való betagozódás. Ennek a rendnek hol voltak a határai? Most hol húzódnak? Lehet-e ezt hátrébb nyomni? Esetleg omladozik-e maga ez a rend? Ezek azok a kérdések, amelyeket az ukrajnai háború kapcsán sokan feltesznek maguknak a szakmában.
A Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerségben is markáns az amerikai önérdek képviselete, de az önérdek-maximalizáláson alapulnak az érdekegyeztetések még az EU-n belül is, ami a nemzetállami együttműködés legmagasabb szintű formája.
Nyilván minden szereplő a saját vélt érdekeit követi. A kérdés szerintem nem ez, hanem hogy születnek-e alkuk. Ezek milyen erősen intézményesülnek utána? Kikényszeríthetők-e egyes rendelkezéseik, vagy van legalább költsége a szerződésszegésnek, a normák semmibe vételének?
Az önérdek fogalmának definíciója pedig még ennél is fontosabb: a pillanatnyi helyzetben akarom a legjobbat, akár mindenki mást megkárosítva, becsapva, vagy arra készülök, hogy hasonló partnerekkel hasonló ügyekben a következő években, évtizedekben még sokszor meg kell állapodnom? Nem lopom el a narancsot attól a zöldségestől, akihez naponta járok banánért. Nem éri meg kockáztatni. Nagyon más az önérdek maximalizálásának jelentése, stratégiája egyszeri vagy ismétlődő, úgynevezett iterált tárgyalási helyzetben.
Win-win lehet így is?
Abszolút lehet, nyilván senki számára nem az abszolút optimum lesz az eredmény. De amennyiben az elérhető megállapodás előnyösebb, mint a rendszeren kívül maradva megpróbálni egy szélsőségesen önző vagy egy különutas külpolitikával kísérletezni, akkor életképes lehet, illetve jók lehetnek ezek az intézményi megoldások.
Egy dolgot ehhez azonban hozzá kell tenni. Amikor egy hegemonikus szereplő gyengül, akkor önzőbbé válik. Eltolódik a számára elfogadható alkuk tartománya. Egy hanyatló hegemón gyakran erősebb hazai problémákkal küzd, nemzetközi versenyképessége a gazdaságban csökken, ezért már önzőbb alkukat keres. Akár megpróbálja újratárgyalni a korábbi megállapodásokat is.
Jól kimutatható az Egyesült Államok távolodása a kétezres évek elejétől a Világkereskedelmi Szervezettől, amit pedig ők hoztak létre, és a különböző, inkább kiscsoportos vagy éppen bilaterális megállapodások keresése, ahol az Egyesült Államok még mindig az erőfölény pozíciójából tárgyalhat. Nemcsak arról van szó, hogy vannak-e olyan szereplők, akik inkább kívül maradnak, vagy megpróbálják bomlasztani a rendet, hanem az is felmerül, hogy milyen mértékben marad elkötelezett egy amúgy gyengülő nagyhatalom, ami egykor ennek a rendnek a szponzora volt, a saját gyengülésének a periódusában, ami többé-kevésbé elkerülhetetlen. Minden nagyhatalom a zenitje után veszíteni kezd a relatív erőfölényéből. Ezt éljük most meg, és ez elbizonytalanít más szereplőket is.
Akkor lehetséges az Ukrajna elleni agressziót is a globalizációt domináló Nyugattal való szembeszegülésként értelmezni? Ahogy ezt Oroszország is hajlamos láttatni?
Értelmezni mindenképpen lehet így. Az orosz propaganda és külpolitikai legitimáció nem tegnap született meg. Jól bejáratott sémáik vannak, amelyek szándékosan úgy is konfigurálódnak, hogy rezonáljanak európai és amerikai hagyományokkal: például az amerikai izolacionalizmus hagyományával és az európai baloldali kritikai hagyománnyal.
A támadó háború önvédelemként való leírása egy puha hatalmi eszköz, ezért úgy is van hangolva, hogy legyenek kapcsolódási pontjai a nyugati világban bevett, a liberális hegemóniát eleve fenntartásokkal kezelő gondolati, filozófiai, politikai hagyományok irányába.
A másik: már volt olyan a világtörténelemben, hogy egy legyőzött nagyhatalom – mert ennyiben én elfogadom az orosz álláspontot, hogy a hidegháború vége orosz vereség bizonyos értelemben –, amelynek a saját informális birodalma összeomlott, és a saját állama is részeire hull, és visszazsugorodik az elmúlt pár száz évben megtalálható eredeti területére, tehát hogy egy ilyen hatalom miért alakít ki áldozati reflexeket és fenyegetettségtudatot a saját külpolitikai identitásában. De ez nem azt jelenti, hogy ez ténylegesen így volt, vagy Európából nézve ezt automatikusan respektálni kéne.
Pont arról is szól a nemzetközi politika, hogy a politikai rendszer működtetése érdekében a szereplők a saját bevett félelmeiket, szorongásaikat és ambícióikat kanalizálják a diplomácia csatornáiba, és megtanulják ezeket vagy alternatív módon feloldani, vagy adott esetben rádöbbennek ezek valótlanságára. A nemzetközi politikában is vannak szocializációs folyamatok. Akik részt vesznek ilyenben, azok képesek más úton kezelni a külpolitikai identitásukból fakadó szorongásokat. Oroszország esetében ezek a szocializációs folyamatok megakadtak a kétezres években. Történtek kísérletek arra, hogy ezeket újraindítsák, a legutolsó komoly vállalkozás az Obama-adminisztráció úgynevezett resetajánlata volt az orosz–amerikai kapcsolatok újraindítására a grúz háború nyomán. Csúfos kudarcot vallott.
Kutatóként tehát lehet értelmezni azt, hogy milyen reflexek működnek egy külpolitikai döntéshozatali elitben, az oroszban is, de ebből egyáltalán nem az következik, hogy nekünk ezeket a nézőpontokat automatikusan egyenrangúsítani kéne. Vannak arra tudományos eszközök is, hogy bebizonyítsuk, hogy bizonyos dolgok a nemzetközi rendet inkább destabilizálják és rosszat tesznek neki, míg másfajta politikai reflexek inkább elősegítik a kölcsönösen előnyös együttműködéseket.
Térjünk át a kisállamok lehetőségeire. A realista külpolitika alapja a nagyhatalmi versengés, az állami, katonai fenyegetés. A magyar diplomácia hangsúlyozza, hogy realista külpolitikát folytat. Ez lehet a kisállamok politikai vezérelve? A realista külpolitikában egy kisállam alapvetően nem csak vazallus lehet?
Ez gyakran így van, de nem szükségszerűen. A magyar külpolitika reálpolitikai hagyományának egyik nagy alakja Bethlen István. Bethlen felteszi a kérdést az 1920-as évek elején, hogy milyenfajta külpolitika lehet sikeres a magyar revízió szempontjából. Elvesztettük az I. világháborút, a történelminek mondott Magyarország széthullott – akkor inkább úgy látták, hogy elrabolták tőlünk. Ezen változtatni kell, ebben mindenki egyetért. Hogyan lehet ezt elérni?
Az akkori szélsőjobb leginkább összeesküvés-szerű tervek felé indul. Lehet-e reakciós német tisztekkel valami fehér összefogást csinálni, ami adott esetben Bajorországtól egészen Oroszországig tartana, és ezt az egész versailles-i rendszert, ahogy van, megdönteni?
Vannak liberálisabb hangoltságú emberek, Apponyi Albert is ilyen volt, akik inkább a Népszövetségben bíztak. Úgy gondolták, hogy lesz revízió, és pont azért van a Népszövetség, hogy ott meg lehessen győzni a világ közvéleményét és az országok döntő hányadát arról, hogy valamilyen revízió szükséges.
Ezzel a két alternatívával szemben Bethlen középre pozicionálja magát. Én ezt tartom a XX. századi magyar reálpolitikai stratégia egyik nagy teljesítményének. Úgy véli, hogy legalább két nagyhatalomnak kell támogatnia a magyar revíziót, a többinek pedig nem elutasítania. Ő úgy gondolja, hogy valószínűleg Németország nélkül nem lesz revízió, mert annak stratégiai helye és szerepe meghatározó a térségben, még a veresége után is. Ehhez kéne még egy hatalmat valamilyen módon meggyőzni. A francia–magyar közeledési kísérletek kudarcot vallottak, Nagy Britannia és Olaszország felé lehet tekinteni.
Bethlen megpróbál manőverezni a nagyhatalmak között. Amikor úgy látja, hogy eljött a húszas évek második felében az idő, megpróbál nagyhatalmakat meggyőzni arról, hogy megéri támogatni a magyar revízió ügyét, anélkül hogy ez az európai rend felborítását vonná magával. A bethleni ajánlat az európai nagyhatalmak felé az, hogy oldjátok meg a magyar problémát egymással tárgyalva, és ezt az európai rend keretén belül rendezhetjük úgy, hogy Magyarország nem válik rebellis állammá, hanem alapvetően a versailles-i rend reformjára és a rendbe való beilleszkedésre fog törekedni.
Végeredményben ez kudarcot vallott, hiszen csak úgy tudott megvalósulni a revízió, hogy beálltunk egy vesztes szövetségi rendszerbe.
A bethleni külpolitika megvalósulásának kapujában – legalábbis akkor ezt így érezhette Bethlen – csap be a gazdasági válság. A négyhatalmi szerződésről 1931-ben megindultak tárgyalások, de közben akkorát fordul az európai politika kerete, hogy az a fajta európai rend, amiben Bethlen gondolkodott, megszűnik, mielőtt elérhetővé vált volna a magyar revízió.
Innentől kezdve ennek a sok mindentől függő reálpolitikának, amit Bethlen követ és ami a renden belüli manőverezés politikája, megszűnnek a keretfeltételei, és ott marad a magyar revíziós vágy egy olyan új külpolitikai felállásban, ahol egyre inkább vannak revizionista nagyhatalmak és status quo nagyhatalmak. Blokkosodik a világpolitika. Itt Magyarország nem tud mást csinálni – elméletben tudna mást csinálni, de nem képes mást csinálni –, mint belesodródik a csatlós pozíciójába a revizionista nagyhatalmak oldalán.
Most akkor félig tele vagy félig üres a pohár? Szerintem realista ihletésű külpolitika kisállam számára is lehetséges, a történelem is ezt példázza. De jól látszik az is, hogy a fenntarthatósága nagyon gyorsan meg tud kérdőjeleződni. Egy fordulat nyomán egy realista, tehát a nagyhatalmi szándékokat mérő, a fejleményeket annak alapján kalkuláló és ilyen környezetben autonómiáját őrizni igyekvő egyensúlypolitika nagyon gyorsan csatlóspolitikává alakulhat át ennek minden következményével együtt.
Szerintem manapság is hasonló a helyzet. Természetesen lehetséges manőverezni, de könnyen előállhat olyan politikai konstelláció, ahol a manőverezés lehetősége megszűnik. Jellemzően ez akkor van, amikor erősödnek a feszültségek a nemzetközi rendszerben. Olyankor a kisállamok mozgástere – történetileg ez sokszorosan igazolt tézis – beszűkül. Teleki Pál halála tekinthető erre vonatkozó tragikus figyelmeztetésnek is.
A kormány a gazdasági realizmusra hivatkozik az Oroszországgal vagy Kínával fenntartott, a szövetségi rendszerünkből eléggé kilógó politikai megközelítése kapcsán. De Magyarország a világ 15 legglobalizálódottabb országa közé tartozik, kereskedelmünk döntő része az unióval zajlik. Tehát gazdasági realizmus kevésbé magyarázhatja ezt a fajta kinézegetést a saját szövetségi rendszerünkből, amely most ráadásul éppen Oroszország visszaszorításán dolgozik, hasonlóan a nyolcvanas évekhez.
Ezzel egyetértek. De nem veszem át szóhasználatként, mert úgy gondolom, hogy a gazdasági realizmus félrevezető kifejezés ebben a helyzetben. Nem látom, miért lenne indokolt bármilyen magyar gazdaságpolitikát vagy külgazdasági politikát ez alá a címke alá beszuszakolni. A legelemibb statisztikák mutatják, hogy Magyarország elsődlegesen az Európai Unióba integrált gazdaság, másodlagosan pedig a tágabb nyugati világkereskedelmi rendbe. Ezt szabályvezérelt és mélyen intézményesült liberális/neoliberális rendként szoktuk leírni, ennek intézményesültségben kirívóan elöl járó alrendszere az EU egységes belső piaca és kereskedelmi rendszere. Ennek egyébként részei a kereskedelmi kapcsolatok Kínával vagy éppen az Orosz Föderációval és a világ más részeivel is.
Vannak olyan erőfeszítések, hogy az integrált magyar gazdaságnak bizonyos kapacitásai átirányuljanak más, gyakran egzotikusabb piacok felé, hogy létrejöjjenek olyanfajta kapcsolatok, amelyek esetleg helyzeti előnyhöz juttatják Magyarországot. Ezek olyan politikák, amelyek minden kormányzatnak ott vannak a horizontján. Egy másik kérdés, hogy a politikai kivitelezés szerencsés-e, jó-e. Meg kell különböztetni egy elvi nyitottságot arra, hogy kormányzatok az országaik helyzetét arra használják, hogy számukra előnyös gazdasági megállapodásokat kötnek akár úgy, hogy piacosítják azt a tényt, hogy részei egy nagyobb gazdasági blokknak, ahogy ez Magyarország esetében is történik. Ez egy bevett gyakorlat.
Másik kérdés, hogy a konkrét stratégiák, amelyeket ennek során követnek, nyereségesek, profitábilisak és fenntarthatók-e. Valóban tartós eredményekkel járnak? Milyen mértékben gyengítik adott esetben egyéb együttműködésekben az ország alkuhelyzetét? Legyen szó akár vasútépítésről: milyen a tényleges hasznossága? Legyen szó energiahordozók mozgásáról, stratégiai befektetések bevonzásáról. Az, hogy elvi szinten kimondjuk, hogy igen, kormányok szeretnek előnyös külpolitikai meg külgazdasági megállapodásokat kötni, és ennek érdekében még feszegetni is készek az intézményes rendek korlátait, ez igaz. Viszont nem is mond ki semmi különöset.
Másik kérdés, hogy a tényleges külgazdasági döntések mögött milyen racionalitásokat látunk, milyen különböző partikuláris racionalitásokat akár. Érdekcsoportok érdekérvényesítése is fel tud öltözni külpolitikai vagy külgazdasági realizmus köntösébe.
Végeredményben akkor mi a kis országok mozgástere, üdvözítő stratégiája: az erős szövetségesek vagy inkább az erős nemzetközi egyezmények?
Minden kis ország ezt a kettőt kombinálja, és persze mérlegel is. Az európai politikának 1945 után követett legmarkánsabb iránya az volt, hogy minél több intézmény van, minél több sokoldalú együttműködés és minél erősebb belső szövetsége jön létre a hasonlóan berendezkedett és gondolkodó európai országoknak, annál jobb. Intézményi keretek között és belső szövetségbe is tömörülve jobb feltételekkel lehet együttműködni egy olyan szuperhatalommal is, mint az Egyesült Államok.
Ez az euroatlanti viszony immár majdnem nyolc évtizedes dualizmusa: versengés és úgynevezett puha egyensúlypolitika is megfér benne, de a döntő, legalábbis eddig, a közös érdekek és elvek követése, amely egy idő után szert tesz egy bizonyos magától értetődőségre. Irak 2003-as inváziója után két és fél évvel már megkezdődött az amerikai külpolitika legalább részleges korrekciója. Akkor és többször is kísérletezett Washington az európai szövetségesek megosztásával, de ez stratégiai szempontból mindig károsnak és fenntarthatatlannak is bizonyult.
A ’45 utáni európai politikai kultúrának pedig szerves részévé vált az a felismerés, hogy az európai nemzetközi intézményesülés, majd nemzetek feletti intézményesülési folyamatok az európai pozíciókat inkább javítják. Javítják a békés együttműködésekben is, amikor más szereplőkkel, akár erősekkel, akár gyengékkel kell együttműködni. Akkor is igaz ez, amikor agresszióval szemben kell valamilyen erőt, ellenálló képességet mutatni.
Mára európai politikai hagyománnyá érett, hogy a nemzetközi politika szervezeti keretek között történő bonyolítása főszabályként mindig előny. Ezeket hosszabb távú befektetésként kezelve érdemes ápolni, mert megváltozhatnak kedvező világpolitikai konstellációk, amiben ezek a hosszú távú befektetések a saját kollektív biztonság, mondjuk úgy, egy európai reziliencia kiépítésére tett erőfeszítések nagyon is hasznosnak bizonyulnak. Ezer példája van a különutas és sokszor joggal kritizálható külpolitikának, tekintsünk akár a francia érdekkövetésre Afrikában, a sokat támadott német „kalmárkodásra”, és persze a kisállamok közül is bőven találunk eseteket hasonló normaszegésre.
Ám ezek legtöbbször nem célozták a közös keretek bomlasztását, és éppen ezért kell különbséget tenni a kereteket elfogadó és azok mellett operáló, szürke zónás diplomácia és a közösségi kereteket bomlasztó s lazító, destruktív módon önérdekkövető külpolitika között.
A kommunizmussal kapcsolatos amerikai külpolitikát eleinte a feltartóztatás, utána pedig a befolyásolás stratégiájával határozták meg. A nyugat-európai politikusok is a Kelettel, a diktatórikus rezsimekkel való gazdasági integrációt ezeknek a rendszereknek a megnyitásának és liberalizálásának eszközeként indokolták. Változás a közeledésen keresztül – mondta Willy Brandt, és ugyanez jellemezte Merkel oroszpolitikáját is. Most befolyásolás helyett újból a feltartóztatás következik? Hiszen az atlanti szövetség részéről Oroszország meggyengítése és elrettentése zajlik a későbbi háborúk kirobbantásától.
Ez nem egy választási helyzet, Európa előtt nincsen igazi alternatíva. Milyen trükkös dolog a nyelv: ha már azt mondjuk, hogy Oroszország feltartóztatása, Oroszország gyengítése zajlik, azzal bizonyos mértékig adaptáljuk az orosz propaganda nyelvét, amely a kezdeményezést, az agressziót a Nyugat számlájára írja. Ti Oroszországgal ezt és azt akartátok csinálni, ezért most ez és ez történik. Ezért én nem határozom meg a nyugati szövetség reaktív diplomáciáját a feltartóztatás politikájaként. Az egy univerzális veszély menedzseléséről szóló stratégia volt. Ellentétben a kommunizmustól való félelemmel, az orosz agresszióra most csak reagálnak az európai kormányok.
Úgy értve, hogy ha már kirobbantotta, akkor már kényszerítsük térdre.
Az Oroszországgal szembeni európai politika megváltozását Oroszország kényszerítette ki a saját agressziójával. Ha azt akarjuk megállapítani, hogy ez a reakció milyen mértékű átalakulást hozott, azt egyfajta módon lehet megvizsgálni: ha Oroszországnak megváltozik a politikája, akkor vezető és nem vezető európai államok milyen gyorsan hajlandók a saját pozíciójukat megváltoztatni annak érdekében, hogy Oroszország számára sárgarépát is mutassanak, ne csak botot. Tehát ne csak negatív ösztönzőkkel próbálják elrettenteni az agressziótól, hanem pozitív ösztönzőkkel is visszacsalogatni a békés együttműködés irányába.
Ezt akkor fogjuk tudni, ha az orosz politika megváltozik. Így én nagyon kerülendőnek tartom azokat a megfogalmazásokat, amelyek arról szólnak, hogy itt most Oroszország meggyengítése a cél. Szerintem itt az a cél, hogy az orosz agressziót feltartóztassák, ellehetetlenítsék, nem önmagában Oroszország meggyengítése. Oroszország jövője sokféleképpen alakulhat, az európai viszonyulás annak függvénye, hogy milyen mértékben fogadja el a kétségtelenül létező, de nem ellene irányuló alapvető nemzetközi normákat.
Biztos vannak emberek, akik ennél vérmesebben gondolkodtak, biztos, hogy van ruszofóbia a világban. De hát pontosan azt szokták mondani, hogy túlságosan sokan túlságosan is jó viszonyt tartottak fent Oroszországgal Európában!
Az orosz dimenzió gazdasági és akár egyéb haszna egy európai rend számára nyilvánvaló, ha nem akarja felborítani. De tény, hogy jelenleg nem az orosz félelmek és ambíciók korrekciója révén elérhető kiegyezés irányába mutató folyamatok zajlanak. Oroszország egyelőre a tartalékaira támaszkodik, és a nyugati támogató koalíció megbontására, egyben saját imperialista agressziójának bebetonozására törekszik.
Beszéltünk a multilaterális nemzetközi egyezményekre alapozó és az inkább az erőn alapuló realista külpolitikai megközelítésekről. Hogyan lehetne az új fogalmat, a populista külpolitikát jellemezni?
Ez egy olyan interpretációs probléma, amire igazából nem készültek fel a nemzetközi politikatudomány klasszikus iskolái. Amikor populizmusról beszélünk, akkor ezek alapvetően belpolitikai struktúrákat érintenek.
Van egy alapszintje a populizmus értelmezésének a külpolitikák elemzésében. Az, hogy a populizmusok jellemzően izolacionizmusokkal párosulnak. Tehát egyfajta szélsőséges bezárkózást követelnek a nemzeti önérdekkövetésbe. Ennek megfelelően egyszerre utasítják el a hazai eliteket és azokat a nemzetközi eliteket, amelyekbe, ők úgy látják, a hazai elitek betagozódtak. Az elitellenesség egyszerre tud bizonyos hazai elitcsoportok ellen irányulni, és ezeknek a nemzetközi szövetségesei vagy anyaelitjei ellen is.
A populizmus rendkívül változékony politikai alakzat. Nem véletlenül mondja sok kutató, hogy a populizmusnak nincsen esszenciája. A populizmus egy attitűd, ami a demokráciában vagy más politikai rendszerekben jelentkező társadalmi elégedetlenségnek valamilyen feltranszformálódása és elitellenes jelentkezése. Ez egy relacionális, tehát csoportok viszonyát megragadó, nem egy tartalmi fogalom.
De természetesen minden konkrét populizmusnak vannak ideológiai tartalmai. Attól függően, hogy melyik történeti példát nézzük, nagyon érdekes és eltérő külpolitikákkal találkozhatunk. Klasszikus argentin populista pillanat a perónizmus, ami a fasizmus felé is kacsingatott. Itt tud találkozni adott esetben az Amerika-ellenesség, Argentína esetében az általánosabb angloellenesség, akárcsak ideológiai szimpátiák a vezetők részéről, és pillanatnyi gazdasági előnyök is.
A populizmusok, különösen a mi régiónkban, egy nagyon érdekes történeti kondicionáltság lenyomatait hordozzák magukon. Arra gondolok, hogy az új populizmusok Kelet-Közép-Európában nagyon sokat tanultak a posztkolonializmus nyelveitől. Úgy pozicionálják magukat, mint amelyek az évszázadokon át őket megnyomorító nagyhatalmi politika áldozatai. Azért szuverenisták tehát, mert a nagyhatalmak dominanciáját túlságosan is megtapasztalták. Ennek ellen kívánnak állni. Ez az egyik érdekes tételük.
A másik pedig az, hogy magukat ezzel összefüggésben áldozatként pozicionálják, akiknek követelnivalójuk van a világrendtől. Tehát olyan sérelmek érték ezeket a kelet-közép-európai nacionalizmusokat – és minden régiós nacionalizmus tud sérelmeket felsorolni –, amelyek miatt jár valamiféle jóvátétel.
Nem csak a magyarra jellemző ez a sérelmi nacionalizmus Trianon óta?
A lengyel nacionalizmus populista áramlatában is nagyon jól megragadható. Miket szenvedtünk el a világtörténelemben, kik által, és még a szövetségeseink, Németország is mivel tartozik nekünk. Az elmúlt időszakban újult ki a már húsz éve zajló vita, hogy ha a II. világháború nincs, akkor hányan lennének a lengyelek, mekkora lenne Lengyelország. Mit kell tenni annak érdekében, hogy ez a fajta történeti sérelem kompenzálható legyen?
A különböző birodalmakkal szembeni ellenérzés mindenütt kimutatható a politika populista spektrumán. Ez egyébként nagyon gyakran magyarellenességet is jelent. Mi mindig el akarjuk felejteni, hogy nekünk van egy birodalmias múltunk, amikor más nemzetiségeket, akik modern politikai nemzetek lettek, egy alapvetően békés, de egyértelmű erőfölényen alapuló együttélés során a nemzetté válásuk korszakában is hegemonizáltunk, és ez óvatos megfogalmazás. Az erősebb az, hogy egy nemzetiesítő politikában megpróbáltuk ezt a soknemzetiségű birodalmat egy homogén nemzetállammá alakítani.
A legtöbb esetben külső és belső elnyomások történetét is hordozzák ezek a régiós populizmusok. Különböző országokban mások a ciklusaik, nem mindig ugyanakkor erősödnek meg. De mindenütt az áldozati pozícióból megfogalmazott birodalomellenesség nyelvét dolgozzák ki. Ez egy szuverenitást védő nyelv. De nem szabad elfelejteni, hogy ezek rendkívül hajlékony politikai eszközök, amiket úgy lehet konfigurálni, hogy éppen megfelelők legyenek azoknak a politikai beszélőknek, politikai erőknek, amelyek ezeket instrumentalizálják. Az instrumentalizáció az a pillanat, amikor egy formátlan, a társadalom tájékozottabb rétegeiben élő történeti kondicionáltság találkozik egy politikai szándékkal. A politikával szorosan együttműködő „emlékezetvállalkozók”, a társadalmi múlttudat alakítói nemcsak aktiválnak bizonyos tanult (tehát nem saját életükben megtapasztalt) emlékeket az emberekben, hanem ezeknek az emlékeknek a jelenhez kötődő pontosabb jelentést is kölcsönöznek. Ennek nyomán aztán egy politikailag is felhasználható és aktivált emlékezet jön létre.
Hadd említsek egy példát. A magyar értelmiségi hagyományban a Trianonért hordozott felelősségnek különböző alanyai voltak. A nagyhatalmak, a szomszéd államok, amelyek területet akartak rabolni, a hazai szereplők, Károlyi és társai, akik nem megfelelően politizáltak. Különböző mixeket lehetett létrehozni a magyar emlékezetpolitikában azzal kapcsolatban, hogy ki is a felelős.
Nagyon tanulságos, hogy a kormányzati populizmusnak az emlékezetpolitikai és külpolitikai diskurzusa hogyan változott meg 2018-tól kezdve. Markánsan a közép-európai együttélés, összefogás került előtérbe, és a szomszéd nemzetek elitjeinek a bűnössége a hivatalos kommunikációban háttérbe szorult. Bizonyos hagyományos értelmiségi támogató csoportok képviselték továbbra is ezt a bevett formulát arról, hogy a szomszéd államok mohó elitjei hogyan károsították meg Magyarországot. De a korszerűbb olvasat sokkal inkább valamilyen új nemzetközi liberalizmust tett felelőssé a történeti Magyarország katasztrófájáért – és nyilván a hazai baloldal ehhez köthető alakjait.
Tehát egy klasszikus populista képlet jött létre, ahol egy hazai elitcsoport és az ő nemzetközi anyaelitje, azaz a progresszív liberalizmus, Károlyi Mihálytól Woodrow Wilsonig felelős Magyarország sorsáért. Már nem a szomszéd nemzetek akkori nacionalista államépítő vezető elitje, nem a sokáig démonizált Edvard Beneš a fő bűnös. Itt kristálytisztán megmutatkozik, hogyan megy végbe egy populista beszédmód keretén belül az emlékezet újrahangolása.
Ez nagyjából meg is feleltethető az unióval való szabadságharcunk ellenségképének.
Hogyne, ezek történeti előképek is, amelyek hatékonyan legitimálnak külpolitikai irányokat. De nem szabad elfelejteni, hogy itt nem a történelemről beszélünk, hanem a történeti múlt instrumentalizálásáról, ami egy rendkívül könnyen alakítható alapanyag.
