Már csak pár nap, és a várva várt döntővel véget ér a pandémia miatt egy évvel később megtartott 2020-as labdarúgó Európa-bajnokság. Jó apropó visszatekinteni a váratlan drámák, gólparádék és politikai viták tarkította eseményre.
Az egy hónapos Eb valójában az Európát foglalkoztató témák egyfajta mikrokozmoszává vált. Talán a legnagyobb sztori, amit az EU-gépezet dolgozói és a belőle élők kínosan kerülnének: a brexit utáni Anglia sikere.
De erről majd később.
Először inkább arról, hogy a sport és a politika nem ideális ágyastársak. Ezt sok magas rangú sportilletékes, de néhány sportoló és sok drukker is ismételgeti. Lehet, hogy a foci nem „háború más formában”, de a békében élő kontinensen, ahol a Schengen-övezet a gyakorlatban felszámolta a határokat, ez az egyik elfogadott módja a lázas hazafiság kifejezésének.
Még ha csak felületes pillantást is vetünk az Euro 2020-ra, akkor is egymás után vehetjük észre a szögletek és piros lapok közé betüremkedő politikai sztorikat.
Telt ház, félház, fertőzés
A még mindig tartó pandémia idején, amikor még mindig emberek halnak bele a Covid–19-be, sokak szerint őrültség volt megrendezni a tizenegy országban lebonyolított tornát.
Egyszerre lett nevetséges és átpolitizált az Eb, amikor egyes városok megengedték, hogy részben külföldi látogatókkal megtömött, szinte teljesen teli stadionokban álljanak ki egymás ellen a csapatok. Közben máshol részben üres és letakart széksorok előtt folytak a meccsek, és úgy tűnt: a szabályok folyamatosan változnak.
Amiben talán mindenki egyetért: a torna valószínűleg „szuperfertőző" esemény volt, és ezt majd akkor látjuk, amikor az újabb Covid-megbetegedések a nyár folyamán rázúdulnak Európára.
Térdelés és nacionalizmus
De ez még nem minden. Először ott volt a nagy vita: hogy van az, hogy egyes csapatok letérdelnek a mérkőzések előtt a faji igazságtalanság ellen tiltakozva, míg mások nem.
A rendőri intézkedés során tavaly megölt amerikai George Floyd esete nyomán elterjedt gesztust szinte egyenlő mértékben fütyülték ki és ünnepelték. Mindez arra utal, hogy az etnikai kisebbségek jogai Európában is vitákat szülnek.
Aztán ott volt az ukrán mez, rajta az országhatárral, amely magában foglalta a Krímet és a „Dicsőség Ukrajnának!” szlogent. Oroszország vehemensen tiltakozott is miatta. Az UEFA politikai jelmondatnak találta és eltávolíttatta, de az egész ügy csak arra emlékeztetett, hogy még mindig folyik a háború.
Marko Arnautović ellentmondásos szerb csatár, akinek édesapja szerb, soviniszta szidalmakat zúdított az északmacedón válogatott albán nemzetiségű játékosaira. Ezzel ráirányította a figyelmet a Nyugat-Balkánon uralkodó feszültségre. Büntetésből egy meccsre eltiltották.
A nagy várakozással övezett Anglia–Skócia meccset (a nemzetközi futball legrégebbi párosítása) skót szeparatista bekiabálások közepette játszották le.
Szivárványos üzenet Budapestnek
A hab a tortán pedig az úgynevezett magyar „anti-LMBT+ törvény” volt. Az erre adott reakció – hogy a reklámozók szivárványszínű motívumokkal díszítették hirdetéseiket – kiváltotta a jól szervezett, radikális érzelmű szurkolók szidalmait.
(Amire pedig egyesek részéről az volt a válasz, hogy a közösségi médiában nyíltan felvállalva saját országuk ellen drukkoltak.)
Talán ez a legérzékenyebb politikai téma, amely most megosztja Európát.
Amikor nemzetimázs-építő üzenete volt a focinak
De a történetet végül a bajnok írja majd meg. Igaz, általában az újságírók és kommentátorok teszik, akik politikai párhuzamokat fedeznek fel. Vegyük például Franciaország 1998-as és 2018-as világbajnoki győzelmét.
Mindkét eseményt méltató szavak követték: a franciák megvalósították a Liberté, égalité, fraternité szlogenjét, mert többetnikumú megállíthatatlan csapattal válaszoltak a Jean-Marie Le Pen 1998-as és lánya húsz évvel későbbi nacionalista félelemkeltő üzeneteire.
A dánok még mindig szívükben őrzik ’92 nyarát, amikor az utolsó pillanatban szabadjegyet kaptak az Eb-re, miközben Jugoszlávia az összeomlás felé tartott.
Esélytelenek voltak, de ők lettek a bajnokok – mindössze pár héttel azután, hogy elvetették az EU maastrichti szerződését, és kiváltságokat szereztek maguknak.
Németország 2014-es vb-győzelme lehetőséget adott neki, hogy barátságosabb arcát mutassa meg a világnak azután, hogy éveken át a megszorításokért kampányolt. És azt is be tudta mutatni, hogy olyan ország, amely integrálja a külföldieket, és végre nyugodt módon áll hozzá a hazafiasság nyilvános felvállalásához.
Görögország mítoszi 2004-es győzelme és az athéni olimpia hatalmas nyári örömünnep volt az országnak, de pár év múlva jött a gazdasági összeomlás okozta másnaposság.
Csak nehogy a galád Anglia!
Most pedig Brüsszelben kezdenek szembesülni a potenciálisan kényelmetlen lehetőséggel: az angolok lehetnek a bajnokok.
És itt nem a duzzadt egójú és sörhasú félmeztelen drukkerekre gondolnak, akik az unalomig kántálják az „it’s coming home” refrént. (Ezzel csillapítva fájdalmukat, hogy az ország egyetlen nagy győzelme 55 éve, 1966-ban volt, amikor a válogatott hazai pályán megnyerte a vb-t.)
Nem, Brüsszelnek az lenne kellemetlen, ha a brexitre szavazó Anglia győzne. Az az Anglia, amely legyőzte az EU-t a Covid-vakcináért folyó versenyben.
Kevesen tudnák megemészteni, ha a komikus rosszfiú szerepébe került Boris Johnson pózolna a kupával, miközben „az EU-béklyóktól megszabadult, globális Britannia” dicshimnuszát zengené.
Nem számít, hogy egy-két angol focista más európai ligákban játszik, és hogy akkor tanulták a mesterséget, amikor az ország még az Európai Unió része volt. Az angol győzelem akkor is keserű pirula lenne.
Forza Azzurri!
Brüsszelben inkább örülnének a friss új olasz válogatott sikerének, amely feledtetné a három évvel ezelőtti fiaskót, amikor az Eb legjobban játszó csapata nem jutott ki a vb-re. (Amely ráadásul azóta feladta a sokáig rá jellemző védekező taktikát.)
A pandémia tavaly szinte térdre kényszerítette Itáliát, de most talán büszkén emelheti fel a fejét Super-Mario Draghi miniszterelnök vezetése alatt (aki az Európai Központi Bank elnökeként az eurokraták szerint megmentette a közös valutát).
Nem csoda, hogy az eurokraták azért imádkoznak a futball isteneihez, hogy a vasárnap az un’estate italiana, azaz az olasz nyár ünnepe legyen.
