Markában tartja-e a Fidesz az ellenzéket, s ha igen, milyen eszközökkel? Hogy működött egy nagykoalíció a pártfinanszírozás szürkezónájában, és hogy lett annak kizárólagos irányítója a Fidesz? Cikksorozatunk az illegális pártfinanszírozás elmúlt harminc évét mutatja be a rendszer működtetőinek elmondása alapján, és egy demokráciát, ahol még azt is megvásárolhatod, hogy ki legyen a választáson az ellenfeled.
„Egy politikus kénytelen szembenézni azzal, hogy legális forrásokból nem teremthető meg pártja finanszírozása. De a farizeus közeg miatt és mert a pártok egyébként is mindig pellengérre vannak állítva, nincs erről diskurzus, hamis szerepben van mindenki. De nem ez az érdeke a társadalomnak” – mondja egy volt pártelnök.
Négyévente mindenki által tudottan hamis elszámolások követték a kampány költéshatárának sokszoros túllépését harminc évig. 2022-ben a politikai eliten kívülről érkező Márki-Zay Péter nemcsak előválasztási győzelmével robbantott, hanem a csúnyán elbukott választás után azzal is, hogy nyilvánosságra hozta: mozgalma majdnem kétmilliárd forintot kapott a kampány idején, ráadásul Amerikából.
Bejelentését mégsem nevezhetjük kísérletnek a politikai kampány transzparenssé tételére. A Bajnai Gordon által leszervezett pénz valós forrását továbbra sem árulja el senki (bár a neve a támogatásról szóló megbeszéléseken sem került elő, de mindenki tényként kezeli, hogy nagyrészt a Bajnaival jó kapcsolatban lévő Soros Györgytől érkezett), a pártok versengésében felhasznált támogatás egy civil szervezethez jött.
A bejelentés mégis megteremthetné a lehetőségét a pártfinanszírozás újraszabályozásának, de ennek nincs jele. Az ellenzéki pártok elhatárolódtak a pénztől, a Fidesz titkosszolgálati és rendőrségi vizsgálatot követelt, ami zajlik is. A képmutató rendszer maradhat, legfeljebb a Civil Összefogás Fórumnak is nehezebb lesz a Fidesz mellett kampányolnia.
A Fidesz azzal fehérítette a pártfinanszírozást, hogy jelentősen megemelte a pártok legális támogatását és a képviselői és kormányzati fizetéseket. De ő szorul rá legkevésbé a legális és illegális finanszírozásra: permanens kampányának költségét jórészt már a Magyar Köztársaság költségvetése fizeti „kormánytájékoztatás” fedőnév alatt. Nem előzmény nélkül: a Fidesz-kormány a 2002-es kampányban a Széchenyi Terv, a szocialista–liberális koalíció 2006-ban a Nemzeti Fejlesztési Terv plakátjaival szórta meg az országot.
Divat szidni az ellenzék tehetetlenségét, invenciótlanságát, és hozzátenni: „kilóra megvette őket a Fidesz”. A helyzet ennél bonyolultabb: húsz évig nagykoalíció működött az illegális pártfinanszírozásban, ami természetesen kölcsönös függőséget alakított ki.
A politika ráadásul durva versengés, amelynek része az ellenfél hiteltelenítése, ellehetetlenítése, akár zsarolása is, függetlenül a pártfinanszírozás átláthatóságától.
Tény az is, hogy az illegális pártfinanszírozásban – legyen bármennyire is centralizált, mint a Fideszé 2010 után – nehéz elválasztani a magánvagyont és „pártunk politikai közösségének” jussát. Az egyéni, sokszor szinte felfoghatatlan mértékű meggazdagodás lehetősége pedig garantálja a rendszer tovább élését.
Cikksorozatunk az ellenzék tehetetlenségének okait is igyekszik megmutatni. Ebben valóban nagy része lehet az illegális pártfinanszírozásnak, hiszen az korlátozza a valódi versenyt, és hamis, a társadalom számára káros alapon állítja elő a politikában szükségszerű kompromisszumokat. De az ellenzéki bénultságnak egyszerűen maga a kétharmad is oka, amelynek révén a kormánypárt folyamatosan saját hasznára alakítja át a politikai versengés szabályait.
Az „illegális pártfinanszírozás” nem büntetőjogi vagy szabálysértési kategória, de mivel szinte kizárólag közpénzből történik, büntetőjogi kategóriák, például költségvetési csalás még akkor is van mögötte, ha a kétharmad szinte mindenhez tud jogi keretet fabrikálni.
A jachtokra, palotákra, Facebook-kampányokra és óriásplakátokra költött pénzt extraprofitokból lehet csak kivenni, így brutális túlárazások, hazai és uniós költségvetési források eltérítése áll az illegális pénzek mögött – a társadalom megkárosítása.
Mondhatjuk, hogy akkor végeredményben így is, úgy is mi fizetjük a demokrácia működését, de a pártfinanszírozás illegális módja korrumpál, teljesítmény nélküli, óriási vagyonokat eredményez, és tönkreteszi a gazdaság versenyképességét. Amikor azt mondja egy jelentős vállalkozó, hogy „odamegyek Schmidt Zoltánhoz, hogy szeretnék valami munkát megkapni” (a Mészáros Lőrinc gyerekeinek tulajdonában lévő, Felcsútra bejegyzett FEJÉR-B.Á.L. Zrt. vezérigazgatója, aki forrásaink szerint kulcsszereplő a nagyobb megbízások elosztásában, és akihez kevesen tudnak csak úgy „odamenni”), akkor ár/érték/innováció helyett politikai szempontok döntenek. Nem a legjobbak maradnak talpon, hanem azok, akik beszállnak a rendszerbe, és a rendszer megjutalmazza őket.
Cikksorozatunk megírásához értelemszerűen nem tudtam használni írott forrásokat. Ezekről a folyamatokról nincsenek dokumentumok, jegyzőkönyvek, memók, átvételi elismervények.
Negyven politikussal, pénzszerzővel (vagy ahogy újabban eufemisztikusan nevezik: fundraiserrel), üzletemberrel, államigazgatásban dolgozóval, politikai háttéremberrel beszéltem. Nem meglepő módon mindegyikük szigorú azonosíthatatlanságot kért. Ezért még az ilyenkor szokásos „MSZP-közeli forrás”, „mondja egy fideszes politikus” megjelöléseket sem használom a tőlük származó idézetek mellett.
Az idézőjelek közötti mondatok mind tőlük származnak, de hogy a pletykákat, városi legendákat, inszinuációkat ki tudjam szűrni a hosszú háttérbeszélgetésekből, csak azokat az állításokat használtam, amelyeket keresztinformációkkal meg tudtam erősíttetni. Emiatt sem időrendben mutatom be az eseteket, sok, nagy hullámokat vető ügy nem is szerepel, mert nem kaptam elég meggyőző információt a hátteréről.
2010 után borul minden
Puch László feldúlva távozott a Radóc utcából a Fidesz első kétharmados győzelme után. Az MSZP pénztárnoka, fundraisere nem először járt a Fidesz gazdasági háttérembere, Simicska Lajos budai irodájában, a Mahir Zrt. központjában. A nyolcéves szocialista–liberális kormányzás alatt (az SZDSZ 2008-ban ugyan kilépett a kormánykoalícióból, de az előrehozott választást elkerülendő parlamenti szavazataival támogatta a kormányt) nemcsak fideszes polgármesterek, hanem Puch is többször felbukkant Simicska cégközpontjában, ahol később, a Fidesz-kormányzás alatt miniszterek is órákat várakoztak arra, hogy bejussanak a lehallgatásmentesített tárgyalóba.
Puch feldúltsága érthető volt: korábban Simicska Lajostól többször ígéretet kapott arra, hogy a pártok közötti illegális pénzosztás eddigi nagykoalíciós rendszere a Fidesz-kormányzás alatt is folytatódik – értelemszerűen fordított osztozkodási arányokkal.
Ahogy ez Ausztriában működött évtizedekig a szociáldemokraták és a Néppárt között, amíg csak ők ketten adogatták egymásnak a kormányt. Vörös és fekete: enyém az iskolaigazgató, tied a postamester. Ketten feltételezik egymást, és kizárnak mindenkit az évtizedes megállapodásból. Ott nemcsak a politikai kinevezésekhez kötött államigazgatási posztokat osztotta föl egymás között a két nagy párt, hanem a nagy cégek is fixen egy-egy tömörülést támogattak – illegálisan, közöttük azok, amelyek Magyarországon is taroltak az építőipari tendereken. Egy hasonló rendszer lezárultát tudta meg Puch 2010-ben.
A Fidesznek kétharmada lett, és Orbán Viktor lefújta a dealt. „Viktor döntött, hogy nincs 80:20, ne legyen pénze az ellenzéknek. Simicskának engedte, hogy külön Puchnak adjon, de a pártnak nem.”
A főbb elemeiben húsz éven át változatlanul működő közpénzcsapoló rendszer ezután teljesen megváltozott: a Fidesz mindent vitt.
„Nincs váltógazdaság, kétharmad van, el kell foglalni mindent. Ez Simicskát is meglepte. Az addigi rendszer a politikai váltógazdaságra volt szabva, ami 2006-ban megbillent: kiderült, hogy hatalomban lehet maradni. 2010-ben pedig jött a centrális erőtér. Simicska ellene volt, mert a szavát adta nekik. Ő a nyugodt, biztonságos rendszer alkuit kötötte meg, amit nem lehet felrúgni, mert hosszú távon ez működik. De Orbán változtatott a szisztémán: mi maradunk, őket ki kell éheztetni, ki kell nyírni.”
A Simicska–Orbán-szakításig, a 2015. február 6-i G-napig Simicska irányította a rendszert, amelynek jelképe cégbirodalma zászlóshajója, a Közgép volt.
A NER-cégek hihetetlen szárnyalását több száz cikk bizonyítja már. Szerepeljen itt csak egyikük neve, Balásy Gyuláé, akinek cégei, a Lounge Design és a New Land Media végzi a teljes állami szektor közpénzes kommunikációját: „Balásy Gyula nyert összesen 650 közbeszerzést, miközben 695-ön indult. Az ő nyerési esélye olyan extremitás, hogy ha egy normális országban meglátják ezt a két adatot, vezetőszáron viszik el Balásyt és mindazokat, akik érintettek voltak abban a 650 közbeszerzésben. Azt, aki kiírta, vagy aláírta, hogy ő írta ki, ő készítette elő, ő vezette azt a főosztályt, amelyik kiírta: őket mind le kell csukni e két adat alapján” – mondja egy szakértő.
A rendszer a NER előtt
Az MSZMP és az ellenzéki pártok közötti kerekasztal-megbeszéléseken született meg 1989-ban a párttörvény, amelyet még az egypárti parlament fogadott el. Már akkor mindenki tudta, hogy az abban biztosított lehetőségek nem lesznek elegendők a pártok működtetésére, főleg nem a kampányolásra.
„’90-ben illúziók voltak, de nem volt bátorság megteremteni a forrást a normális pártfinanszírozáshoz. Az MDF amatőr volt, az MSZP-nek volt vagyona, az SZDSZ mögött pedig ott volt Soros.”
A pártok óriási erőforrás-különbségekkel futottak neki az 1990-es első szabad választásnak. Az MSZMP-vagyon jelentős részét különféle technikákkal magának átmenő utódpárt, az MSZP előnye miatt már 1990 előtt voltak fedett pénzek minden pártnál: a Fidesz például készpénzt kapott Amerikából.
Megindultak hazai források is. Először lelkes amatőrök voltak a támogatók, például nyomdászok lelkesedésből megcsinálták a pártok választási szórólapjait. „Sok olyan támogatás volt, hogy egy vállalkozói kör úgy gondolta, hogy jobb, ha ezek és nem azok vannak hatalmon: ők nem kértek ellenszolgáltatást a támogatásért, és kifizettek szolgáltatásokat.”
Ez hamar megszűnt, mert „mindenkinek kinyílt a csipája: politikai vállalkozásnak fogták fel. Mindennek ára lett. A kérdés, hogy hogyan fizetik ki.”
Azóta a nagy állami megbízások nyertesei különböző technikákkal fizetnek a pártoknak. „Nagy ügyben Orbánnal kellett megállapodni – idéz egy akkori pártvezető egy vállalkozót. – Előre kérte, és sokat, de mindig betartotta. A szoclibekkel viszont mindig az a baj, hogy az elnyert megbízatás után hárman jelentkeznek a pénzért, és mind azt mondja, hogy ő intézte el.”
Bár – főleg eleinte – a pártnak teremti meg a pénzt, a fundraiser saját zsebre is üzletelhet, hiszen ő viszi vásárra a bőrét, ő tárgyalja le a részleteket, ő mozgatja, tartja fenn a szükséges céghálót. Az arányok a kérdésesek. A Simicska-időszakban 50:50 százalékos egyezségről hallottunk az oligarcha saját és a Fidesz feketekasszája között.
A 2022-es ellenzéki kampányban két fundraiser is kért húsz, illetve harminc százalékot, ha hoz pénzt. Az Action for Democracy pénze közvetítői jutalék nélkül érkezett, igaz, nagy részét elvitte munkadíjaként a Datadat cégcsoport.
A politika hamar üzletté vált. Ma már minden pártban szép számmal vannak olyanok, akik számára a politika csak üzlet. Sőt már nagyítóval kell olyan politikust keresni, akire nem áll az, amit az egyik fundraiser mondott: „Meztelen seggel jöttek a politikába, de egyik sem úgy távozik.”
Ez a rákfenéje a politikai életnek, mondják többen: „Ha ellenőrizetlenül jönnek a pénzek, egy részét le fogják nyúlni. Horn mondja Máté Lászlónak, hogy kéne százmillió. Máté szól a cégeknek, hogy kéne 150, és visszamegy Hornhoz, hogy csak nyolcvan volt.” (Máté László a kilencvenes évek első kétharmadában az MSZP fundraisere és pénztárnoka volt, utána Boldvai László, majd a kétezres években Erős János, Puch László, Hagyó Miklós, Hatvani Szabó János, majd Molnár Zsolt. Az SZDSZ-ben előbb Budai György és Virág Attila, majd Matyi László, a fővárosban pedig Székely Gábor, majd Mesterházy Ernő.)
A korai és pozitív szcenárió szerint a fundraiser az elnöknek riportolt, aki ügyelt, hogy ne essenek túlzásba. A kampány végén pedig leült az elnök, a kampányfőnök és a fundraiser, „számot vetettek, aztán összetépték a papírokat”.
„Nem is ért hozzá, és választott párttisztviselő nem is csinálhatja ezt” – mondja egy idealista politikus a pártvezetés és illegális pártfinanszírozás viszonyáról. Az biztos, hogy ezekről az ügyletekről a lebukási kockázat miatt csak néhányan, egy-két ember az elnökségből és a párt pénzügyeinek felelőse tudhatott, a többiek tudomásul vették. Sokat még az elnök sem tudott, rájuk bízta: jobb, ha nem tudom, csinálják. „A fontos dolgokat persze el kell mondani, hogy ezzel vagy azzal üzletet kell kötni, de a részleteket nem tudják.”
A feketepénzt nem lehet ellenőrizni, hogy valóban annyi-e, itt nincs könyvelés. Legendás volt Puch László páncélszekrénye tele húszezresekkel. Ilyen széfek nélkül a pártok nem tudtak volna működni, de a párton belüli személyes szívességek és lekötelezettségek rendszerét is innen finanszírozták/zák: „Laci, kéne vennem egy új autót.”
Azért jött létre a pénztárnok pozíciója, hogy legyen egy puffer. „Ha elöl állsz, nem lehetsz annyira gazdag, mint aki hátrébb.”
A határok mozognak, eleinte nagyobb volt a morális felháborodás a pártban és támogatói között, később mindenki elfogadta a rendszert. A Fidesz népszerűsége még hatalmasat zuhant a kormányzó MDF-fel lepacsizott székházügy nyomán, ma már támogatói számára az üzemszerű umbuldázás, a „nemzeti tőkések” az alapállapot.
„Szét kéne választani a magán- és a pártnak menő forrást, de nehéz – mondja egy fundraiser, aki pártbeli ellenlábasai szerint „szétlopta a pártot”. – Nagyságrendek változnak a magán és a közös között. De nem is látunk rá mindenre.”
Sok települési, kerületi befolyásos politikus dolgozott saját zsebre, rájuk nem volt a központnak befolyása, ők maximum a saját helyi hálózatukat és saját újraválasztásukat finanszírozták. „Ők voltak a leggátlástalanabbak.” Tankönyvi példája ennek a szocialista Hunvald György polgármesterrel együtt mozgó és szintén elítélt, VII. kerületi SZDSZ-es Gál György.
A Fidesznél ez is másképp van: „Viktor mindenről tud, sokkal mélyebben ismeri a részleteket is, mint eddig bárki. Simicska is mindent megbeszélt vele.” Maga Orbán is elárulta egyszer nyilvánosan, hogy minden héten leül Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszterrel (ez még a G-nap előtt volt, Némethné Simicska embere volt), átnézik a középítkezési projektek listáját, és eldöntik, melyeknek legyen prioritásuk, kik nyerjenek.
„Amíg ez féllegális, addig melegágya lesz az egyéni gazdagodásra hajtóknak. Még akiben nem is ez a motiváció, a megteremtett kapcsolatrendszeréből üzleti haszna van” – árnyalja a saját zsebre hajtó politikus/fundraiser képét egy volt pártelnök. Egy fundraiser szerint „Nem kell mindig azt gondolni, hogy a másik oldallal kötött dealek állnak a háttérben, sokan a saját kreditükkel tudtak elérni dolgokat.” A „saját kredit” persze a politikai befolyást jelenti.
Az évek alatt a pártok és politikusok eljutottak oda, hogy „mindenkinek a szisztémára jár az agya”.
Technikák
A pártfinanszírozás szabályozása – eleinte különösen – csak a kampányidőszakra lőtt, azzal nem foglalkozott, hogy mi van a választások között. De „sosem vettük igazán komolyan a kampányelszámolást”.
Párt nem fogadhat el külföldről adományt, ezért azok vagy a pártközeli alapítványokhoz (még nem a 2003 óta létező pártalapítványokhoz, mert a külföldi tilalom rájuk is vonatkozik) mentek, vagy bizonyos szolgáltatásokat kívülről valaki kifizetett egy cégnek, amely nem neki, hanem a pártnak végezte el a munkát. „Persze lehet, hogy itt megmártott pénz jön vissza.”
Nemcsak a Strabag, hanem például német pártok hivatalosan is adományoztak, ami megjelent a beszámolókban is. Ők főleg projekteket, konferenciákat finanszíroztak.
Hazai cég is működtethet külföldi számlát: „Öt százalékot visszaad úgy, hogy külföldi számláról jönnek a megbízások a pártnak szolgáltatást végző vállalkozásoknak.”
A kilencvenes években még gyakori volt, hogy állami/önkormányzati beruházásnál a háttéremberek kenőpénzt fogadtak el azért, hogy kijárjanak valamit. Utána inkább az vált gyakorlattá, hogy az elnyert beruházásból kellett fizetni, három-öt százalékot visszaadni a beruházási értékből.
Ha a kedvezményezett cég odaadja a fundraisernek vagy megbízottjának készpénzben az „alkotmányos költséget” – a párt számára optimális esetben –, azt később valahogy be kell fizetni a pénztárba (mivel az egyéni adományokat ötszázezer forint fölött már az adományozó nevével kell feltüntetni; ezt kevesen vállalták, ezért 499 ezresek a befizetések), vagy készpénzben fizetni a kampányszolgáltatásokért.
Készpénzre mindig szükség van az egyéni jelöltek törvény meghatározta költési limitjei miatt. A 2022-es kampányban sokszor így fizették ki egymásnak parkolókban az ellenzéki pártok a kampányköltségeket. A volt párttársaikat jól ismerő, azok kampányát helyben, közelről figyelő jobbikosok is arról számoltak be, hogy indulásakor a Mi Hazánk is feltűnően sok készpénzt mozgatott – amelyet a gyanú szerint a Fidesztől kapott.
Amíg a Fidesz nem legalizálta a voksturizmust az állandó lakóhely fogalmának légiesítésével, addig az ukrajnaiak tömeges szavazási beutaztatását is jórészt készpénzben intéztették megbízottjaikkal a határ menti megyék fideszes képviselői.
„Két teljesen megbízható ember között van készpénzmozgás. Senki nem fogja vizsgálni, hogy Mészáros embere bőröndben hoz pénzt Orbánnak. Nem vagy nem egészen megbízható partnerek közötti tranzakcióknál alapvetően nincs készpénz, de ha fideszesek egymás között teszik, az valószínűleg nagymértékben készpénzből megy” – mondja a szakértő.
A feketepénz visszaáramlásának módja az is, hogy ha például nyomtatni kell, akkor a cég egy másik, legális megbízatás melléktermékeként „dolgozza azt le” a párt számára.
Gyakori eszköz volt az alulárazás, például a kedvezően fizetett plakátragasztás. „2010 előtt nagy arányban ment az alulárazás, amikor két fillérért dolgozik a nyomda. Aztán vagy megkapta készpénzben, vagy később ellenszolgáltatásként várt valamire.” Ez volt a legveszélytelenebb forma, egészen addig, amíg az Állami Számvevőszék 2016-ban meg nem büntette hatszázmillióra a Jobbikot, mert a piaci árnál jóval olcsóbban kapott plakáthelyeket az akkor már őket támogató Simicska plakátcégétől.
Az is egy technika, hogy a cég kap egy hitelt, amelyet aztán pár év múlva a bank leír behajthatatlanként. Ezt a módszert a minden politikai oldalt – jelentős részben feketén – támogató Princz Gábor, a Postabank 1998-ban megbukott elnöke is alkalmazta.
Princz a ’98-as választásnál négy dossziét mutatott pár embernek arról, hogy egymilliárd forinttal tolta meg a kampányban a Fideszt (akkor 356 milliót lehetett legálisan kampányra költeni) úgy, hogy a bank a Mahirnak fizetett Postabank-plakátokokért, illetve újságok Fidesz-hirdetéseit fizette ki.
A pénzből többen is lecsípnek menet közben. Egy politikus meséli: „Megkérek egy vállalkozót, hogy adjon pénzt annak a politikusnak, aki kért tőlem, a pártelnöktől mondjuk egymilliót valamilyen rendezvényre. Aztán nem nézem, hogy az a helyi politikus is megtart-e belőle.”
„Brókereken keresztül történik a pénz kifizetése: a cégnek is van egy cége. Nem a Strabag fizeti, hanem egy másik, ami a Strabag tulajdonában van, és az fizet egy olyan cégnek, amelyiknek a tulajdonosa vagy közvetetten a tulajdonosa az a politikus, akinek ki kell fizetni a pénzt” – mondja egy szakértő.
A leggyakoribb módszer tehát az, hogy a fundraiserek körül vannak különböző cégek és vállalkozók, és nekik kell utalni, rajtuk kell átfolyatni a feketepénzt. Így a pénzmozgás fiktív számlákkal a magánszférában, áttekinthetetlenül zajlik. Valaki ezeket a cégeket kézben tartotta és irányította, hogy a pénz hogyan jusson el később a különböző felhasználókhoz. Ennek a módszernek első komoly mestere Puch László volt.
Tipikus terület volt a média, ahol nagy pénzeket lehetett elfolyatni, mert „nehéz meghatározni, hogy imázsra, kreatív munkára mennyit adsz, egy- vagy tízmilliót. A legvadabb összegeket lehetett elszámolni. Mondjuk Puch egy megfelelő médiacéget megbíz azzal, hogy csináljanak meg egy munkát százmillióért, de az valójában tízmilliós munka, a többi átfolyik rajtuk, azt továbbadják, akinek kell.”
2010 után lett uralkodó a pénz osztalék formájában történő kivétele, amiből aztán vagy magánvagyon lesz, vagy korrupciós járadék formájában valahogy visszacsorog.
2016 után a magántőkealapok lettek a Fidesz pénzelrejtői. Ezeknél a regisztrált alapkezelők a befektetési jegyek birtokosainak strómanjai, akiknek kiléte a törvény által garantáltan titkos.
Továbbra is dívik az offshore-ozás: „adóoptimalizáló” országokban működő, névtelenséget biztosító vállalkozások a végső tulajdonosok.
Hogy mennyire valósak a tulajdonosok, és mennyire csak vagyonkezelők, az az Orbán–Mészáros-viszony kapcsán is kérdéses, de a több mint négyszáz médiumot magába olvasztó fideszes médiaholding, a KESMA létrejötte az utóbbit mutatja: ellenszolgáltatás nélkül adták át neki tízmilliárdos médiabirodalmukat a tulajdonosok.
A rendszerváltás után a pártok cégeket is alapítottak (az MSZP-nek elődpártjától voltak ilyenjei), amelyek később mind elsorvadtak, de a párt körüli alapítványok rendszere fennmaradt (lásd Mathias Corvinus Collegium), és cégformában is működnek olyan intézetek, agytrösztök, amelyek pártoknak dolgoznak és mossák fehérre a pénzt.
A Századvég vagy a Nézőpont kifizeti a párt helyett a kutatásokat (nekik utalt költségvetési pénzből persze), így a Fidesznek szinte heti információi vannak egyes kérdések társadalmi megítéléséről. A Századvég emellett pénzfelhajtó munkát is végez: „lobbitevékenységet” kínál cégeknek (ezt kínálták az amerikai kitiltási botránynál is a Bunge étolajcégnek), köztük multiknak, amelyek álmegbízásokat adnak nekik sokszorosan túlfizetett, tartalmatlan szakértői munkákra, tanulmányokra. Hozzájuk képest kicsiben, de így vitték ki a pénzt a BKV-ból a cég 2007–2009 közti botrányában „tanácsadó” kamucégek.
Ezek az intézetek káderek kifizetésére, elhelyezésére is alkalmasak, mert a káderek megélhetésének biztosítása minden pártnak komoly kihívás – főleg ellenzékbe kerüléskor.
A közbeszerzési nyertesek is sok mindenre tudnak költeni céges pénzként. „A Mészáros- vagy a Garancsi-cégbirodalom is akkora, hogy a működésükben minden el lehet fedni.” A szakértő szerint „nem véletlenül hoznak létre ilyen vállalatbirodalmakat, mert ezeknek semmilyen közgazdasági racionalitásuk nincs, ezek nem vállalkozások. Azért hozzák létre őket, hogy el tudják fedni a pénztranzakciókat.”
A 2022-es ellenzéki kampány egyik finanszírozója is úgy dolgozott volna, hogy tollakat és egyéb merchandisingtermékeket szállított volna a kampányba, miközben a Strabagnak számláz. Két magáncég kapcsolatai nem ellenőrizhetők, főleg, ha az egyik egyébként is rendszeresen dolgozik a másiknak. (A Strabag-támogatás végül nem valósult meg.)
És hogy mekkora lehet a közgazdaság-tudományban korrupciós járadéknak nevezett pluszpénz? A szakértő szerint:
„A szék egy homogén termék. Mondjuk a piacon tízezer forint, de ha én állami beszerzőként harmincezer forintért veszem ugyanazt, akkor egyértelmű, hogy itt mekkora volt a korrupciós járadék. A székek piaca homogén piac, ezért kis korrupciós kockázatú.
Ha homogén termékekre tudom bontani az inhomogén terméket, akkor tudom csökkenteni a korrupciós kockázatot. A NER szereti az inhomogén termékeket. A Budapest–Belgrád vasútvonal egy inhomogén termék, egy céltermék. Nem lehet igazán tudni, hogy drága lesz, vagy nem. Akkor tudnám megmondani, ha építenék mellé egy másikat, olcsóbbat.
A korrupt szereplők alapvetően monopolpiacokat keresnek. Ha nincs, megcsinálják. Ilyen például a gázkereskedő MET: Hernádi, Garancsi, Csányi, sokak szerint stróman révén Orbán. Megkaptak egy lehetőséget: ők voltak az egyetlenek, akik behozhattak gázt az egyik ausztriai határponton. Egy pont van, ott jön be egy vezeték, csak ők kereskedhetnek ezen a vezetéken. Megteremtettek nekik egy monopolpiacot. Ebből monopoljáradékot tudtak szedni, ami itt korrupciós járadék. Mert úgy teremtődött meg ez a piac, hogy nem volt verseny, hogy ki legyen az a szereplő, aki megkapja ezt a monopolpozíciót. Ők nagyon szeretik az olyan piacokat, ami monopolpiac vagy azzá tehető. Nagyon szeretik az olyanokat is, ahol már van egy nagyon erős hegemón helyzetben lévő piaci szereplő, mint a Waberer például, amit most megvett Tiborcz.”
„Az SZDSZ-részvételű kormány alatt az informatikai minisztérium működött korrupciós minisztériumként. Pont azért, mert egy szoftverről sosem lehet megmondani, hogy mennyibe kerül.”
„Ha nincs benchmark, akkor a túlárazást a profitrátákban látjuk. Összehasonlítjuk a koszos ügyletekben részt vevő cég profitrátáját a piaci profitrátával.”
„A szerződéses értéknek a becsült értékhez mért arányával is meg lehet ezt mondani. Például a Mészáros Lőrinc által nyert közbeszerzések szerződéses értéke néhány százalékkal magasabb, mint a becsült érték, amin a pályázatkiíró megbecsüli. A becsült érték úgy áll elő, hogy a pályázat kiírójának gyakorlatilag piackutatást kell végeznie, és azt mondani, hogy a piacon ezt a szolgáltatást ennyiért szokták eladni, megvenni, tehát ez a becsült értéke. Lehet, hogy még egy picit rátesz, mert ennyi pénze van rá. Ki lehet mutatni, hogy Mészáros egy-két százalékkal a becsült érték felett szokott nyerni, míg a piaci szereplőknél, a politikailag nem bekötött, nem NER-es szereplőknél ez az arány mínusz nyolc-tíz százalék. Mészáros korrupciós járadékát így ki lehet számolni: körülbelül tízszázalékos.”
Működtek a koalíciók
Az összes megbundázott települési pályázatot is beleszámítva több ezer cég vett már részt korrupciós járadék utalásában, mi most csak néhány nagyobb ügyet említünk.
„Simicska folyamatosan megkapta az egyharmadot a szoclib nyolc évben.” Forrásaink egyöntetűen állítják, hogy 2010-ig nagykoalíció volt a pártfinanszírozásban. Valaki a Tocsik-ügyre teszi ennek kezdetét (abból kimaradt a Fidesz), mások kezdettől fogva kormány és ellenzék együtt mozgásáról beszélnek. Voltak ennek legális formái is: a Vasárnapi Hírek eleinte közös, hárompárti lap volt.
„2002 után az állami gazdaságokat visszaszerezhettük volna, de sok szoci is érintett volt” – utal szocialista forrásunk a „piszkos 12-re”, a Fidesz által első kormányzása végén privatizált állami gazdaságokra.
„Amikor Puch kihagyta valamiből Simicskát, a Magyar Nemzet elkezdte azt a bizniszt támadni, mire a párt pánikba esett: oldd meg. Úgyhogy elvesztette a politikai hasznát is, és még pénzt is adott.”
A nagykoalíció hiányára utal, ha valamelyik oldal politikai hasznot tudott húzni egy ügyből. Például Tocsikéból, ahol az ellenzéki Deutsch Tamás, a parlamenti vizsgálóbizottság elnöke (akkor még engedett ilyet a kétharmados parlamenti többség) a ’98-as választásokig hetente a nyilvánosság előtt tudta tartani a témát. Ha nagy infrastrukturális beruházásokból egy-két sajtóközleményen túl nem lett ügy, jelzi, hogy mindenki benne volt.
A politikai dealek mögött nincs mindig pénzügyi összejátszás. Az ellenzék és a kormánypárt közötti első látványos és nagy politikai súlyú egyezség (ha a Fidesz–MDF-székházügyet kihagyjuk) az SZDSZ kilencvenes évekbeli nagy médiabefolyását igyekezett visszafogni. A hat év alatt megszülető kétharmados médiatörvény nyomán megvalósuló első nagy kereskedelmi frekvenciaosztáskor Horn Gyula és a Fidesz akadályozta meg (később bíróság által kimondva: törvénytelenül) az SZDSZ-közelinek tartott Írisz TV győzelmét a két országos kereskedelmi tévé pályázatán.
A TV2-t és az RTL-t tulajdonló két, az országba akkor érkező multinacionális médiavállalkozás magyarországi cégeinél akkor is sokan állították, hogy szabadrablás folyt, de hogy ebből jutott-e a pártokhoz, nem tudjuk. „Mindenkit meglepett, ami akkor robbanásszerűen elindult a kereskedelmi tévéknél. Olyan példátlan gyarmatosító attitűddel vezették őket, és olyan óriási korrupció zajlott, aminek a mértéke mindenkit, az ott dolgozókat is sokkolta. Ez aztán érdekes folyamatokat indított el: itt a vágyott Nyugat, de a korrupció ilyen mértékét itt nem is ismerték” – mondja egy kicsit talán elfogult korábbi pártvezető.
Máskor a frekvenciaosztás nemcsak a politikai befolyás eszköze volt, hanem komoly biznisz is. Emiatt a Médiatanács elnöke, Szalai Annamária, aki a korábbi médiaszabályozó testületben, az ORTT-ben is tag volt, folyamatosan egyeztetett Simicskával. Érdekes figura volt a frekvenciabizniszben a valamikor kisgazdaként induló, szocialista ORTT-delegált, Ladvánszky György is, akivel szintén kötött Szalai dealeket, ahogy az MDF-es Weber Jánossal is.
A Dávid Ibolya volt MDF-elnök által bedobott 70:30-as megosztás (szerinte ennyit kapott az aktuális kormánypárt és ellenzék a visszacsorgatott pénzekből) bizniszenként változott: volt 80:20 is, máskor a fele-feléhez közelített. Attól is függött, hogy kik voltak a fő- és alvállalkozók. „Minden biznisznél más volt a szétosztási arány. Puch megmondta, mennyit kér, és a finanszírozó döntött, hogy a másiknak mennyit ad.”
„Princz élen járt ebben, áthozta a szociból a KISZ-fílinget, de a Strabag is mindenfelé adott.” Forrásaink – ahogy ezt korábban több médium is közvetetten bizonyította – Aczél Zoltánt említik a Strabag hazai működése és a pártfinanszírozás kapcsán. „Ő ezt Ausztriában tanulta, a know-how-t hozta át. Jöttek szakemberek Nyugatról, és megtanították a keletieket.” (A Strabag mindig tagadta, hogy illegális pártfinanszírozásban vett volna részt.)
A kétezres évek nagy autópályadealjében oknyomozók az Eurocontact nevű Aczél-céget látták közvetítőként. „A Strabagot az SZDSZ hozta az autópályadealbe, de mint vezető kormánypárt, az MSZP kapta a nagyobbat, bár volt, hogy 50:50 volt az arány.” „Aczél az osztrák vonalat intézte, és jóban volt Simicskával is.”
2010 óta a Strabag főleg alvállalkozóként, illetve a Belfry Holding magyar cégein keresztül – vasútfelújításoktól a Biodóm építéséig – van jelen a hazai piacon és a pártok életében. A Belfryon – amely a Fidesz-kormányhoz köthető balkáni befektetések körül is megjelent – sokak szerint csak átfolyt a pénz. A Belfry Aszfalt Kft.-nek 2018-ban 1,1 milliárd forintos forgalma volt, 2019-ben pedig 1,4 milliárd, miközben 2018-ban egy fő dolgozott benne, 2019-ben pedig már nem volt alkalmazottja. A cég éves bérköltsége 1 millió 774 ezer forint volt a cég 2018-as éves üzleti beszámolója szerint.
„Csak akkor tudnám biztosan megmondani, hogy a Margit híd felújítása túl van árazva, ha építenék mellé egy másik Margit hidat” – mondja egy szakértő a benchmark (viszonyítási alap) nélküli tenderek kapcsán, de azért az, hogy a híd felújítása az előkészítéssel töltött évek alatt 32 milliárdra drágult, míg a Szabadság hídé kevesebb mint hatmilliárdból kijött, legalábbis gyanús. Letárgyalásában forrásaink szerint benne volt a Fidesz, a főváros (SZDSZ) és az MSZP is (Puch László egyik akkori cégét, a Kelet-Út Kft.-t említik, és hogy Hagyó Miklós erőltette a Herkules-szobrok kétmilliárdos felújítását). Simicska cége volt a fővállalkozó, de 2009-ben, még szoclib kormány és városvezetés alatt indult, és öt- és tízmilliárd forint közötti korrupciós járadékról hallottunk.
Kerék-Bárczy Szabolcs említi politikai memoárjában a Budapest Airport 2005-ös privatizációját, ahol az egyik potenciális jelentkező lobbicégének munkatársaként vett részt egy előzetes tárgyaláson. Az egyik kormánypárt képviselője kétmillió eurót kért, de nem a tender elnyeréséért, csak azért, hogy egyáltalán versenyben lehessen a cég. A győztes egyébként a brit BAA lett (de a repteret hamarosan továbbadta egy másik indulónak), amelynek konzorciumi társa az akkor Bajnai Gordon vezette Wallis volt egy ideig. A privatizáció körüli telekügyletekben előkerült Puch László Carion nevű cége is.
„Rádióügyben komoly összejátszás volt.” A két országos kereskedelmi rádió, a Sláger és a Danubius műsorszolgáltatási szerződése 2009-ben járt le, a két frekvenciára kiírt pályázaton a médiahatóság – az MSZP, a Fidesz és a KDNP által delegált tagok szavazatával (az SZDSZ-es tag tartózkodott) – az új indulókat hozta ki győztesnek. Az ORTT elnöke, Majtényi László törvénytelennek nevezte a pályáztatást, és lemondott.
Az MSZP (és Puch László) anyagi megroppantásában komoly szerepe volt annak, hogy a deal 2010-es fideszes megszüntetése nyomán a reklámbevételek harminc százalékára számító Neo FM működésképtelen lett, és az ötszázmillió forintos műsorszolgáltatási díj megfizetésére felvett több millió dolláros kölcsönt másból kellett kifizetnie.
A következő részben bemutatjuk az egyes pártok pénzszerző módszereit és a 2010 utáni Fidesz-rendszert.
