Nyugdíjasként elfoglaltabb, mint valaha. Jövőre 80 éves lesz. Ezen a nyáron keveset kenuzott, de kerékpározni elszökik néha. Olyan egyházat szeretne, amelyben nincs tabutéma. Szerinte az emberek közelebb vannak egymáshoz, mint gondolnák, és el kellene jutni odáig, hogy tisztelni tudjuk mások hitét, meggyőződését. Interjú Beer Miklóssal, a Váci Egyházmegye nyugalmazott püspökével az állam és az egyház viszonyáról, a cölibátusról, a nyitás felé tartó egyházról és arról is, nem bánta-e meg, hogy ezt a hivatást választotta. A Szabad Európa podcastsorozatában, a Szelfiben elhangzott beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.
Sokan beszélnek arról, egyházi személyek, hogy elhívást éreztek. Hogy volt egy olyan momentum az életükben, amikor bizonyossá vált az addigi sejtés, hogy ezt a hivatást kell választaniuk. Ön tud ilyen pillanatot mondani?
Személyeket tudok mondani, de ez egy folyamat volt, ahogy érlelődött bennem az elhívás, a hivatástudat. Vallásos családba születtem. Édesapám ugyan meghalt Budapest ostrománál, tehát őt nem is ismerhettem, akkor másfél éves voltam, de édesanya, nagymama, aztán később a nagynéném, meg a tágabb család is vallásgyakorló volt. Aztán olyan szerencsém volt, hogy olyan hiteles papok jelentek meg az életemben, akikre felnéztem, akiket csodáltam. Ilyen volt például a Bakáts téri templomban Fundéliusz atya, akinél első áldozó voltam. Aztán, amikor Zebegénybe kerültünk édesanyámmal az ötvenes évek elején, Vajda József lett ott a plébános. Egy tudós, Rómában tanult pap. Végtelenül szerény, aszkéta, hiteles ember. Ő nevelt gyerekkoromban. Ő vitt az első titkos cserkésztáborba, a börtön kockáztatva. Amikor a váci gimnáziumba kerültem, ott megint csak egy fiatal pap volt, Pálos Frigyes, aki aztán egészen a püspöki szolgálatom végéig, 2019-ig mellettem volt Vácon.
Azt mondja, elhivatott papokkal találkozott. Milyen az elhivatott pap? Mit kell tudnia azon kívül, hogy jó közösségépítő, lelki gondozó, kicsit pszichológus, nagyon nyitott? Mikor mondhatjuk azt egy papról, hogy jól dolgozik?
A legegyszerűbb válasz erre az, hogy úgy él, ahogy beszél.
Mennyi idős volt, amikortól már tudatosan készült erre a pályára?
A középiskolás évektől. Természetes volt, hogy templomba jártam, ministráltam Zebegényben, abban a csodálatos Kós Károly templomban, de a váci székesegyházban is. Valahogy kialakult bennem az a meggyőződés, hogy valamit kaptam, amit nem mindenki kapott, a hit ajándékát, és ezt jó lenne továbbadni. Olyan osztályba jártam a gimnáziumban, ahol csak néhányan voltunk hittanosok, vagy templomba járók. A többiek erről nem beszéltek, ez nem volt téma közöttük. Ugyanakkor nagyon jó osztálytársak voltunk, most már 60 év távlatából gondolunk vissza az együtt töltött évekre. Szerettek engem, ezt tudom. Soha nem erőltettem rá senkire a hitemet. Éreztem, hogy felelős vagyok azért, hogy én hogy viselkedem, hogy tanulok. Aztán az érettségi környékén egyértelművé vált, hogy ez az én utam.
Meglepte az osztálytársait, barátait, hogy ezt a hivatást választja?
Nem. Tudták rólam, sejtették, hogy ebbe az irányba megyek tovább. Még negyedikben is hittanra jártam, pedig akkor már mindenki gondolkozott a továbbtanuláson, amihez az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején a beugró a KISZ-tagság volt. Én nem voltam KISZ-tag. (KISZ – Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség,a Magyar Szocialista Munkáspárt ifjúsági szervezete 1957 és 1989 között – F.P.)
Kisgyermekként veszítette el az édesapját. Ez nagy trauma, akár egy egész életpályát befolyásolhat. Mit vett el öntől és mit adott a papi hivatásához az apja korai halála?
Ötödikes, hatodikos lehettem, egyszer jöttem haza az iskolából, és rám szakadt a szomorúság. Elsírtam magamat, hogy nekem miért nincs édesapám. Pedig tudtam, hogy az osztályban más fiúknak is meghalt a háború alatt az édesapjuk. De én azokat láttam, akik otthon játszottak az apjukkal, fociztak, vagy segítettek a ház körül neki. Az unokatestvéreim Pesten laktak, de a nyarakat mindig együtt töltöttük Zebegényben a nagymamánál. Amikor augusztus végén elbúcsúztak, anyával és nagymamával ott maradtunk, üres volt a ház. Ezek fájó élmények. Ugyanakkor, a mai eszemmel visszagondolva, azt szoktam mondani, az Úristen ezzel is felkészített arra, hogy papként, aztán később püspökként jobban megértettem az árvák, az elvált szülők gyerekeinek helyzetét. Talán érzékenyebb a lelkem feléjük.
Kollégánk Kerényi György egy évvel ezelőtt, készített egy interjút Varga András olaszliszkai plébánossal, aki hat évvel Szögi Lajos meglincselése után, 2012-ben lett ott plébános. Beszélt az interjúban az etnikai feszültségekről. Arról, mennyire elfordulnak a romáktól, milyen nehéz a cigánysoron az élet, és milyen nehéz helyzetben kell megállnia a helyét neki is. Azt mondta, az hozott áttörést, amikor valaki azt tanácsolta neki, hogy lépjen ki a templomból, menjen el a romákhoz, szólítsa meg őket. Nagyon nagy szeretettel találkozott, azt mondták neki, hogy előtte pap még nem jött a cigánysorra. Ön szintén sokat tesz a cigányságért, az elesettekért. Hogy látja? Az egyház Magyarországon be tudja tölteni ezt a küldetését?
Törekszünk erre, mondom ezt az egyházunk nevében. Ugyanakkor egy kis fájdalom is van bennem, hogy nem eléggé. Ez is egy érdekes ajándék az életemben, hogy amikor már önálló plébános voltam, a leghosszabb időt két olyan faluban töltöttem, ahol sok cigány család él, Pilismarót, Dömös, Esztergom és Visegrád között. Ott voltam több mint húsz évig közöttük. Én is megtapasztaltam, hogy ha az ember odafordul feléjük, meglátogatja őket, végtelenül hálásak, nagyon nagy szeretettel tudják ezt viszonozni. Éppen ez lenne az egyházunknak egy hangsúlyos feladata, hogy érzékenyítsük a jóléti társadalmunkat a cigány sorsú gyerekek, családok felé. Nem tehetnek arról, hogy ott születtek, és akkora hátránnyal indulnak, hogy azt saját erejükből nem tudják leküzdeni. Az egyházunknak lenne nagy felelőssége, hogy keresse az utat feléjük. Hála Istennek, sokan mások is ezt szívügyüknek tekintik. Nagyon remélem, hogy kicsit előre tudunk menni. Éppen a napokban egymásután két cigány párt eskettem, kereszteltem is. Ott volt a család együtt és természetes volt, hogy elmentem az ünnepi vacsorára. Éreztem, milyen fontos ez nekik, hogy ott van az egyház képviselője közöttük. Nagymaroson nem olyan nagy az ellentét, a cigány családok is szép házakban laknak, dolgoznak a felnőttek, a gyerekek iskolába járnak és hittanra is. De Nógrádban, ahova járok most már nyugdíjasként, pláne Borsodban, Baranyában, borzasztó nagy a szakadék.
A képzésük során kapnak a leendő papok felkészítést, útmutatást arra, hogy például, amikor egy ilyen településre kerül valaki lelki vezetőként, hogyan tudja ezeket az akadályokat leküzdeni?
Az elméleti képzés megvan, az ötletek menet közben kerülnek elő. Azt hiszem, ehhez kell egy belső adottság is, a személyiségnek egy olyan képessége, hogy belülről érezzen indíttatást és kitalálja, hogy egy adott helyzetben mit kell neki tennie. Pilismaróton kereszteltem egy gyereket, meghívtak ebédre. Tudtam, hogy a falu szélén laknak, cigány család volt. Kicsit késve érkeztem, már rengetegen voltak a kis házban. Amikor megláttak, az apuka boldogságában azt se tudta mit csináljon. Az asztalon ott voltak a tányérok, amikből már lakmároztak. A karjával kitörülte az egyiket és azt mondta az asszonynak, hogy „hozzál már a tisztelendő úrnak egy kis levest". Ha én ott ezt visszautasítom, és azt mondom, hogy hozzanak egy tiszta tányért, óriási hiba lett volna. Így ők azt látták, hogy elfogadom, szeretem őket.
Soha ennyi pénzt nem kapott még az egyház Magyarországon, mint az elmúlt 10-12 évben itt. Aktív püspöksége alatt tapasztalt valamiféle elvárást, nyomást a politika részéről ezért cserébe?
Kifejezetten nem, de azt hiszem, ez egy lélektani adok-kapok helyzet. Nem illik megbántani azt, akitől az ember segítséget kap. Kicsit furcsán értelmezzük mi ezt az állami támogatást. Nem vesszük észre, hogy ez nem kifejezetten a mi vallási életünket segíti. Tatarozzuk a templomokat, óriási áldozatokat hoz az állam erre a célra. Emiatt egy kicsit félszegen viselkedünk. Nincs igazán elválasztva az egyház és az állam. Harminc évvel a rendszerváltás után vagyunk, de még mindig nincs igazán rendezve az egyházfinanszírozás. Egy barátom szokta mondani, hogy olyan jó lenne, ha ezt mi, egyháziak kérnénk, hogy véletlenül se legyen ilyen gyanú, hogy ez a támogatás elvárással párosul, hogy ezért az állam lojalitást vár az egyháztól.
Éppen ön idézte egy interjúban a minap Ferenc pápát, aki azt mondta, hogy a hatalom nem használhatja eszközként a vallást. És fordítva. A vallás sem támaszkodhat a hatalom segítségére.
Ezt Kazahsztánban mondta most szeptemberben. Elvileg ezt mindannyian tudjuk és valljuk is, hogy az egyház és az állam szétválasztása alapvető követelmény minden történelmi korban. Ennek a buktatóit is ismerjük.
Rengeteg finanszírozást kapnak valóban, az anyagi háttér tehát megvan. De az emberi erőforrás megvan-e? Van elegendő lelkész? Vonzó ez a pálya?
Nagyon kevés papunk van. Az utánpótlás évek, mondhatnám évtizedek óta egyre súlyosabb probléma. Megint Ferenc pápára utalok, aki sokszor biztat bennünket és bátorít, hogy keressünk új utakat az egyházunk életében. Például az úgynevezett szinodalitás fogalma, amit ő most nagyon sokszor mond. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek, híveknek is legyen véleménye az egyház szolgálatáról, küldetéséről. Nagyon fontosnak tartom, hogy egyházon belül is egyre több fórumot teremtsünk, ahol meghallgatjuk egymást és őszintén elmondjuk véleményünket. Éppen abból a szempontból mondom, hogy mindenki érezze a felelősségét. Az előbbi példára visszatérve, szólítsa meg a cigány családot a szomszédjában, beszélgessen velük, szánjon rá időt, hogy eloszlasson téveszméket, vagy előítéleteket bennük is kölcsönösen. Nagyon szakkifejezéssel élve, mindenki érezzen apostoli küldetést.
November elején mutatták be a budapesti dokumentumfilm fesztiválon A döntés című alkotást. Ez egy vidéki település, római katolikus plébánosáról szól, akit nagyon szeretnek, megbecsült tagja a közösségnek. Ugyanakkor élettársi kapcsolatban él, van három kisgyermeke. A film azt mutatja be, hogyan vívódik a hivatása és a magánélete között. Állandó vitatéma a papi cölibátus. Ön is nyilatkozott már arról, hogy talán, ha az idősebb családos férfiakat beengednék ebbe a hivatásba, ha a közösségük is elfogadja ezt, a paphiány is orvosolható lenne. Ez is az egyház megújulásával van összefüggésben. Tudna nyitni az egyház erre?
Ebbe az irányba megyünk. El kell érjük, hogy ne legyen az egyházunk életében, vagy az egyházunkkal kapcsolatban sem tabu téma. Ez nem válasz, hogy ha a cölibátusról azt halljuk, hogy na, erről ne beszéljünk, ez nem vitatéma. Ez nem igaz. Erről beszélni kell, ez egy valós probléma. A saját püspöki szolgálatomra utalnék, 16 évig voltam a Váci egyházmegye vezetője, elkezdtük az akolitus képzést, férfiakat felkészíteni liturgikus szolgálatra, de lelkipásztori szolgálatra is. A váci egyházmegyének mára több mint háromszáz felavatott akolitusa van. Segédkeznek a szentmise liturgiájában, áldoztatnak, betegeket látogatnak. De pap hiányában önállóan vezetnek liturgiát is, miközben családos emberek. A kiválasztásuknál szempont, hogy hiteles legyen, a saját hivatásában elismert ember, és tényleg gyakorolja a hitét. A teológiai ismeret természetes, hogy feltétel. Tulajdonképpen itt vannak, készen arra, hogy nagyobb feladatot is kapjanak.
Ez országosan elterjedt?
Most már egyre inkább az. Hozzákapcsolom még a diakónus szolgálatot is. Az is egy köztes megoldás. A protestáns füleknek is ismerős a diakonissza, a diakónus, aki a szociális szolgálatban segít. Ők is családos emberek, őket szerpappá, úgynevezett állandó diakónusi szolgálatra szenteljük fel, ugyanolyan szertartás keretében, mint a papok esetében, de a családos hátterükkel. Elvileg az ő dolguk lenne a karitászvezetés, az egyházközösség szociális ügyeinek felügyelete, ugyanakkor plébánospótlékként használjuk őket. Mindannyian érezzük, hogy ez csak kínlódás. Viszont ebből én azt szűröm le, hogy jó úton járunk. Itt vannak, miért nem szenteljük őket pappá? Előbb, utóbb, óvatosan mondom, talán én is megérem, hogy teljes lelkipásztori szolgálatot végezhessenek. Hiszek ebben, mert látom, hogy ez a gyakorlat, amit ma Magyarországon is, Európában máshol is folytatunk, öngyilkosság. Egy papra, pláne vidéken hat, nyolc falut bíz a püspök. Képtelenség ott közösséget teremteni. Az előbb szó volt a közösségteremtés karizmájáról. Ha nincs jelen valaki, ott nem lehet közösséget teremteni. Tehát én nagyon hiszem azt, hogy lesz egy szemléletváltás, paradigmaváltás az egyházunkban, hogy minden helyi közösség kapjon egy helyi vezetőt. Egy ott élő, hiteles embert, akit majd aztán egyszer pappá is fogunk szentelni.
Jövőre 80 éves lesz, de kiváló egészségnek örvend. Nagyon jó a fizikuma, sokat sportolt, emlékszem az evezős posztokra a közösségi oldalán. Hogyan telik egy napja?
Már három éve Nagymaroson élek nyugdíjasként, de mozgalmasabb az életem, mint aktív püspök koromban. A környéken rendszeresen vállalok lelkipásztori szolgálatot, Nagymaroson, Zebegényben, Szobon, Kismaroson tartok szentmiséket, temetési szertartást, esketek, keresztelek, jegyesek felkészítését vállalom. A cigányság helyzetéről beszélgettünk az imént, felvállaltam egy szolgálatot egy alapítványon keresztül, két nógrádi falut támogatunk Salgótarján környékén, ez is elég sok időmet elviszi, ma is meglátogattam őket délelőtt. Azt is hozzátenném, hogy nagyon sokan megkeresnek. Látnak a televízióban, hallanak a rádióban, közvetítik a miséimet Nagymarosról, megkeresnek beszélgetésekre. Érdekes, izgalmas beszélgetések ezek. Szoktam mondani, hogy nagyon sok ember keresi az Úristent, igény van, hogy valaki meghallgassa őket. Igazából nincs szabadidőm. Nyáron csak egy délután mentem el kenuzni, de azért kerékpározni elég gyakran megszököm. Néha felmegyek a Börzsöny oldalába, erdőt járni. Nem unatkozom.
Miközben vágyott a nagycsaládra, olyan hivatást választott, ahol ez nem adatott meg. Nem bánta meg?
Nem, sosem bántam meg. Egyrészt azért, mert ott volt mögöttem a nagycsalád. Unokatestvéreimmel őszinte testvéri szeretetben vagyunk, befogadtak engem édes testvérüknek. Már a szűk családunk is 50-60 fő lehet. A másik pedig, hogy ez alatt a több mint ötvenéves szolgálatom alatt annyi kedves tanítványt gyűjtöttem. Nincs olyan nap, hogy valaki fel ne hívna, ne küldene üzenetet, a régi tanítványok közül. Nagyon nagy családom van, tudom, hogy szeretnek.
A teljes beszélgetés itt hallgathatja meg:
