Szeptember végéig még biztosan van fedél a feje felett annak az 53 ukrán menekültnek – többnyire gyerekeknek és nőknek –, akiknek hetekkel ezelőtt menniük kellett Kocsról, miután a kormány levette a kezét a kárpátaljai menekültekről, mondván, ott nincs is háború, és egy tollvonással megvonták tőlük a lakhatási támogatást.
A Magyar Helsinki Bizottság szerint a kormány miniszterei nem tartják be az ukrajnai menedékesekre vonatkozó rendeletet. A megkérdezett menekültek többsége azt mondta: hazamennének, ha még lenne hova; hazamennének, ha nem vinnék el a nagyobb gyerekeiket és a férjüket katonának, de nem kockáztatnak. Emiatt inkább maradnak, annak ellenére, hogy bármikor utcára kerülhetnek, és sokan még ezt is köszönik Orbán Viktornak. Riport tanköteles gyerekekről, akiket a magyar állam nem segített beiskolázni. Történet arról, miért választotta Géza inkább a fagyos Tiszát, mint az ukrán frontot.
Sok kárpátaljai ukrán menekült férfi a Tiszán úszott át, hogy ne sorozzák be katonának, ne kelljen a fronton meghalnia. Köztük van Horvát Géza is.
„Orbán Viktor nagyon jól fogadott bennünket, adjon neki erőt, egészséget a Jézus”
Horvát Géza csaknem két és fél évvel ezelőtt, 2022 egyik tavaszi éjszakáján ment neki a jéghideg Tiszának. Nagy családja van: feleség, nyolc gyerek. Egy Lemberg melletti faluból menekültek. A család gond nélkül átment a magyar határon, de azt mondja: tudta, ő hiába próbálkozna, nem engednék át, hiszen 52 évesen is hadkötelesnek számít. Nem maradt más választása, valahogy át kellett jutnia Magyarországra. Ukrán oldalról Beregsurány volt a cél. Légvonalban nem nagy táv, de az erős sodrás, a rossz időjárás miatt embert próbáló feladat a Tisza. Mint mondja: főleg úgy, hogy a kárpátaljai roma menekültek nem arról híresek, hogy kiváló nyílt vízi úszók.
„A vízen szöktünk át Magyarországra, nem volt más választásunk. Voltak, akik fényes nappal próbálták meg átúszni a Tiszát Beregsuránynál. Én inkább éjszaka vágtam neki. Volt nálam vagy öt-hatezer hrivnya. Azt a dokumentumaimmal, a paszportommal meg a telefonommal együtt beleraktam egy zacskóba. Nagyjából tíz másik kollégával mentem be a Tiszába. Nagyon erős volt a sodrás, és hideg a víz. Már a folyó közepén jártam, amikor azt vettem észre, hogy mellettem két ember is elmerült. Soha többet nem láttam őket. Nem tudtam rajtuk segíteni, mert én is küzdöttem az életemért. Akkoriban sokan nem jutottak át a folyón, belefulladtak. Nekem szerencsém volt”
– emlékszik vissza Géza, aki – miután a társai a partra rángatták – találkozott a családjával is. Azóta mindannyian Magyarországon élnek. Kárpátalján bádogosmunkával kereste a kenyerét, Magyarországon is ezt csinálja, meg kisebb munkákat az építőiparban.
„Jobb életem volt otthon, a Lembergi járásban laktunk egy kis faluban. Volt saját lakásom, valamennyi pénzem. Voltak lehetőségeim, amíg a háború el nem kezdődött. De nem akartam, hogy elszakítsanak a családomtól, és meghaljak valahol a fronton. Miután átjöttünk, Orbán Viktor nagyon jól fogadott bennünket, adjon neki erőt, egészséget a Jézus, mert ő egy rendes ember”
– magyarázza. Kérdésemre, hogy mit gondol most Orbán Viktorról, miután a kormány megszüntette a lakhatási támogatásukat, megvonja a vállát, és azt mondja: nem biztos, hogy azt Orbán Viktor csinálta.
A férfi és családja évekig lakott Kocson, a helyi fogadóban, ahonnan augusztus 21-én kellett elmenniük, ugyanis egy júniusi kormányrendelet szerint csak a harcok által közvetlenül érintett térségek lakóinak biztosít szállást és ellátást a magyar kormány, vagyis akik Kárpátaljáról menekültek, azok a magyar kormány szerint – bár korábban kaptak menedékes státuszt – mostanában nem számítanak annak. A jogszabály augusztus 21-én lépett életbe. Végül így kötöttek ki Esztergom-Kertváros egyik munkásszállóján, amelyen ötvenkét másik ukrajnai menekült családdal osztoznak; több civil szervezetnek, köztük a Magyar Helsinki Bizottságnak, a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak és egy neve elhallgatását kérő tehetős vállalkozónak köszönhetően van hol lakniuk. Nem volt ilyen szerencsés az a család, akiket az állami támogatás megvonása után rakott utcára a szállásadójuk. Nagy Bernadett, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa azt mondta a Szabad Európának: az elszállt bérleti díjak csak nehezítik a menekültek életét.
„Miután lejárt a lakhatási támogatás, Tatán a szállásadó 160 ezer forintot kért egy családtól egy szobáért, ezenfelül fejenként napi nyolcszáz forintot rezsire. A két hónapos csecsemőtől is. Arra hivatkozott, hogy megnövekedett a rezsi, ezért kell a pluszpénz. Vannak a társaságban férfiak, tehát családapák, ők vannak a legkevesebben. Főleg anyák meg gyerekek vannak. A férfiak néha találnak alkalmi munkát, de ez arra elég, hogy saját maguk után, amíg volt támogatott lakhatásuk, tudtak valamennyit fizetni, de az sokkal alacsonyabb ár volt”
– mondta el Nagy Bernadett. Tatán az egyik szállásadó, miután megszűnt a menekültek állami lakhatási támogatása, nemcsak a rendőröket, hanem a gyámügyeseket is ráhívta a családokra. Akkor fennállt annak is az esélye, hogy a gyerekeket elveszik a szüleiktől, és intézetbe kerülnek – mondta egyik civil forrásunk. Tatáról végül több családot sikerült elhelyeznie Mosonmagyaróvár egyik titkos házában.
Bár a Magyar Helsinki Bizottság szerint az államnak minden hónapban frissíteni kellene „a háború sújtotta területek” listáját, augusztusban valahogy elmaradt. Ehhez képest menedékes családok százainak szüntették meg az államilag támogatott lakhatását arra hivatkozva, hogy olyan területről menekültek el, ahol nem folynak harci cselekmények.
„Minden európai országban elvárás a menedékesekkel szemben, hogy támogassák a lakhatásukat. Ha nem támogatják ezt a legalapvetőbb szükségletet, akkor teljesen kiüresedik a védelmi státuszuk. Tehát a menedékesek ellátása a magyar állam feladata, senkire nem terhelheti rá, még a szállásadókra sem”
– tette hozzá.
A kétezer dolláros gyerek
Jolánka Kárpátaljáról menekült el a gyerekeivel. A legnagyobb most 18 éves. Kosárfonásból éltek Badalón, ami közel van az ukrán–magyar határhoz. A háború kirobbanásakor mindennapos volt az állandó félelem. Ha elment az áram, vizük sem volt, mert Ukrajnában elektromos szivattyú van a közkutakban. Azt mondja: az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor az egyik fiatal fiú rokonát elkapták a katonák, és elvitték sorozásra.
„Magyarban még így is jobb, mint otthon, mert nem kell félni a bombától vagy attól, hogy kirabolnak-e, vagy sem. Az egyik rokonomat elfogták az utcán, becsapták a kocsiba, és elvitték besorozni. Ültünk otthon, és sírtunk. Aztán egy óra múlva visszajöttek a katonák, és azt mondták: ha adunk nekik kétezer dollárt, elengedik a fiút. Hát honnan lett volna nekünk kétezer dollárunk? Összeszedte az egész család, amije volt, étkészletet, ékszereket, és mindent odaadtunk nekik, csak hogy a gyereket ne vigyék el a frontra az oroszok ellen harcolni. Akkor döntöttem el, hogy el kell jönnünk, mert a nagyobbik fiamat és elvihetik a katonák egy év múlva”
– mesélte Jolánka.
Miután az asszony Magyarországra jött a a gyerekeivel, néhány hónapig a BOK csarnokban éltek majdnem 150 másik családdal összezárva. Aztán Kocsra kerültek állami lakhatásba, a Henzer Fogadóba. Ott volt a gyerekekkel és a később a zöldhatáron átszökő férjével csaknem három évig. A férje azóta is alkalmi munkákból próbálja fenntartani a családot, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Jolánka szerint Kárpátalján valóban nincsenek harci cselekmények, nem lövik egymást halomra az emberek, de a háború ott is érezhető.
„Megértem, hogy azt mondják itt a politikusok, hogy nálunk nincs háború, de nekik meg azt kellene megérteniük, hogy Kárpátalja Ukrajna része, ahol összeszedik az embereket, és elviszik katonának, mert mifelénk rendesen rabolják az embereket, és elhurcolják őket a frontra golyófogónak”
– fakadt ki.
Szécsi Magdolna szociális munkás, de önkéntesként segíti a kárpátaljai roma menekülteket. Sok jót nem tud mondani a magyar kormány törvénymódosításáról.
„Ezzel a törvénnyel ez a családbarát kormány gyakorlatilag szétszakította a családokat. A férfiak nem mehetnek haza, sem a 18 éven felüli fiúk, mert rögtön a határon elfogják őket, és viszik a frontra. Most egyik család sem kockáztatja meg ezt, hiszen emiatt menekültek el Ukrajnából, hogy a férjük, a gyerekeik ne menjenek a frontra, ne haljanak meg. Nagyon sok családról tudok, ahol a férj a fronton van, és több hónapja nem is tudnak semmit felőle. Több mint valószínű, hogy a többségük már nem él, mert nincs semmilyen kapcsolat velük, nem válaszolnak, nem reagálnak semmire, elérhetetlenek”
– mondta.
Annak ellenére, hogy Jolánka több iskoláskorú gyerekkel érkezett Magyarországra, három évig egyik sem járt tanintézménybe. A gyerekekre valakinek vigyáznia kellett, ezért az asszony nem tudott állandó munkahelyet keresni. Alkalmi munkát vállalt: hetente néhány alkalommal takarított. Egy helyi gyárba is elment szerencsét próbálni, de amikor kiderült, hogy sem írni, sem olvasni nem tud, nem kértek belőle.
„Kocson – ami eleve egy kis település kis befogadóképességű iskolával – volt nyolcvan menekült gyerek. Nem tudtak nyolcvan gyereket befogadni, de nem is különösebben foglalkoztak azzal, hogy valahogy megoldják. Nem ment tanító a szálláshelyre foglalkozni a gyerekekkel. Azt hiszem, a nyolcvanból tíz gyereket vettek ott föl iskolába. Így nem lehet a munkaerőpiacon elhelyezkedni”
– összegezte tapasztalatait a gyerekek integrálásával kapcsolatban Nagy Bernadett. A Magyar Helsinki Bizottság munkatársa azt is elmondta: a kocsi menekültek gyerekeinek az illetékes tankerületnek kellett volna segítenie iskolát találni, de erre valamiért nem került sor.
