A Szabad Európa podcastműsorának vendége Virovácz Péter, az ING vezető elemzője volt, aki szerint sok mindenben különbözik a jelenlegi energiakrízis a 2008-as pénzügyi válságtól. Míg 2008–2009-ben egy pénzügyi válságból indultunk ki, amely a gazdasági élet szinte minden szegmensére kihatott, addig most egy több hullámból álló krízissorozatba csöppentünk bele. Ez 2020 év elején kezdődött a koronavírus-járvánnyal, amely ismeretlen helyzetet eredményezett – pandémiával a mai, modern közgazdaságtan még nem is találkozott –, majd jött az energiaválság, ami az élet szinte minden szegletére hatással van. A beszélgetés leírt, szerkesztett változata.
A 2008-as válsághoz szokás hasonlítani a jelenlegi energiakrízist. Van-e hasonlóság a kettő között?
Kicsit messzebbről kezdem. Miután elindult a pandémiából való helyreállás, akkor találkoztunk először azzal, hogy az az óriási, muszájból történő megtakarítás ráesik a piacra. Közben vannak kínálati korlátok, nem tudunk annyit termelni, nincsen elegendő energiatermelés sem. Főleg azért, mert bizonyos szektorok még mindig akadoztak, leálltak, nem volt alapanyag, nem volt szállítás. Innentől kezdve kialakult egyfajta egyensúlytalanság. Ez ágyazott meg az első hullámos energiaválságnak, ami aztán a háborúval ért el egy újabb szintre.
2020-ban a koronavírus-járvány miatt leállt az egész világ. Az emberek nem tudtak fogyasztani, kialakult egy olyan túlzott megtakarítás, ami normális esetben nem következett volna be. De ha be van zárva a bolt, és nem tudunk elmenni, nyilván nem költünk annyit.
És a védőoltások megjelenésével ez hirtelen oldódott fel.
Pontosan. Ráesett egy óriási kereslet a piacra. Mindenki őrült módjára be akarta pótolni az elmaradt nyaralásokat, az elmaradt vásárlásokat. Gyakorlatilag egyszerre minden ráesett a piacra. Közben a kínálati oldalon nem volt minden rendben. Nem volt megfelelő alapanyag-ellátás. Nem volt elegendő termék. Nem volt elegendő ember, aki szolgáltasson. Más volt a helyzet 2008–2009-ben, amikor a válság hatására egy hét–tíz évig tartó kiigazodás, mérlegalkalmazkodás indult el, mert a háztartások és a vállalati szféra el volt adósodva. A helyzetet súlyosbította, hogy mindez devizában történt.
A krízist követően nem volt lehetőség új hitelt felvenni, sőt mindenki azért küzdött, hogy legalább a meglévőt vissza tudja fizetni. Ez fogta vissza a fogyasztást. 2020-ban visztont fizikailag nem tudtunk fogyasztani. Nem azért, mert a hitelünk törlesztőrészlete ugrott meg, vagy nem volt pénzünk, hanem egyszerűen nem tudtunk elmenni vásárolni, nyaralni. Erre jött a háború és az energiakrízis. Most azért nem tudunk elmenni a hotelbe, mert zárva van, ugyanis olyan költségsokkal szembesül, amit nem tud kitermelni.
Éppen ezért nagyon nehéz megmondani, hogy meddig tarthat és milyen mély lehet ez a válság. Azt látjuk, hogy nagyon sok elemből áll, ami mindenképpen biztató. Mert ha egy nagy, mély kiindulópontunk van, azt sokkal nehezebb és sokkal több ideig tart megjavítani. Itt sok kicsi sokk rakódott egymásra.
Például ha Kína abbahagyja a zéró-Covid-politikát, amire azért van némi esély áprilistól, akkor legalább már a kínai oldali termelési probléma megszűnik. Onnan már működik a szállítás, van alapanyag-ellátás. Lényegében a válságnak egyik méregfogát talán ki lehet húzni. Közben az energiaoldalon az, hogy a szankciók életben vannak a különböző nyersanyagokra, ami Oroszországból Európa felé vagy a világ más tájára menne, ezt nyilván meg kell oldani. Ezt rövid távon nem lehet. Inkább azt mondanám, hogy ha el is húzódik valamennyire ez a válság, ez egyfajta strukturális átalakulás lesz, nem pedig sokkjelenség: sekélyebb lesz, de lehet, hogy hosszabb ideig elhúzódik. Nem lesz olyan dinamikus a gazdasági növekedés, de nem öt-tíz százalékos gazdasági visszaesések lesznek a mélypontok során, hanem inkább görgetjük magunk előtt a problémákat. Szépen lassan megoldjuk, átvágjuk ezeket a gordiuszi csomókat. Egyszer csak fellélegeznek a gazdaságok. Akkor lehet visszatérni a válság előtti növekedési pályára.
Beszéltünk Covidról és energiaválságról. De mit tapasztal a magyar átlagember? Azt látja, hogy bemegy a boltba, minden nagyon drága. Az élelmiszerek ára egy év alatt több mint negyven százalékkal emelkedett. A háztartásienergia-árak sok esetben a többszörösükre emelkedtek. Még év elején volt parlamenti választás. Rengeteg pénzt osztott vissza a kormányzat. Nyárig még ez működött is, nagyon sokat költöttek az emberek. Talán most van itt egy olyan fordulat, hogy azt érezzük, hogy szegényebbek lettünk.
Az elmúlt években olyan gazdaságpolitika alakult Magyarországon, amely a felzárkózást kergette: a kormány támogató költségvetési politikával, a jegybank pedig egy laza monetáris politikával. Ez addig, amíg nincsen semmiféle külső sokk, úgy tűnt, hogy kézben tartható. Abban a pillanatban, amikor megérkezett egyfajta keresleti sokk, ami lényegében a Covid-válsággal megjött, nem lehetett a keresletet egészen egyszerűen becsatornázni a piacra, nem tudtunk vásárolni. Ez a fajta óriási felhalmozott pénz csak gyűlt a gazdaságban. Nyilván a jegybanknak is az volt anno a célja, hogy a legnagyobb problémákat elkerüljük: nehogy befagyjon a hitelpiac, valami hasonló alakuljon ki, mint 2008–2009-ben. A kormányt pedig egy nagyon komoly munkaerőpiaci válság lehetősége aggasztotta.
Ez megint csak abban öltött testet, hogy egészen egyszerűen gyűlt a pénz a gazdaságban. Ez a sok pénz előbb-utóbb ki kell hogy szabaduljon. Ennek van egy leeresztő szelepe: az infláció. Ha valamiből sok van, az nyilván elértéktelenedik. A pénznél az elértéktelenedés nem más, mint az infláció. Ha óriási mennyiségű pénzt teremt a költségvetési politika révén a monetáris politika meg önmagában a jegybank is, mert támogatni szeretné a gazdaságot, akkor előbb-utóbb inflációs problémával szembesülünk. Ezzel önmagával nem lenne gond, mert lehetne kezelni.
De erre beesett egy energiaválság, egy szankciós környezet, ahol egészen egyszerűen igazodni kell az új, szűk energiakínálathoz. Gyakorlatilag elkezdett felfelé menni mindennek az ára. Ez a fajta gazdaságpolitika, plusz a külső sokkok, ezek együtt lényegében elérték, hogy jelen pillanatban leginkább az élelmiszeripar szenvedi meg ezeket, mert ott van a leggyengébb termelékenység. Nagyon egyszerűen fogalmazva, ha össze akarjuk hasonlítani Nyugat-Európával a magyar képet, azt kell mondjuk, hogy míg Nyugat-Európában adott egységnyi kibocsátást az élelmiszeriparban meg tudnak tenni x input felhasználásával, Magyarországon ehhez kétszer annyi kell. Egészen egyszerűen nem termel olyan hatékonyan a magyar élelmiszeripar, mint a nyugat-európai.
Amikor olyan sokkokkal szembesülünk, ami befolyásolja a munkaerőköltséget, energiaárat és az alapanyagköltséget, és egyikben sem tudunk olyan hatékonyan működni, mint egy nyugat-európai cég, akkor nálunk sokkal magasabb árkörnyezet fog kialakulni, mert ezeket a költségeket egyszerűen áthárítják a vállalatok.
Az agráriumban az úgynevezett felhasználói költségek növekedése, a termelői árindex körülbelül 67 százalékos áremelkedést mutat. Ehhez képest a 40-45 százalékos élelmiszer-infláció még kedvezőnek is mondható. Látszik, hogy van még a csőben nyomás. Itt jön be megint a képbe, hogy az elmúlt években megszoktuk, hogy volt pénz. Az emberek mentek, vásároltak, volt megtakarítás, volt mit felélni, magyarul egy vállalat ilyenkor eldöntheti, hogy hogyan lehet megőrizni a saját fizetőképességét. Leépítek, költséget csökkentek vagy esetleg árat emelek.
Nyilván árat emelni egyszerűbb, pláne egy olyan környezetben, ahol van kereslet még, ahol van bőven pénz. Mert akkor majd úgy is kifizetik szépen a fogyasztók. Ezt egészen addig lehet csinálni, amíg nem jön egy törés. Valószínűleg ez a törés most érkezett el, amikor azt látjuk, hogy a bérek már nem követik le az általános infláció ütemét. Negatív a reálbér. Az emberek most már visszafogják a fogyasztásukat. Ennek egy adekvát példája a legfrissebb kiskereskedelmi statisztika, melyből az látszik, hogy éves alapon az élelmiszerüzletek forgalma hat százalékkal esett vissza. Ilyenre emberemlékezet óta nem volt példa. Az emberek egészen egyszerűen drasztikusan meghúzták a nadrágszíjat, és kevesebb élelmiszert fogyasztanak.
Ennyivel kevesebb értékben vásárolnak, vagy volumenben is kevesebbet?
A magyar statisztika volumenben nézi. Az amerikai adatok mindig becsapósak. Ott jellemzően értékadatot mutatnak. Ott még figyelnünk kell arra is, hogy mi történt az árakkal. A Központi Statisztikai Hivatal ezzel szemben volumenben mér. Ha valami hatszázalékos visszaesést mutat, az azt jelenti, hogy hat százalékkal kevesebb árut vettünk le a polcról. Ha tele akarjuk rakni a bevásárlókocsit, akkor sokkal magasabb összegnél tart majd a végszámlánk. Vagyis általában az embereknek nagyjából ugyanannyi a költségkeretük egy-egy bevásárlásra. Mi történik? Jóval kevesebb áru kerül a bevásárlás végén a kosárba. Ezt már mutatja a statisztika.
Most jutottunk el oda, hogy a fogyasztás csökkenése kimutatható a statisztikában. Január, február, március: megérkeznek a magasabb rezsiszámlák. Az infláció tovább dübörög, a fizetések már nem követik le az árak emelkedését. A következő hónapokban már csúnyább számokat fogunk látni?
Azt gondolom, hogy igen, befelé megyünk az erdőbe. Mert valóban most érzi a lakosság azt a fajta összetett sokkot, amiről eddig csak hallott, de most már tényleg megjönnek a magasabb számlák. Most megyünk bele a legnehezebb téli időszakokba. Nagyon sokan még mindig nem feltétlenül váltottak át úgy az energiaszolgáltatónál a számlázásban, hogy ne legyenek csúcspontok a számlafizetésükben. Nagyon sok esetben háztartások most találkoznak először ezekkel a hatalmas számlákkal. Igenis most jön rá arra, hogy már bizony nem elég annyi mindenre a fizetése, mint amennyire elég volt.
Persze év közben voltak bérrendezések, de ez nem mindenkire vonatkozott. Egy-egy multicég például könnyebben meg tudta ezt tenni, mert ők alapvetően eurós bérköltségkeretben gondolkoznak. Pechünkre – nyilván ebben az esetben szerencsére – 15 százalékos forintleértékelődés azt jelenti, hogy bár euróban nem változott a költségkerete az adott multicégnek, de 15 százalékos talált mozgástere van, mert annyit gyengült a forint. Nehéz megmondani, hogy mi lesz 2023 év elején. Még egyszer a cégek nem fognak számítani 15 százalékos forintgyengülésre.
Emellett a munkáltatónak azt is figyelembe kell vennie, hogy minden más költsége is nő. Ők is most kötik meg az új szerződéseket az áramszolgáltatókkal. Jellemzően januártól ott is jóval magasabbak lesznek a számlák. Nemcsak a lakosság számlái nőnek, hanem a vállalatoké is. Nekik ezt valahogy bele kell kalkulálni. A nap végén ki kell jönnie a mateknak. A növekvő költségek mellett el kell adni a termékeit, szolgáltatásait is, és ebből jó esetben profitot kéne csinálni.
De ha közben a reálbérek zsugorodnak, mert a korábbi áremelkedések lenullázzák a bérnövekedést, akkor jön a recesszió, és már nem tudnak árat emelni, valahogy máshogy kell alkalmazkodni. Vagy a béremelés lesz kisebb – ezen pörgetünk még egyet a recessziós keréken, hiszen még nagyobb lehet a reálbér zsugorodása –, vagy elindul egyfajta munkaerőpiaci alkalmazkodás. Elbocsátások jönnek. Ezzel megint csak a recessziót pörgetjük hosszabb távon.
Vagy azt mondja a vállalat, hogy oké, talán átmeneti ez a sokkhatás, akkor majd a jövedelmezőségből lenyirbálunk, és megpróbálunk túlélni. Csak az elmúlt három év alatt – a Covidnak is köszönhetően – nagyon kellemetlen hatások érték a vállalatokat, lecsökkentek a tartalékok. Nehéz jó megoldást találni. Bárhogy is döntenek a vállalatok, azt látni kell, hogy valahol ez egy negatív hatás lesz. Vagy a munkanélküliség fog emelkedni, vagy a bérnövekedés nem lesz olyan dinamikus év elején, vagy esetleg valahonnan költségeket kell fogni, akkor egészen egyszerűen az lesz, hogy nincsen beruházás, nincsen fejlesztés, nincsen innováció. Ez megint csak a gazdaság fejlődését fékezi.
Akárhogyan is nézzük, itt ez a fajta gazdasági fékeződés valójában még csak most jön: a negyedik negyedévben és az első negyedévben. A legnagyobb probléma az, hogy mi itt beszélgetünk december elején, és majd erről a statisztikát februárban, márciusban látjuk, amikor majd elsápadunk, hogy mennyire rossz lehetett a negyedik negyedév. De addigra már talán látjuk a fényt az alagút végén. Talán kiderül, hogyan tud alkalmazkodni a gazdaság ehhez az új, megváltozott környezethez.
Azt prognosztizálod, hogy a 2008-as krízishez képest egy rövidebb lefolyású válság lehet. Attól függ az egész, hogyan alkalmazkodnak a cégek. Az államról még nem is beszéltünk. A 2004-es uniós csatlakozásunkat követően az első uniós támogatási ciklus a 2007–2013-as volt. A források legnagyobb része 2010 után érkezett meg. Surányi György azt mondta, hogy az uniós támogatásoknak köszönhetően minden évben kaptunk egy Marshall-segélynyi összeget. Korábban már említetted, hogy egy túlfűtött gazdasági modell alakult ki, ezt képletesen úgy írtad le, hogy egy autó száguld a lejtőn lefelé, a sofőr még akkor is nyomja a gázt. Mennyire jól használtuk fel ezeket a forrásokat?
Valóban volt egy ilyen érzése az embernek, amikor azt láttuk, hogy nemrég is négy-öt százalékkal bővült a gazdaság, de pont azért, mert még toltuk a szekeret. Ha elvettünk volna némi támogatást, esetleg a költségvetés szigorúbb lett volna, adósságcsökkentéssel foglalkozunk többet, akkor lehet, hogy nem négy-öt százalékos a növekedés, hanem csak három-négy, viszont lett volna tartalék, egy válságállóbb országot építettünk volna, mert lett volna mihez nyúlni.
Hangyák helyett tücskök voltunk?
Nagyon sok éven keresztül ment a zenélés. De ez nyilvánvalóan gazdaságpolitikai értékválasztás kérdése. Amíg nem jön egy olyan sokk, ami az egészet felülírja, addig úgy tűnt, hogy működik a rendszer.
A 2020 utáni időszak egy olyan sokkhalmaz volt, amiről kiderült, hogy azért ezt nem lehet büntetlenül nagyon sokáig csinálni. Egy év alatt elpattant az államadósság-rátánk. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy ha nem hatvanszázalékos GDP-arányos államadósság-rátáról indul, hanem ötvenről, akkor sokkal jobb helyzetben lennénk. Nyilvánvalóan nem.
De mondjuk lehet, hogy egy olyan helyzetben nem kellene azon aggódnunk, hogy itt a hitelminősítők dobálóznak azzal, hogy majd negatívba vágnak minket, ha nem jön uniós forrás, mert nagyon függ attól a magyar gazdaság. Nyilván más lenne a helyzet, ha három-öt besorolással a bóvlikategória felett lennénk. Most azért amikor ott vagyunk kettő vonalkával a vízvonal felett, nem olyan fickós az a mozgás. Azért óvatosan kell bánni a dolgokkal. A nemzetközi befektetők nagyon figyelik ezeket. Ha elindul egy tőkekivonás, azt nagyon megérzi a forint.
A helyzet nem egyszerű, mert nincsenek olyan mértékű tartalékok, amelyekből most bőven lehetne dolgozni. De azért más nyugat-európai országok sincsenek sokkal jobb helyzetben. Annyi, hogy az ő megítélésük sokkal kedvezőbb a nemzetközi környezetben. Vannak pozitív jelek is, például az elmúlt két évben a működő tőke beáramlása nem szakadt meg. Jönnek a dél-koreai és kínai befektetők, jönnek a németek, jönnek az osztrákok. Folyamatosan bővítik a gyáraikat, hoznak új beruházásokat.
Egészen addig, míg a gazdaságpolitika azt látja visszaigazolva, hogy a tényleges pénzáramlás alapvetően működik, jön a pénz, működik a gazdaság, addig nyilván az a fajta elméleti károgás csak zajként tekinthető. Alapvetően nagyon nem tartunk még ott, mint bármelyik dél-amerikai ország. Nyilván vannak arra utaló jelek, hogy lehetett volna jobban gazdálkodni, de azért ennyire talán még nem súlyos a helyzet.
Ha a károgás alapjait megnézzük, van egy 13 százalékos alapkamatunk, ami azt jelenti, hogy a magyar államadósságot csak ilyen ár mellett lehet megújítani. Van egy gyenge forintárfolyamunk, ami nagyon instabil, 400 feletti árfolyammal. Emellett üres az államkassza, ha szabad így fogalmazni. A másik oldalról van egy bizonytalan megállapodásunk az Európai Bizottsággal, kérdés, hogy lesznek-e uniós pénzek. Ezek közül melyik a legnagyobb kockázat?
A hosszú távú gazdasági növekedés, vagyis egy fenntartható növekedési pályából kiindulva az uniós források jövője kulcskérdés. Mert ha az van, akkor nagyon sok probléma elhárul. Ha jönnek az uniós pénzek, abból lehet beruházásokat végrehajtani, az önmagában pörgeti a gazdaságot. Arról nem is beszélve, hogy ezzel a költségvetéstől veszünk el terheket. Tehát nem saját zsebből kell ezeket teljes egészében finanszírozni, hanem az állam ezt minimális önrésszel képes megtenni.
Arról nem is beszélve, hogy ha jön be euró a gazdaságba, több deviza jön, mint amennyi kimegy, alapvetően erősíti strukturálisan a forint árfolyamát. Innentől kezdve nagyon sok mindent befolyásol ez a tényező. Nyilván enélkül is el lehet működtetni egy gazdaságot, de alapvetően nem ez volt az elmúlt évek gazdasági modellje.
Fontos megjegyezni, hogy üresnek azért nem üres az államkassza. Folyamatosan jönnek az adóbevételek, részben a magas infláció, részben a különadók miatt. Ami a legfontosabb dolog, egészen addig semmilyen problémáról nem beszélhetünk, amíg Magyarország képes nemzetközi piacokról bevonni pénzeket. Márpedig folyamatosan azt látjuk, hogy amikor magyar állampapírt akár euróban, akár japán jenben kínálnak eladásra, többszörös túljegyzéssel rohamozzák meg a befektetők ezeket a papírokat. Egyelőre szó nincsen arról, hogy bármiféle gond lenne.
Hiány van az államkasszában? Van. De az az elmúlt harminc évben is volt. Sőt voltak sokkal rosszabb, nehezebb időszakok is. Innentől kezdve addig, amíg ezt a folyó hiányt tudjuk fedezni, addig, amíg képes a magyar állam mindenféle gond nélkül forrást bevonni, addig azt gondolom, nincs semmiféle olyan akut probléma, amit ne lehetne megoldani.
2008-ban az volt a gond, hogy senki nem akart magyar államkötvényt lejegyezni. Akkor kellett az IMF-hez fordulni. Ezek szerint most nincs ilyen szcenárió?
Nincs. Ha megnézzük akár azt, hogy a 2008–2009-es időszakban hogyan állt a külső adósságállománya a magyar gazdaságnak, tehát nem csak az államadósság összességének, ehhez képest sokkal jobb a helyzet jelen pillanatban. Sokkal alacsonyabb az állam, a vállalatok devizaadóssága is. A gazdaság hosszú távú kilátása is kedvezőbb.
A bankrendszer is erős szabályozáson ment keresztül. Odafigyelt a jegybank, hogy ne alakulhasson ki még egyszer ilyenfajta devizahitel-probléma. Nagyon sok olyan alapvető tényező változott a 2008–2009-es időszakhoz képest 2020-ra, ami miatt én azt gondolom, hogy a befektetők sokkal pozitívabban ítélik meg Magyarországot. Akkor is, ha vannak problémák, akkor is, ha érzékelik a negatív híreket.
Nem olyan régen jártam kint Londonban, beszéltem kinti befektetőkkel. Alapvetően az volt a visszajelzés, hogy nyilván ők is sokkal jobban szeretnék, nyugodtabban aludnának, hogyha azt látnák, hogy a magyar gazdaság tartósan jó irányba halad az európai uniós támogatásokról szóló tárgyalások révén. Ez egy nagy, negatív kockázat. De még hogyha ettől el is tekintünk, azt mondják, hogy alapvetően azért nincsen olyan komoly strukturális probléma a magyar gazdasággal. Bíznak benne, bíznak abban, hogy tudjuk kezelni az inflációt és az államadósságot.
Arra számítanak, hogy előbb-utóbb visszajönnek majd ezek a kamatok, lecsökkennek a hozamok, abból meg lehet majd pénzt csinálni. Ha gyenge a forint, most érdemes megvásárolni. Az erősödő forint mellett nagyon sok profitot lehet realizálni. Alapvetően a befektetők inkább egy kezdődő pozitív sztorira kezdenek ráülni. Azt mondják, hogy nincs jelenleg akkora probléma, amit ne lehetne megoldani. Nyilván mindent el is lehet rontani, de meg is lehet javítani. Legyünk mi is optimisták, szerintem nem lesz ezzel gond. IMF-hitelre nincs szükség, ilyen jellegű probléma a fasorban nincs.
Itt meghallgathatja a teljes beszélgetést:
