Még ma is megríkatja egy-egy nehéz sorsú fiatal története, de saját tapasztalatai elég erőssé tették ahhoz, hogy egy életre elköteleződjön a gyermekek nevelése, védelme mellett. Illésné Áncsán Aranka, Oláh Ibolya egykori nevelője évtizedekig dolgozott a tiszadobi gyermekotthonban – ebből tizenkét évig intézményvezetőként –, mielőtt a kecskeméti SOS faluhoz hívták volna. Jelenleg saját alapítású civil szervezetével igyekszik segíteni az állami gondozásból kikerülő fiatalok elakadásain, mert legfőbb céljuk az, hogy az egykori neveltek gyermekei már ne kerüljenek állami gondozásba.
Hogy zajlott a gyermekkorod?
Bár a szüleim szabolcsiak voltak, én pedig Nógrád megyében születtem, a gyerekkorom egy részét Heves megyében töltöttem. Ennek oka, hogy édesapám katonatiszt volt, és a lakhelyünk mindig attól függött, hová helyezték. Hároméves koromban meghalt édesanyám, ami elég jelentősen befolyásolta az életem, ugyanis egy klasszikus mostohaanya nevelt engem a kemény katonatiszt édesapám mellett. Nem igazán tapasztaltam tehát meg, hogy milyen egy szerető családban felnőni, de ez engem nem tört össze, hanem épp ellenkezőleg, erőssé tett. Tudatosan törekedtem arra, hogy tizennégy éves koromban elmehessek otthonról. Kollégista lettem Budapesten, ahol vegyészlaboránsnak tanultam. Ki nem álhattam a kémiát, de a bátyám is ott tanult, és tudtam, hogy csak akkor mehetek el otthonról, ha én is ott fogok továbbtanulni. Csak így volt esélyem kiszabadulni a mostohaanyám látóköréből.
Milyen gyerek voltál?
Már általános iskolás koromban megszerettem az irodalmat, a színjátszást, voltam kiváló úttörő, versmondó, Pesten pedig még inkább kiélhettem magam. Futottam, kézilabdáztam, több sportágat és egyesületet is kipróbáltam, nagyon szerettem színházba járni, bekapcsolódtam mindenbe, amibe csak lehetett. Noha elég szegényes körülmények között éltünk, de ezeknek a feltételeit mindig megteremtettem magamnak. Tizenévesen éjszakai munkát vállaltam, törölközőket hajtogattam a Patyolatnál. Viszonylag ritkán jártam haza. Elmúltam 17, amikor édesapám az érettségi előtt nem sokkal meghalt. Onnantól még lazább lett a kapcsolat az otthoniakkal. Amikor hazamentem, tisztelettel viseltettem a ház és a múlt iránt, de kötődést nem éreztem, viszont sosem adtam vissza a mostohaanyám felé azokat a bántásokat, sérelmeket, amiket én kaptam gyerekkoromban.
Érettségi után az ELTE-re jelentkeztem magyar–történelem szakra. A szakközépiskolás bizonyítványom kilógott a gimnáziumból érkező tanulóké közül, nem is vettek fel. Jelentkeztem a Nemzeti Színházhoz öltöztetőnek, de az első munkanapom előtt futás közben eltörtem a lábam, így nem tudtam elmenni dolgozni. Az egyik barátnőmet Tatabányára hívták kézilabdázni, én pedig vele tartottam abban a reményben, hogy biztosan akad ott valami nekem is. Működött helyben egy 70-85 férőhelyes lányotthon, ahová 18 évesen felvettek képesítés nélküli nevelőnek. Elég széles korosztály lakott benn, az általános iskolástól a nagykorúig, úgyhogy volt olyan gondozott, aki idősebb volt nálam. Elég jót röhögtek tehát, amikor sorra jártuk a szobákat, és az igazgató bemutatott mint Aranka néni.
Milyen volt az első találkozás ezzel a közeggel?
Itt vált teljesen biztossá, hogy ez lesz az én pályám. Épp csak elkezdtem dolgozni, és nyilvánvalóvá vált, hogy ez az én világom. A következő évben felvettek a szombathelyi tanárképző főiskolára, de gyakorlatra is Tatabányára mentem vissza, a kulturális központba. Jártam a várost alföldi papucsban, szakadt hosszú ingben 19 évesen, és az út túloldaláról kiabált át nekem egy gyermekét toló anyuka, aki a lányotthon neveltje volt, hogy, csókolom, Aranka néni!
A két szakom (népművelés–testnevelés) nagyon tudatosan választottam ki, nemcsak azért, mert mindkettőt szerettem, hanem mert azt tapasztaltam meg, hogy a gyerekek körében is nagy hasznuk van. Közösségépítő erő rejlik abban, ha programokat szervezünk, a sport pedig fizikailag és mentálisan is jó hatással van.
Az országban egyedül itt indult ez a szakpár, tizenkét embert vettek fel, összesen két évfolyam futott ki, utána nem folytatódott ez a párosítás. Szerettem főiskolás lenni, végigjártam a környékbeli gyerekotthonokat, igyekeztem feltérképezni, hogyan működik a rendszer. Akkoriban ez nagy csalódást okozott számomra, azt éreztem, hogy sikertelen vagyok, mert egyszerűen átláthatatlan volt a működés. Később rájöttem, hogy ennek fő oka az elavult, 1901-es gyermekvédelmi törvény, úgyhogy hatalmas öröm és ünnep volt számomra, amikor ’97-ben megszületett az új gyermekvédelmi törvény, és a helyére került egy csomó dolog.
A főiskola után megszületett az első két gyermekem. Amikor úgy láttam, hogy el tudok menni dolgozni, akkor kiterítettem a térképet, és megnéztem, hol vannak álláslehetőségek. Öt gyereket szerettem volna, és arra gondoltam, hogy ekkora családnak jó környezet kell. A legszebbnek Tiszadob tűnt, mert víz vette körül, és erdő. Felültünk a motorra, elmentünk, megnéztük, és emellett döntöttünk. Kulturális nevelőnek vettek fel a tiszadobi gyermekotthonba, programot szerveztem a gyerekeknek, pinceklubot alapítottunk, kézilabdacsapatot szerveztem, aztán a második gyermekem másfél éves korában már otthonvezetőként hívtak vissza. Akkoriban csináltak a fiúotthonból vegyeset, és a lányok felforgatták a házat. Nekem ezekben a helyzetekben elég jó tapasztalatom volt, mert Tatabányán mindennapi vendég volt a mentő és a rendőrség. A tiszadobi fiúotthonban viszonylagos nyugalomban teltek a hétköznapok, amíg meg nem érkeztek a lányok. Tíz évig voltam otthonvezető ebben a hatalmas intézményben, amihez tartozott egy 120-150 főnyi gyerekotthonrészleg kollégiummal, belső iskolával, szakképzőhellyel. 220 gyerek tanult abban az iskolában. Utána a politika szele elfújta a vezetői megbízatásomat, és úgy döntöttem, hogy nem maradok ott.
Akkor jött Kecskemétre?
Rövid időn belül megtaláltak a kecskeméti SOS Gyermekfaluból, ahol akkoriban alakították ki a lakásotthoni hálózatot. Itt kezdtem el dolgozni, ám pár évvel ezelőtt, amikor elindult az átalakítási folyamat, és elkezdték eladni a házakat, megegyeztünk abban, hogy én is beleesem a leépítésbe. Nem szerettem volna maradni, mert olyan irányt vett az SOS, amivel nem tudtam egyetérteni.
Megalakult a Tűzcsiholó.
A civil munka mindig is erősen jelen volt az életemben. Noha Kecskeméten éltem, a korábbi tiszadobi „gyerekeim” mindig megtaláltak, ha bajba kerültek vagy szükség volt rám.
Sokan tudják, hogy Oláh Ibolya is a tiszadobi otthonban nőtt fel az egyik neveltemként, és az ő ismertsége hatással volt az otthonra is. Soha annyi adományt nem kaptunk, mint mikor híressé vált. Én pedig nem mondtam semmire, hogy nem kell, mert tudtam a már kikerült felnőtt gyerekeimről, hogy ki merre él, milyen problémája van, mire lenne szüksége. A bébiételtől kezdve mindent befogadtunk, és gyorsan ki is tudtuk osztani.
Becsomagoltuk a felesleges adományokat, és a kocsimmal végigjártuk a csapatot, karácsonyi ajándékot, élelmiszert, ruhákat vittünk. Ez egészen addig fejlődött, hogy néhány évvel később nyitottunk Kecskeméten egy adományboltot, amelynek bevételéből a szabolcsi volt állami gondozott családjainknak segítettünk. Mivel jól működött a bolt, sok adomány gyűlt össze, szerettem volna kipróbálni, hogyan menne ez helyben, ahol a szükség is nagyobb. Tudomásom szerint faluban még sehol nem csináltak korábban ilyen üzletet, de úgy gondoltam, hogy nincs veszítenivalónk. Béreltünk egy kis helyiséget, és napi bejelentéssel dolgoztak a boltban a munkavállalóink. Most ott tartunk, hogy Tiszadobon és a mellette lévő kis településen is megy adományboltunk, az eladóink, alkalmazottaink is a támogatotti körből kerülnek ki.
Milyen céllal jött létre a Tűzcsiholó Egyesület?
2020-ban jegyeztük be az egyesületet, ami mára közhasznúvá vált, és elkezdtünk tudatosan építkezni mint civil szervezet. A fő célunkat egy mondatban össze tudom foglalni:
szeretnénk, hogy azoknak a fiataloknak, akik állami gondozásban nőttek fel, a gyermekei már ne legyenek állami gondozottak.
Ezen dolgozunk a látókörünkben lévő családokban. Alapvetően szeretnénk őket önellátó szintre hozni, hogy ne kelljen segítséget igénybe venniük, de jelenleg inkább a kríziskezeléseken van a hangsúly. A hatalmas áremelkedések teljesen ellehetetlenítik ezeket a családokat, akik egyébként is szűkös körülmények között élnek Szabolcsban.
Azokat a készségeiket szeretnénk fejleszteni, amiket nem tudtak elsajátítani gyermekotthoni körülmények között. Aki egy szegény családban, de otthon nevelkedik, mondjuk egy cigánytelepen, az megtanulja, hogyan lehet nulla pénzből túlélni vagy a nagyon minimálisból talpon maradni. Az otthonokba, illetve nevelőszülőkhöz kerülő gyerekek nem sajátítják el ezt a tudást, így ez komoly elakadásként jelenik meg náluk, amikor saját életet kezdenek. Az állami gondozásból kiesve otthonteremtési támogatást kapnak a fiatalok, ennek az összege jelenleg majdnem eléri a kétmillió forintot, tehát arra elég, hogy egy mindentől távol eső faluban vegyenek belőle egy kis kertes házat. Itt viszont nincsenek munkalehetőségek, maximum a közmunkaprogramba kerülhetnek be, de mint volt állami gondozott, nulla hely- és emberismerettel, erre nem sok az esély.
Látogatásaink során azzal is szembesültünk, hogy még az a kis kertjük sincs megművelve, mivel fogalmuk sincs róla, hogyan álljanak neki. Ebben is igyekszünk a segítségükre lenni, és helyi lakosok, gazdák bevonásával edukálni őket arra, hogy mikor, hogyan, mit érdemes vetni, hogyan lesz abból termés, de keresünk szakembert akár a szántáshoz is. Szeretnénk elindítani egy tojástermelő projektet is, amivel a családi költségvetést lehetne kiegészíteni, vagy a közmunkaprogramból beszerzett jövedelmet visszaforgatni úgy, hogy a családi kassza kicsit könnyebb legyen.
Ezeknél a családoknál szinte kivétel nélkül jelen van az adósság, ráadásul olyan szinten, hogy az már kezelhetetlen, végrehajtók, letiltások körforgásában élnek. Ennek érdekében idén elindítottunk egy adósságrendező programot az Erste Bankkal, ami magába foglal egy kétnapos pénzügyitudatosság-képzést a pártfogoltjaink számára, de szeretnénk kibővíteni azoknak a körét, akikhez ez az infócsomag eljuthat, mert még számunkra is sok hasznos ismeretet tartalmazott. Ezek azok a dolgok, amiket még egy normál családban sem feltétlenül tanul meg egy gyerek, és az iskolában sem esik szó róla. Mivel a mi családjaink mögött nincs egy megtartó háttér, így nekik még inkább szükségük van rá, hogy felkészültek legyenek minden téren. Ha bárhol is meginog alattuk a talaj, akkor elvesznek. Az Erste Bank dolgozói közül hat-hét mentor vállalta, hogy segít egy-egy család pénzügyeit rendbe tenni a nulláról, vagyis sokszor a mínuszról, mert gyakran előfordul, hogy tartozások vannak mindenfelé, a felbontatlan számlák a kukában landolnak, így a családok maguk sem tudják, hogy állnak. A banki mentorok már megismerkedtek a családokkal, és lelkesen, elkötelezetten segítenek nekik ezeknek a helyzeteknek a kezelésében.
Szintén sarkalatos pont a gyereknevelés kérdése, hiszen ezeknek a fiataloknak nem nagyon volt honnan megtanulni jól nevelni. Hozzák a saját mintákat és eszközkészletüket, amivel nehezen tudják kezelni az akár három-négy-öt gyermekük viselkedését. Az egyetlen, amire kifejezetten figyelni szoktak, hogy ne bántsák úgy a gyermekeiket, ahogyan őket bántották, de ez azért még messze áll az egészséges neveléstől. Komoly elakadások észlelhetők ezen a téren, de azoknál a családoknál, akiket közvetlenül mentorálunk, tudunk jó példákat mutatni, és szeretnénk még tovább menni ezen az úton. Nagy vágyunk egy átmeneti otthon, ami megkönnyítené az állami gondozás és az önálló élet közötti átállást. A gyermekotthonoknak sajátos szellemiségük van, amit később a gondozottak nem találnak meg más környezetben. Az egyenrangú párbeszéd helyett hierarchikus kommunikációt tapasztalnak, magyarázatok helyett kiosztást, ezekre viszont úgy reagálnak, amit a környezetük nem tud elfogadni, amiből kirúgás, konfliktusok származnak. Az átmeneti otthon nagyban segítené a külvilágba való integrációt.
Nagy elmaradás van az iskolai végzettség megszerzésében is, pedig nyolc osztály nélkül nem lehet érvényesülni. Persze vannak jó példák is. Jelenleg Kecskeméten él az egyik családunk, ahol a családfenntartó fiatalember 16 évesen került be a gyermekotthonba úgy, hogy nem tudott írni-olvasni, és magyarul is nagyon nehezen beszélt. Egy cigánytelepen nőtt fel, és az első hat osztályról volt bizonyítványa, mert papíron magántanuló volt, de csak azért, hogy ne járjon be az iskolába. Mindig aláírták neki az évet, viszont nem tanítottak neki semmit. Nálunk megtanult ugyan írni-olvasni, de ez a hátrány a gyermekotthoni évek alatt már behozhatatlan volt. Most ott tartunk, hogy nemrég kézbe vette a bizonyítványát, amit a Németh László Gimnáziumban szerzett meg két év alatt, négy gyerek és kemény fizikai munka mellett. Sokan járnak úgy, hogy nagyon nagy túlkorosággal kerülnek be a gyermekotthonba, és ezt a hátrányt már nem lehet lefaragni, amíg benn vannak. Szeretnénk feltérképezni, hogy a közel száz családunkban mekkora elmaradások vannak. Az Erste Banktól kaptunk használt számítógépeket, amelyekkel meg tudjuk teremteni a feltételeit annak, hogy akár online, otthonról tanulhassanak a pártfogoltjaink, illetve keresünk olyan iskolákat, ahol lehetőség van arra, hogy megszerezzék a szükséges vizsgákat.
Mennyit változott a magyar gyermekotthonok világa a pályafutásod alatt?
Nagy változásokon ment át a rendszer. Amikor ’86-ban elkezdtem dolgozni, engem nagyon zavart a zűrzavar. Nem lehet eredményeket elérni úgy, hogy nincs hivatkozási alapod arra, hogyan dolgozz. Szeretek rendszerben gondolkozni, ezért nekem ünnep volt a ’97-es gyerekvédelmi törvény megszületése. Akkor elkezdődött egy új rendszer felépítése, volt egy európai szintű törvény, amihez a feltételeket meg kellett teremteni, néha korrigálni, illetve az aktualitásokhoz igazítani, de működött. A törvény életbelépését követően egy erős váltás volt érezhető a bekerülő gyerekeknél is. Korábban az állami gondozás útvonala a csecsemőotthonon, óvodásotthonon, általános iskolás otthonon és középiskolás otthonon keresztül vezetett ki a nagyvilágba. Most azonban elkezdtek a magasabb életkorú gyerekek is bekerülni hozzánk, hiszen felálltak a gyermekjóléti szolgálatok, ahol – a törvény szelleme szerint – arra törekedtek, hogy a lehető legtovább családban tartsák a fiatalokat. Azon dolgoztak, hogy amíg csak lehet, családi közegben maradjanak a gyerekek, és ott kapják meg azt a segítséget, amire szükségük van. A kiemelés azonban az esetek nagy százalékában így is megtörtént, csak sokkal később. Ezek a fiatalok viszont már egy kialakult értékrenddel érkeztek az otthonokba a kétezres évek elején.
Másoddiplomás-képzésben ebben a témakörben írtam meg a szakdolgozatomat Se nem cigány, se nem magyar címmel, amiben azt vizsgáltam, hogy a gyermekotthonban felnövő fiatalok értékrendjét mi adja. A kicsi kortól bekerülő gyerekek általában azokat az értékeket képviselték, amit az őket nevelő pedagógusoktól, gyermekfelügyelőktől láttak; tanulni kell, dolgozni kell, a család a legfontosabb. A törvény megszületését követően már nem lehetett kiszámítani, hogy a nagyobb korban érkező fiatalok mit hoznak magukkal. Nálunk 95 százalékban cigány gyerekek nevelkedtek, akik a telepekről érkeztek hozzánk, sokszor magyarellenes hozzáállással, motiváció nélkül, amire a meglévő rutinjaink nem használtak. Nehéz helyzet állt elő, amire a gyermekvédelemben nem volt válasz. Mi magunk kezdtünk el egy olyan működést kidolgozni, amivel megtalálhatjuk a közös hangot ezekkel a fiatalokkal. A „gyűlölöm az összes magyart… de magát nem annyira” már kifejezetten jó eredménynek számított. Bejött a családi kapcsolattartás metódusa, ami ma is nagyon masszívan jelen van.
Mitől jó egy nevelőszülő?
Amitől egy szülő is jó. Elfogadja, szereti a gyermeket, és tudja kezelni a nehézségeket, amiket a mindennapok hoznak. Azok a gyermekek, akik kikerülnek a családból, lelki sérüléseket szereznek, jól nevelni őket komoly feladat. A feladata egy nevelőszülőnek az, hogy felkészítse a gyermeket a hazagondozásra vagy az örökbefogadásra. A gyermekek elengedését is jól kell tudnia megélni a nevelőszülőnek.
Magyarországon nem tud kitermelődni annyi alkalmas nevelőszülő, amennyire szükség lenne. Olyan alapvető tudás és személyiség kell, amikkel vagy rendelkezik valaki, vagy nem.
Hogyan lehet érzelmileg nem bevonódni nevelőként?
Nem tudom. Nekem sosem ment. Ma is megríkat egy 16 éves bűnöző gyerek, aki elkezdi mesélni az élettörténetét, nekem pedig potyognak a könnyeim, mert érzem azt, amit ő érez. Sokat töltekezem abból, amit hoztam magammal, tudom, hogy milyen, ha valakinek szülő nélkül kell felnőnie. Átérzem, hogy min megy keresztül, és ez sok erőt ad a munkámban. Immunissá tett például azokra a mondatokra, hogy „könnyű magának” meg „nekem nehéz gyerekkorom van”, hiszen el tudom mesélni, hogy én honnan jövök, és hogy lehet nyafogni, de ettől nem áll talpra senki. A személyes érintettségem miatt ezeket tőlem könnyebben fogadják, hitelesnek érzik.
Mi jelent neked sikerélményt?
Amikor azt látom, hogy akár nehéz körülmények között is, de valaki szépen neveli a gyerekeit, mindent megteremt a számukra, fontosnak tartja, hogy tanuljanak. Sok ilyen családdal találkozom, ahol látom, hogy talpra álltak és szépen nevelik a gyerekeiket, akikből már biztosan nem lesz állami gondozott. Nagyon jó látni ezeket a történeteket…
Szoktak még Anyácskának szólítani?
A nevelt gyermekeim igen, de az ő gyerekeik már Aranka néninek szólítanak. Azért persze még mindig bennem van, hogy ha megyek valahol az utcán, és valaki azt kiabálja, hogy anya, akkor megfordulok, mert lehet, hogy nekem szól. Szerencsére nagyon sok hangon ismerem ezt a szót!
