Idén negyven- (esetleg harmincöt vagy harminc) éves az Európai Unió belső határellenőrzéseit megszüntető schengeni egyezmény. Akinek van emléke az 1990 előtti idegességről, amikor akár keleti, akár nyugati határátkelőhöz közeledett, az különösen tudja értékelni az EU e vívmányát, de Schengennel elmúlt a ’90 utáni határon várakozás, kényelmetlenség is. Ha az EU azon sok millió polgárának egyike vagyunk, aki egy szomszéd országba ingázik, talán halkabban brüsszelezünk.
A határellenőrzés megszüntetése nem számolta fel az államhatárokat. Az elmúlt évtizedekben – már az úgynevezett migráns/menekültválság előtt is – többször visszaállították a határforgalom-ellenőrzést (például a 2008-as svájci–osztrák foci-Eb-nél), 2015 óta pedig sűrűn előfordul.
Régóta szokás volt a Benelux államokban, hogy a diákok abban az országban laknak, ahol olcsóbb az albérlet, míg a másik országban járnak egyetemre. Sopronban vagy Mosonmagyaróváron harminc-negyven százalékkal többen élnek (bérelnek lakást, és dolgoznak Ausztriában) Schengen előtthöz képest. Schengen legfőbb előnye a munkaerő mozgásának könnyítése mellett az áruforgalom gyorsítása és tervezhetőségének javulása volt, de segített regionális – gazdasági, turisztikai stb. – együttműködések beindulásában is a határrégiókban.
Az EU – és már elődje, az Európai Gazdasági Közösség, amelyet közös piacnak szoktunk nevezni – négy szabadságelve (az áru és a tőke szabad áramlása, a szolgáltatások szabadsága és a személyek szabad mozgása) nagyobb jelentőségű a határellenőrzések hiányánál, de a schengeni megállapodás előtti, akár többórás veszteglés a határon nehezítette a személyek és az áru szabad mozgását.
A vámok eltörlésének az az eredménye, hogy a teherautóknak nem kell megvárniuk a rakomány-ellenőrzést és kitölteniük többoldalas űrlapokat, „de a belső piac Schengen nyomán nemcsak jogilag, hanem fizikailag is megvalósul” – mondja Nagy Boldizsár nemzetközi jogász. Naponta a határokon át ingázni is az unión belüli szabad munkavállalás joga, és nem Schengen miatt lehetséges (egyébként úgynevezett kishatárforgalom a szocializmus enyhébb időszakában is létezett a határ mellett élők számára), de az már Schengennek köszönhető, hogy a parndorfi ingázóknak nem kell megállniuk a határon munkába menet. Sok millió olyan ember is van az EU-ban – mondja Nagy Boldizsár –, aki a másik országban él, de rendszeresen hazajár.
Már az 1954-ben Dánia, Izland, Svédország, Norvégia és Finnország között létrejött Északi Útlevélunió szabadon átléphető határokat biztosított, majd 1958-ban a Benelux államok is kötöttek ilyet. A személyek szabad mozgását mint a négy alapjog egyikét az 1957-es, az Európai Gazdasági Közösséget elindító római szerződés is rögzítette, de csak a határátkelőkön átkelve gyakorolhatták e jogot, ellenőrzés mellett, kivéve a Benelux övezetet.
1985-ben a luxemburgi Schengen városában a közös piac öt tagja – Belgium, Hollandia, Luxemburg, Franciaország és a Német Szövetségi Köztársaság – megállapodást írt alá a közös határaikon gyakorolt ellenőrzés fokozatos megszüntetéséről. 1990-ban ezt pontosan meghatározták a schengeni végrehajtási egyezménnyel. A belső országhatárokon a személyforgalom ellenőrzésének megszüntetésével párhuzamosan megerősítették külső határellenőrzést.
A megállapodást aláírása után már ideiglenesen alkalmazták, de csak 1995-ben lépett hatályba. Az öt alapító mellé Spanyolország és Portugália is csatlakozott.
A római szerződés dacára a személyek szabad áramlása még sokáig akadályokba ütközött – mondja Sallai János rendőr ezredes, államhatártörténet-kutató, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója. „Évszázados hagyományokat nehéz felszámolni úgy, hogy holnaptól nem lesz határforgalom-ellenőrzés. Voltak ezt gátló események is, például az 1972-es müncheni olimpiai merénylet.”
A schengeni egyezménynek nem minden uniós ország tagja (Ciprus és Írország nem, és az Egyesült Királyság sem volt), és vannak nem EU-s tagjai is (pl. Svájc vagy Norvégia). Az alkalmazó országok összességét schengeni övezetnek vagy schengeni térségnek is nevezik.
Mivel Románia (és Bulgária) 2025. január 1-jétől a schengeni övezet teljes jogú tagja lett, a magyarság több mint 95 százaléka már nem csupán az EU-ban, a Schengen-övezetben is él.
Térképek, határok
Nincs felmérésen alapuló Magyarország-térkép az 1528-as Lázár-térkép előtti időkből. A felmérést akkoriban úgy végezték, hogy egy kocsira tettek egy szalmacsóvát, és azt számolták, hányszor pörgött át a kocsikerék – meséli Sallai János. Az első katonai felvétel 1764 és 85 között történt. „Magyarország történelmi határait először délen az 1699-es, a törököket a Magyar Királyság területéről kiűző karlócai béke idején rajzolta le Johann Christoph Müller hadmérnök, a második pedig a teljes katonai felvételezés volt 1785-ig” – mondja Sallai János, aki mítosznak tartja, hogy a XX. századig nem volt határellenőrzés Európában, és Schengennel voltaképpen visszatértünk a korábban már ismert szabad utazáshoz. Ő egy XVIII. századi Magyarország-térképen, Müller Ignácén találta az első határátkelőjeleket: kapukat passzus felirattal. Mária Terézia orvosi rendeletében intézkedett arról is, hogy a kijelölt helyeken karanténállomásokat kell felállítani.
Korábban tehát útlevél nem (első útlevéltörvényünk 1903-as), de passzus volt. Ilyet a földesúr (vagy más méltóság) állíthatott ki arról, hogy birtokosa elhagyhatja a területet. „Schengennel az Osztrák–Magyar Monarchia gyakorlata jött vissza, ahol a külső határt ellenőrizték, a belső határ szabadon átléphető volt, de az 1903-as határrendőrségi törvény szerint csak a kijelölt helyeken” – mondja a kutató.
Az 1888-ban megszületett román–magyar határszerződés mérföldkő a határtörténetben, mert először ezt követően valósult meg a határjelek büntetőjogi védelme – meséli az ezredes. Felállítottak egy határőrizeti szervezetet, a határszéli csendőrséget, és létrejött a kishatárforgalmi intézményrendszer. Ezt Trianonnál hasznosították arra, hogy amikor a határ mellett valakinek a birtoka a túloldalon maradt, hogyan mehet át napközben művelni. A kishatárforgalmi intézményeket a húszas években mindegyik szomszédunkkal letárgyaltuk, de a megállapodásokat 1948-ban felszámolták. A kishatárforgalom a hatvanas években indult újra.
Szuverenitás és az állam túlhatalma
Ha az állam egy olyan földdarabot jelent, amelynek ellenőrzése fölött egy hatalomnak teljes szuverenitása van, akkor a határátlépések kontrolljának megszüntetése e szuverenitás egy részéről való lemondást jelent – gondolhatnánk. De Schengen nem a határokat szüntette meg, „az államhatár egyéb funkciói, például a pénzügyi vagy az elválasztó, működnek tovább. A határon való áthaladást könnyítette meg azáltal, hogy nem kell megállni; aki jogosan tartózkodik az egyik helyen, az a belső határokon bárhol, bármikor átléphet” – mondja Sallai János.
Nagy Boldizsár az állami szuverenitás határait történetileg is nagyon képlékenynek tartja. „A historikus gondolkodás dinasztiákat és birodalmakat lát, ahol mindegy, hogy hol van a határ. A Német-római Birodalmon belül teljesen érdektelen, hogy hol van Lettország és Litvánia határa. A magyar–szlovák határnak a fogalma sem volt tisztázva. Meddig Ausztria, honnan Magyarország? Burgenland hová tartozott? Akkor nem territoriális volt az állam szerkezete.”
Passzusok voltak ugyan korábban is – mondja –, de nem kellettek a belépéshez. „A passzus azt bizonyította, hogy az illető a passzust kiállító személy védelme alatt áll. A vándor iparoslegényeknek is volt passzusuk, vándorkönyvük, de nem kellett nekik útlevél. Az egységes útlevél, ami a személy azonosítására szolgált, az I. világháború utáni találmány.”
Változtatott-e Schengen a modern állam fogalmán – kérdezem –, másképp látjuk-e, amióta szabadon utazgathatunk a nemzetállamok között?
Nagy Boldizsár erős állítással kezdi: szerinte sem a szuverenitásnak, sem az állam fogalmának nincs értelme abból a szempontból, hogy mi egy állam nélkülözhetetlen kelléke. Amiről hagyományosan azt gondoltuk, hogy az, sokszor hiányzik. „Jelenleg egy csomó államnak nincs hadserege, saját pénze, saját területe, és a történelem során még kevésbé volt. A birodalmak kebelén belül létező államoknak nem volt saját hivatalos nyelvük, latinul, franciául vagy máshogy beszéltek. Nem lehet értelmes normatív választ adni arra, hogy mi kell ahhoz, hogy valami egy állam legyen. Szociológiailag nagyjából lehet, de Tajvan vagy Transznisztria ebben is elbizonytalanít. Persze nemzetközi jogászok mondanak dolgokat, hogy fix terület, fix kormány, népesség és a nemzetközi kapcsolatok vitelére való képesség, de ezt egy olajfúró torony is tökéletesen teljesíti, amelyik kapcsolatba lép a másik olajfúró toronnyal.”
Annak alapján sem lehet meghatározni az államot, hogy mely döntéseknek kell a központ kezében lenniük. Egy föderatív állam azt példázza, hogy nem kell minden állami feladatot (pl. rendőrség) a legfelsőbb szinten ellátni. „Az EU bizonyítja, hogy azok a feladatok, amiket hagyományosan egy konkrét állam központi szervéhez rendeltünk, megoldhatók magasabban is, több állam együttműködése révén. A nemzetközi szerződések is ezt teszik. Amikor a genfi egyezmény meghatározza, hogy az autód hátsó lámpája nem lehet 15 centinél messzebb az oldalfalától, akkor mélyen behatol az egyes államok és az egyes autógyártók szabadságába. Millió ilyen nemzetközi szerződést mondhatnánk még: hogyan kell osztályozni a betegségeket, mi a hajók merülési vonala stb.” Vagyis nem az Európai Unió jogrendszere hozta el a mély beavatkozást az állami döntési jogkörökbe, mert az I. világháború óta fokozatosan a nemzetközi jog koordinálja és határozza meg.
Persze jó, ha bizonyos központi döntések minél nagyobb körben érvényesek. A Covid klasszikus példája annak, hogy hasznos, ha nem faluról falura változik a szabályozás, hanem van egy központi hatóság, amelyik elrendelhet karantént. „De hogy ez állami szinten, az EU szintjén vagy néhány együttműködő állam szintjén legyen, az már kérdéses” – mondja Nagy Boldizsár.
A diktatúrák idején a határ az állam erejét mutatta meg a közép- és kelet-európaiaknak: a rendőri/határvédelmi erők korlátlan hatalmát és a kiszolgáltatottságot, hogy bármikor feltartóztathatók vagyunk. A belgák és a hollandok vagy az északi államok lakói ugyanúgy közlekedtek egymás között Schengen előtt is, Afrikában is lényegében mindenki oda utazott, ahova akart. Schengen ebben a régióban így nemcsak praktikus előnyöket jelentett, hanem megszabadulást is az állam túlhatalmától.
„Fixáció, hogy vegyük körül magunkat nehezen áthatolható külső burokkal, és amikor ez eltűnik, azt hisszük, hogy eltűnik az állam” – mondja Nagy Boldizsár. Ami egyébként is illúzió: ugyanúgy megfigyelhetők vagyunk, sőt az állami rendszerek összekapcsolódnak, már egy másik országban is figyelhetnek egy monitort.
Átnéznek a szomszédhoz
Az emberek szabad áramlása egy csomó dolgot implikál: a bűnüldözés összekapcsolását, a beutazási jogok, a vízumjog egységesítését. Az 1990-ben aláírt schengeni végrehajtási egyezmény határozza meg, hogy kik és milyen feltétellel léphetnek be, milyen vízumok vannak, a 39-40-41. cikkely pedig arról szól, hogy a szomszédos rendészeti szervek hogyan tudnak együttműködni a határ mentén, hogyan lehet átnyomozni, átfigyelni, követni, üldözni – mondja Sallai János. Például a német rendőrök öt kilométer mélységig haladhattak át Hollandiába, Hollandiából a holland rendőrök viszont Németországban egészen a cseh határig. „A németeket nem zavarta, ha a másik átjön, a hollandokat viszont óvatosságra intették a XX. századi történelmi tapasztalataik.”
1995. március 26-ától bármely belső határt át lehetett lépni ellenőrzés nélkül, de a schengeni külső határt csak feltételekkel. Ha valaki hat hónapra kiment ösztöndíjra valahova, akkor a hat hónap végéig kellett érvényes útlevéllel és tartózkodása anyagi fedezetével rendelkeznie. Ezenkívül nem szerepelhetett a nyilvántartásban, és nem jelenthetett veszélyt egyetlen tagállam közrendjére, közbiztonságára sem.
Ha Finnország kiállít valaki számára egy kilencvennapos vízumot, akkor az illető elmehet Lisszabonig. A huzamos tartózkodást lehetővé tévő nemzeti vízummal az ember például tanulhat a vízumot kiállító országban, de nem utazgathat vele korlátlanul a schengeni területen: csak száznyolcvan naponként kilencven napig.
Schengen külső határán az összes tagállam bármely tartózkodási engedélyét el kell fogadni, ha a beutazó minden más feltételnek megfelel.
Szabadság vagy biztonság?
Azzal, hogy összeadódnak a schengeni térség külső határainak ellenőrzésében részt vevő erők, az EU határvédelmi szervezete, a Frontex és jelentős anyagi támogatások révén a hosszú külső határral rendelkező államok – mint Görögország, de akár Magyarország is – jelentős segítséget kapnak a külső határ őrizetéhez. „Ez mind az ő, mind a többi schengeni térségben részt vevő állam biztonságát növeli, hiszen egységes sztenderdek szerinti, állandó külső, objektív ellenőrzésnek kitéve dolgoznak – mondja Nagy Boldizsár. Viszont a külső határ leggyengébb pontja sebezhetővé teszi az összes államot. – Ha a finn határőr nem figyel, akkor Oroszországból az jön be az egész schengeni térségbe, aki akar. Ez azt sugallja, hogy a biztonság gyengül, hiszen nemcsak a saját határőreinkre, rendőreinkre támaszkodhatunk, hanem muszáj támaszkodnunk a legtávolabbi görög szigeten működő két tengeri rendőrre is.”
A bűnözés mértéke viszont nem romlott, sőt inkább javult – mondja a nemzetközi jogász –, hiszen az egységes térséggel a bűnüldöző hatóságok közötti együttműködés is jobb lett: kezdve az információcserével és végezve a kiadatással. „Ha a biztonságba beleszámítjuk, hogy milyen gyorsan jut el egy gyanúsított az ítéletig, mert például nem tud egy másik országban bujkálni, akkor a biztonság jelentősen javult, hiszen a rendőrök, de még közvetlenül az ügyészek is tudnak egymással érintkezni. A nyomozati anyagokat át lehet kérni közvetlenül, ami ezerszer gyorsabb, mint hagyományosan, amikor az igazságügyi minisztériumok érintkeztek.” Persze ha bűnszövetkezetek vagy akár terroristák készülnek valamire, az ő mozgásterük is sokkal nagyobb.
Nincs olyan sztenderd, amellyel egységes nevezőre hozhatnánk ezeket az ellentétes irányba ható erőket – mondja Nagy Boldizsár –, „de azt gondolom, hogy a biztonság nem minden. Még ha romlik is valamilyen szempontból, a Schengennel együtt járó mindennapi előnyök olyan hatalmasak, hogy még így is megéri”.
A határforgalom ellenőrzésének felszámolása biztonsági kihívás, ezért hozták létre a biztonsági kiegyenlítő intézkedéseket (a mélységi ellenőrzést), másrészt a szelektív ellenőrzés fennmaradhatott a belső határon is – mondja Sallai János. „Mindig lesznek kockázatok, veszélyek: az emberi együttélés már csak ilyen. Egy országon belül is vannak kockázatok, veszélyek, a rendészetnek ez a feladata, a veszélyelhárítás.”
Beutazás és vízumpolitika
A beutazási és vízumjogot Schengen egységesítette az EU-ban, mégpedig „teljesen és kíméletlenül” – mondja Nagy Boldizsár. – Fájdalmas és sok megfontolást és kiegészítő lépést igénylő döntés volt, hogy egységesíteni kellett a részt vevő tagállamoknak a rövid távú vízumaikat és azoknak az országoknak a listáját, amelyek polgáraitól megkövetelik.” Tehát van egy egységes feketelista és egy fehér lista, az államoktól elvették a rövid távú vízumpolitika jogát. A rövid táv száznyolcvan napon belül maximum kilencvennapos beutazást jelent: ez csak schengeni vízummal lehetséges már. A formátum egységes, és egységes az adatbázis is: a vízuminformációs rendszerben benne van az EU-ban kiadott összes vízum.
A hosszú távú vízumok tekintetében fennmaradt a nemzeti hatáskör, ahogy a letelepedés engedélyezésénél is.
Ha az egyik ország tiltólistára tesz valakit, akkor mindenhol tiltólistán lesz. Meg kell küzdenie azért, hogy egy másik országba beengedjék például meglátogatni haldokló hozzátartozóját.
Sok állam felkerült a vízumlistára, mert valamelyik vagy néhány állam ragaszkodott hozzá – mondja Nagy Boldizsár. „Ez egy izgalmas politikai alkudozás. Érdekes megnézni a térképet, hogy hol vannak a vízumra kötelezett országok, és hol a mentesítettek.” Néhány kisebb dél-amerikai országtól eltekintve gyakorlatilag egész Amerika mentesített, mert a spanyol és a portugál lobbi kijárta ezt Közép- és Dél-Amerikának, viszont egész Afrika vízumkötelezett, és néhány kivétellel Ázsia is.
A migráció és a bevándorlás
„Az EU a tagállamok ellenállása miatt nem vált képessé arra, hogy általában szabályozza a bevándorlást, tehát a reguláris hosszú távú tartózkodást. De bizonyos szabályai vannak, például a családegyesítésre vonatkozó, amit az államok kötelesek betartani” – mondja Nagy Boldizsár. A magasan képzettekre vonatkozó szabály, a blue card is ilyen.
Az államok kötelesek megadni a beutazási és tartózkodási engedélyt, ha az adott személy megfelel bizonyos feltételeknek, sőt ha mondjuk egy indiai IT-specialista elnyeri a beutazási és tartózkodási engedélyt egy országba, egy rövid idő után átléphet egy másik munkaerőpiacra is az EU-n belül; tehát ha Franciaországban ledolgozta az egy-két évét, utána szabadon vállalhat munkát Németországban.
EU-s szabályozás létezik a vállalaton belüli áthelyezettekre és a diákokra is, de általában a munkavállalásra nincs, ahogy az sem lehetséges, hogy valaki nem EU-polgárként az EU jogára támaszkodva pusztán a vagyonából éljen az EU-ban. Az utóbbit persze a tagállamok joga lehetővé teheti, ahogy a letelepedési kötvénnyel Magyarország is tette és most – a vendégbefektetői tartózkodási engedéllyel – újra teszi.
A 9/11 után felerősödő szekuritizáció miatt mind az államok között, mind az egyes országokon belül gyengültek az állampolgárok ellenőrzésének jogállami fékjei, megszaporodtak és megerősödtek a terrorizmusellenes szabályok, az EU-ban felgyorsult a rendőri és büntető igazságügyi együttműködés, de Schengent még nem változtatta meg, még ha fel is elerősödtek a félelmek, hogy terroristák köröznek a schengeni területen – mondja Nagy Boldizsár.
A 2015-ös migrációs krízis már közvetlenül Schengent állította kihívás elé. Azóta sokszor visszaállították ideiglenesen az ellenőrzést különböző belső határokon. (Különösen nagy látogatottságú vagy nagy kockázatot jelentő nemzetközi eseményeknél erre az egyezmény lehetőséget ad.)
Emlékezetes a svéd miniszter, aki könnyezve jelentette be, hogy muszáj helyreállítaniuk az ellenőrzést, nem engednek be több embert. Különböző államoknál különböző pillanatban jött el ez a pont – mondja Nagy Boldizsár. „Már 2011-ben botrány volt, hogy a franciák nem engedték be azokat a tunéziaiakat, akiket az olaszok elláttak menekültpapírokkal, majd útjukra bocsátották őket. Aztán 2015–16-ban rengeteg belső határellenőrzés és belső határ ugrott föl.” Nem is csak olyan helyen, mint a magyar–szerb külső határ, hanem belső határokon is.
„A magyar kormány a szlovén határon is gondolkodott kerítésépítésen, de aztán elengedte – idézi fel a nemzetközi jogász. – Horvátország felé építettünk, és az osztrákok is építettek a szlovének felé, a németek pedig keményen elkezdték bevezetni az ellenőrzést. De a legdurvább a skandináv világban volt, ahonnan folyamatosan nyomták vissza a menekülteket. Szerintem 2016-ban részben emiatt fékeződött le a migrációs nyomás, és persze az EU–Törökország-megállapodás miatt.”
Egész Európán végigment ez: a svédek Dániából nem engedték be a menedékkérőket, a dánok Németországból, a németek pedig Ausztriából, és ez visszaért a kiindulópontig, Görögországig. „Nem egyszerűen arról volt szó, hogy 2015–16-ban több belső határon felállították a határellenőrzést; azóta is ezt teszik. 2024-ben is volt olyan belső határellenőrzés, amelyet képmutató módon az irreguláris migráció kontrolljával igazoltak” – mondja Nagy Boldizsár. Németország már körkörösen ellenőrzi a határait.
Valójában ennek nem migrációs, hanem belpolitikai okai vannak: a legtöbb kormány szereti a kontrollt, és látványosan fel akarja mutatni választóinak. „Azt nem mondom, hogy nincs irreguláris migráció, de a belépések száma 2024-ben drámaian esett a 2023-ashoz képest, és ’23-ban sem nagyon nőtt ’22-höz képest. Az alapvető ok a belpolitikai fáradtság és a félelem a szélsőjobbtól.”
A belső határellenőrzés visszaállítása ráadásul leginkább látványpékség. A főutakat ellenőrzik, mire a csempészek pár kilométerrel előbb kirakják szállítottjaikat egy mellékútra, vagy elengedik őket az erdőben. Ez persze bonyolultabb, veszélyesebb, emiatt drágább, de aki Afganisztánból már eljutott a német határig, az nem fog ott megállni.
Schengen és a szuverenisták erősödése
Minden uniós országnak közös érdeke, hogy a versenyképesség miatt az egységes piachoz biztosítsa a munkaerő és az áruk szabad áramlását. „De a pandémia azt is megmutatta, hogy egy globális kihívásra lokális válaszokat adtak, tehát azonnal katonákat rendeltek az átkelőhelyekre, lezárták a határokat, a határátkelőhelyeket – mondja Sallai János. Szerinte a Covid a 2015-ös menekültválsághoz hasonló súlyú esemény volt Schengen történetében, de az egyes államok nem ugyanúgy reagáltak. – Volt, ahol totális ellenőrzést vezettek be. Főleg azután voltak változások, amikor megjelent a vakcina, és valamelyik ország előírta, hogy nem fogadja el az orosz Szputnyikot.”
A szuverenista pártok programjában nem szerepel a határellenőrzés általános visszaállítása, Orbán Viktor sem menne szembe naponta ingázó nyugat- (és lassan már) kelet-magyarországi szavazóival. Ők a kívülről érkező migrációval nincsenek kibékülve. „Az a fétisük, amit követnek – mondja Nagy Boldizsár –, hogy a szuverenitás alkalmas a bajok elhárítására, nem igaz, de ez vezet oda, hogy egyre nagyobb gyanakvással figyeljék általában az idegeneket, különösen a nem EU-polgárokat”. Emiatt egyre több hatalmat adnának az államnak a kontrollra, és még inkább stigmatizálják az érkezőket.
Várhatóan erősödik a belső megfigyelés rengeteg kamerával, az összekapcsolásukkal, kereshetővé tétellel. A crimmigration összeköti a kriminalizációt a migrációval, büntetőjogi szankciókkal sújtja a jogellenesen belépőket, a bűnösöket pedig migrációs szankcióval, például kiutasítással. „A megfigyelések és a nyomozás egymásba tolódik, a bevándorlás vagy a belépés kapcsán megszerzett adatokat minden gátlás nélkül odaadják a rendőröknek, hogy nyomozzanak. Aki lopott vagy kábítószert árult, azt azzal büntetik, hogy kizárják az EU területéről. Ha két bevándorló összeverekszik a kocsmában, akkor hiába van családjuk Belgiumban, örökre kizárják őket, nem adnak nekik vízumot a gyerekeik látogatásához sem. Mehetnek pereskedni a család egysége alapján, és majd három év múlva a bíróság kimondja, hogy igenis évente háromszor be kell őt engedni. Közben a gyerek három évet nőtt, és az apja nem látta” – fest fel egy várható jövőképet Nagy Boldizsár.
Azt még szuverenista áttörés esetére sem gondolja, hogy rendszerszerűen helyreállítanák a hagyományos határellenőrzést. Már csak azért sem, mert nagyon drága; a fenntartása is és a visszahatása is a gazdasági együttműködésre. „A Schengennel járó előnyök olyan nagyok, hogy ha a biztonság minimális romlásával járnának együtt – amit nem tudunk, de nem zárom ki –, akkor is megérné.”
Nemzeti vagy uniós határvédelem
Az EU-ban hatalmas rendszerré épült ki a Frontex, az Europol és a büntető, valamint a rendőri együttműködés, de továbbra is gyenge pontja, hogy el kell(ene) távolítani az EU-ban nem jogosultan tartózkodókat. „A menekültügy is azért szenved ennyi durva kritikát, mert az emberek bejönnek, azt hazudják, hogy menekültek, kiderül róluk, hogy nem azok, és aztán nem mennek el – mondja Nagy Boldizsár. – Húsz éve azt mantrázza az egész szakma, hogy a visszatérést kell erősíteni. De amikor Magyarország kétezer embercsempészt szabadon bocsát, akkor a tettek ennek ellentmondanak.”
Szerinte jelentősen csökkentené az irreguláris (illegális) migrációt, ha több embernek lehetővé tennék, hogy korlátozott ideig legálisan dolgozhasson itt, és garanciát kapna arra, hogy később visszajöhet. „A szezonális munkásokra vonatkozó irányelv ezt szolgálja: szedd a narancsot, menj haza, és jöhetsz a jövő szezonban is. Akkor nem marad ott arra az időre, amikor nincs szükség a munkájára, és nem hozza maga után a családját, mert az eltartása otthon sokkal olcsóbb, mint itt.” Vagyis az EU munkaerőpiacának a jelenleginél is nagyvonalúbb szabályozása, vagy szabályozott körülmények között sok munkás beengedése csökkentené az irreguláris nyomást.
Másrészt a küldő szegény államoknak többet kell ígérni, hogy érdekeltek legyenek a visszavételben, mert jobban megéri, ha az illegális európai munkás pénzt küld haza a családjának, mint ha visszavennék.
Az európai határ- és parti őrizet ma már fogalmilag is a nemzeti határőrszervezet és a Frontex egységét jelenti, a Frontex csak az ügynökség ezen belül. „Az integrált határigazgatás már most azt jelenti, hogy a nemzeti határőrizetet ellátó szervek és az ügynökség együttműködik, beleértve azt, hogy az ügynökségnek is vannak saját kontingensei, amelyeket kritikus szakaszokra ki tud küldeni” – mondja Nagy Boldizsár.
Az EU előző költségvetési ciklusában a határvédelem céljaira és a migrációs kihívások kezelésére felhasználható keret – amelyet az úgynevezett belügyi alapok kezelnek – hét évre nagyjából 6,9 milliárd euró (a teljes költségvetés 0,7 százaléka) volt a teljes költségvetésén belül.
A 2021–27 közötti költségvetésben aktuális áron 25,699 milliárd (2018-as áron 22,671) euró szolgál erre a célra, ami a teljes költségvetésnek több mint két százaléka. Ebből a migráció kezelésére 11,105 milliárd euró jut, a határigazgatásra 14,368 milliárd.
Vagyis a nemzeti vagy uniós határvédelem kérdése már eldőlt, de a Frontex és a nemzeti határőrizeti szervek együttműködése erősíthető. Nagy Boldizsár konkrét példát említ, a kockázatelemzést. „Elemezni kell, hogy a most Szíriában létrejött hatalom újabb egymilliós kivándorlási hullámot indít, vagy épp ellenkezőleg, kétmilliós hazavándorlást. Ezt a magyar hírszerzők önmagukban nem tudják eldönteni, ehhez olyan kockázatelemzés kell, amihez mindenki hozzáteszi a saját tudását, főleg azok, akiknek van dolguk a helyi közösséggel, vagy ahol sok szír él, például Németországban: mit mondanak ők?”
A határt érő nyomás már nem egy országra irányul, hanem mindig az EU egészére, ezért is természetes, hogy az összes érintett, a teljes EU konzultáljon. „Ha Lukasenka elnöknek eszébe jut, hogy egy kicsit szívatja a lengyeleket, és odavisz ötezer iránit vagy afgánt a belarusz–lengyel határra, az mindannyiunknak feladat.”
A migráció instrumentalizációjára – amikor egy állam politikai célból mozgat migránsokat kifejezetten azért, hogy gyengítse a másik országot vagy az EU-t – az EU-nak kell válaszolnia. „Az EU az új migrációs paktummal most ott tart, hogy be kell engedni őket és le kell folytatni az eljárást, de nem szabad szabadon mozogniuk. Tehát ott-tarthatod őket a határ közelében, de foglalkozni kell az ügyükkel. Persze több százezer ember esetében azt fogják mondani, hogy nem foglalkozom az ügyeddel, maradj az EU-n kívül: Marokkóban, Belaruszban, Oroszországban” – zárja Nagy Boldizsár.
Nagy Boldizsár a 2015–16-os menekültválságról:
A 2015–16-os nagy mozgásokat szokás menekültügyi vagy migrációs válságként hivatkozni, de az európai uniós jognak és az EU tagállami együttműködésének a válsága volt. Valóban sokkal több ember jelent meg – a korábbi két-háromszorosa, attól függ, mit veszünk bázisnak –, de ez a növekmény nem indokolná az egész rendszer összeomlását. Azért történt, mert a növekmény lényegében Ausztriában, Németországban és Svédországban csapódott le.
A brit, a spanyol, de még a francia vagy az olasz adatok is nagyon alacsony számokat mutatnak a 2015–16-os menedékkérelmekről, tízezres nagyságrendet, Németországban viszont hatszázezer-hatszázezer kérelmet adtak be. A rendszer attól omlott össze, hogy Merkel hiába hívta fel a francia elnököt, hogy segítsen, megtagadta, nem vettek át senkit Németországtól.
A végrehajthatatlanságig részletező és kivételt nem engedő volt a szabályozás. Egy példával illusztrálva: az európai menekültügyi rendszernek része az úgynevezett biztonságos harmadik ország kategóriája. Ennek annyi a követelménye, hogy a menekültet ott nem bántják, hozzáfér a menekültügyi eljáráshoz, és nem küldik vissza egy másik, veszélyeztető országba. Tegyük föl, hogy Szerbia megfelelt ennek 2015–16-ban. 2015-ben főként Szerbián át jött nyolcszázezer ember: négyszázezer Magyarországon át ment tovább, négyszázezer Horvátországon keresztül. Ha Horvátország és Magyarország, arra hivatkozva, hogy Szerbia biztonságos harmadik ország, visszaküldi a nyolcszázezer embert, Szerbia ugyanezt mondhatta volna Macedóniára, és akkor Macedóniának kellett volna nyolcszázezer kérelmezőről eldöntenie, hogy valóban védelemre szorul-e. Ez lett volna az EU-jog alkalmazásának a következménye; a szabály nyilvánvalóan alkalmatlan. (Bár a magyar kormány azóta is sok migránst küld vissza Szerbiába, de a nagy áramlás idején nem tudtunk senkit; nem is akartunk, mi vonatoztattuk őket Ausztriába.)
A jog és a tagállami együttműködés válsága mellett a harmadik ok a menekültek közel-keleti helyzete volt. Szíriában 2011-ben tört ki a polgárháború, 2015-ben már négy éve éltek a menekültek nagyrészt Törökországban, Libanonban és Jordániában. Libanon egyáltalán nem létesített menekülttábort, Törökország igen, de a legtöbben városi környezetben laktak. Minden menekülő álma, hogy egy hónapig távol van, aztán hazamegy. 2015-re elfogytak a tartalékok, és az emberek azt látták, hogy nem lesz visszatérés Szíriába, és nem akarták, hogy a gyerekeik ottragadjanak.
Tehát sokan elindultak, akik egyébként maguktól, egyesével nem tették volna, de ha elmentek a bal oldali sátorból is és a jobb oldali sátorból is, azt hitték, hogy most van lehetőség. És volt is.
Iránban közben egyre jobban szigorították az afgánok életét, hiába élnek ott afgán menekültek évek, akár évtizedek óta. Nem könnyen tudnak egyetemre menni, vállalkozást elindítani, hiába van határidő nélküli tartózkodási engedélyük. Nagyon nyomasztó afgán menekültnek lenni Iránban, lenézik őket; úgyhogy ők is elindultak.
Amikor megjelenik ez a nagyszámú utazási igény, megjelenik a kínálat is. Egy pillanat alatt embercsempészek hatalmas tömege lépett ki a piacra. Az út mentén fekvő államok képtelenek voltak kezelni a „túlterheléses támadást”, emiatt sokkal olcsóbb lett a be- és a továbbjutás, ergo még többen jelentkeztek, hogy szállítsanak.
Gumicsónakot kell venni a néhány kilométeres hajóúthoz Törökországból Görögországba, rá motort, így sok ezer eurót lehetett keresni egy úttal. Természetesen egy csomó ember belefogott. Mindezek összeadódtak, emiatt lett ennyi ember.
