A színész azt mondja: a színház feladata, hogy bemutassa az aktuális társadalmi problémákat, a döntést pedig a nézőkre bízza. A megosztottság viszont a színészek közötti viszonyt is rohasztja, igaz, főleg intézményi szinten jelentkezik. Pedig ez kizárólag a hatalom birtoklása és megtartása miatt történik. Gyabronka Józseffel a Szelfiben beszélgettünk, most ennek szerkesztett, rövidített változatát olvashatják.
Kérte, hogy ne hívjam művész úrnak.
Ha új helyre megyek, akkor ezt amúgy nem kérem ki magamnak. De az, hogy valaki művész-e, vagy sem, azt úgyis az utókor dönti el. Nem azért dolgozom, hogy annak érezzem magam.
A pályája kezdetén Móka Miki szerepe meghatározó volt. Azóta jóval komolyabb, súlyos mondanivalóval bíró darabokban szerepel. Ön miben volt más Móka Miki idejében, mint most?
Negyven-ötven évben. A Zsebtévében Levente Pétertől vettem át a szerepet, ami országos ismertséget hozott nekem. Ezt egy kezdő színész boldogan veszi. De négy év után azért hagytam abba, mert volt egy káros hatása is: a nézők a színházban is elkezdtek Móka Mikiként tekinteni rám. Amikor egy Szép Ernő-darabban megjelentem a színpadon, hallottam a K hangokat a nézőtérről, ahogy összesúgtak az emberek. Ekkor döntöttem úgy, hogy ezt abba kell hagyni.
Azóta tényleg komoly és súlyos darabokban szerepel: például Dante Pokol című művében, ami monodráma. Erről azt mondta korábban, hogy bármelyik pillanatban létrejöhet a pokol, akár úgy, hogy egyik reggel arra ébredünk. A háborúra utalt?
Igen, így volt, pont a háború kitörésekor lett kész a darab. Tényleg azt is érezhetjük, hogy bármelyik pillanatban betörhetnek a kertünkbe, és azt mondhatják: te vagy a céltábla, és lelőnek. Vagy elviszik a gyereket túsznak. Ez egészen pusztító. Mindez itt zajlik a szomszédunkban, és emiatt tényleg rossz érzése van az embernek. A világot most sokkal veszélyesebbnek látom, borzasztó, ami folyik.
A színháznak és a művészetnek feladata, hogy bemutassa ezt a helyzetet vagy akár más társadalmi problémát?
Csak ez a feladata. Ha szórakoztat, akkor is erről kell szólnia.
2021-ben a Magyar Hangban úgy fogalmazott, hogy minden művészet politizál. „A színháznak pedig különösen fontos kötelessége, hogy megmutassa az erkölcsi és társadalmi valóságot. Ha százezreket, akár milliókat zavar, ami az országban történik, akkor pláne beszélni kell róla.” Mindezt megmutatja ma a színház?
Vannak olyanok, amelyek kötelességüknek érzik, hogy beszéljenek a valóságról. Ez nagyon helyes. Túl azon, hogy persze szórakoztatniuk is kell, de elsősorban azt kell biztosítaniuk, hogy tükörbe tudjunk nézni, ráismerjünk saját butaságainkra, bűneinkre, gyarlóságainkra. Akár úgy, hogy közben megnevettet bennünket. A színdarabok már a régi görögök óta arról szólnak, hogy a bűnnel szembesítik az embert. Az előadás és a darab pedig akkor jó, ha mindkét ellenfélnek – mondjuk Antigonénak és Kreónnak is – igaza van. A néző pedig billeghet a véleményével, hogy melyiknek ad igazat.
2018-ban a Magyar Narancsnak a rendszerváltásról beszélt. Azt mondta, hogy akkor utáltuk a rendszert, hazamentünk, és köptünk egyet. „De normálisabban viselkedtünk egymással, éltük az életünket. Ma is ez van, ma is köpünk, de megosztottan köpünk.” Ennyire megváltozott volna a helyzet?
Nagyon. Az ezredforduló körül kezdődött ez a rettenetes nagy árokásás. Én ebben eleinte nem vettem részt, hisz nem én kezdtem. Nyilván tudom persze, hogy melyik oldalon vagyok. Soha nem neveztek meg, mégis kikiáltottak nemzetellenesnek, liberálisnak, kozmopolitának vagy nem tudom, minek. Ezt kikérem magamnak. Rettenetes, hogy családok mentek tönkre abban, hogy a tagjai politikailag állást foglaltak. Az nem lehet, hogy megutáltassák velem a himnuszomat. Az nem lehet, hogy megutáltassák velem a kokárdámat. Az nem létezik, hogy egy nemzetet ilyen módon megosszanak. Ez kizárólag a hatalom birtoklása vagy megtartása miatt történik. Ez súlyos bűn, az egyik legsúlyosabb.
A színházi élet is ugyanilyen megosztott a politika mentén?
Nagyon. És tényleg nem a minőség számít, ami nagy baj. Nem az a lényeg, hogy egy darab, egy színházi műsor vagy egy rendezés jó vagy rossz, abszolút nem a minőségtől függ, hanem valami mástól. Ez borzalom. Pedig rá kéne bízni a nézőkre, hogy ki hova vásárol jegyet, és hova tapsol. Ezt nem kéne támogatásokkal, pénzmegvonásokkal politikailag befolyásolni.
Arra utal, hogy például az Átrium nem tud tovább működni, mert nem kap állami támogatást, miközben más színházakhoz ömlik a pénz.
Felháborító, ahogy az adófizetők pénzével gazdálkodik a hatalom. Már nem csak arról van szó, hogy ha kétharmad van a parlamentben, akkor mi is kétharmadannyian vagyunk. Hisz ez egyáltalán nem így van, a manipuláció is nagyon működik. Miközben sok ember, aki másképp gondolkodik és máshova teszi a voksát, nem jut színházhoz.
A megosztottság a színészek között is érezhető, vagy inkább intézményi szinten jellemző?
Főleg intézményi szinten, de rohasztja a színészek közötti viszonyt is. Ott is figyelik, hogy ki melyik színháznál van, hány éve, mit képvisel.
A tanártüntetések idején Nagy Ervin nagyon határozottan kiállt az oktatás helyzete miatt, és azt mondta: a színészeknek, közéleti szereplőknek is fontos lenne ezt megtenniük. Egy ilyen ügyet be kell vinni az előadásba?
Igen, fel kell dolgozni. Az Átrium két ilyen előadással is rendelkezik. Az egyik a Hannibál tanár úr, a másik a Holt költők társasága. Az jutott eszembe, hogy ha én most pedagógus lennék, egész biztosan sírnék a nézőtéren, mert annyira fojtogató a darab szinte valamennyi jelenete. Hisz arról van szó, hogy aki szabadon akar tanítani és gondolkodni, annak be kell adnia a derekát és meg kell hajlítania a gerincét. Az életben maradás miatt arra kényszerítik, hogy egy eszme érdekében tanítson, és ez borzalom. Ha tanár lennék, arra ösztönözne az előadás, hogy ha másnap bemegyek az iskolába, döntenem kell. Na jó, de hogyan? Hisz engem is várnak a sárga csekkek a konyhaasztalon. Pedig az nem létezik, hogy egy tanárnak ugyanazt kell mondania, mint egy politikusnak. Nem lenne szabad egy eszme érdekében tanítani.
Rákay Philip producer filmjei mennyire egy eszme érdekében jönnek létre? Hisz a legtöbb a magyarsághoz kapcsolódó történelmi eseményeket dolgoz fel.
Szögezzük le: kurzusfilmben nem veszek részt. Teljesen mindegy, hogy melyik oldal szeretné. Ha érzem, hogy valamilyen véleményt kell közölni a nézővel, abban semmiképp nem szeretnék részt venni. Van amúgy egy olyan producer, akinek kinyilvánítottam, hogy nem óhajtok vele többé dolgozni. Szóval tudják jól, hogy szabad-e engem egyáltalán felkérni bármilyen ilyen jellegű munkára.
Vannak listák arról, ki szerepelhet ma egy államilag támogatott filmben?
Biztos, hogy vannak. A Kubatov-lista nem csak a választópolgárokra érvényes, a színházi és a filmes világban is biztosan listáznak. De így legalább nem zaklatnak, és nem kell nemet mondanom. Föl nem merül bennük, hogy engem egy kurzusfilmre meghívjanak. És még egy: rettenetesen sajnálom azokat a tisztviselőket, pedagógusokat, orvosi asszisztenseket, akik a jelenlegi fizetésükből nem tudják megengedni maguknak, hogy színházba járjanak. Ezért a szegényebb sorsú embereket kellene támogatni. Margitot, a 38 éves pedagógust vagy Tibort, a 29 éves egészségügyi szakdolgozót, hogy ő is meg tudja venni a négytagú családjának a színházjegyet, és hogy a büfében még fogyasztani is tudjanak valamit.
