Miután elhozta a fődíjat és a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat is a Karlovy Vary-i filmfesztiválról az egy fillér magyar állami támogatás nélkül készült Ernelláék Farkaséknál című filmjével, egy államtitkár ezt úgy kommentálta, „nyertünk”, és a magyar film sikeréről beszélt. Azóta elkészült a Békeidő, leforgatták az Egy százalék indiánt és a Kálmán-napot – szintén magyar állami támogatás nélkül. Azt mondja, mostanra belefáradt, a következő filmes, színházi projektjeit már külföldön készíti elő.
„Az biztos, hogy sosem lesz fekete és fehér a dolog. Mindig lesz olyan, aki kap, ez a mézesmadzag, mert így mindig marad a remény, hogy hátha én leszek az. Amíg nincs valamilyen kiegyezés, hogy ezt az igazságtalanságot megoldjuk, addig egy állandó, permanens neurózist fog mindenki megélni. Az is, aki nem kap, de az is, aki kap. Mert aki kap, annak bujkálnia, mentegetőznie és magyarázkodnia kell, magyarázatokat kitalálni és elhinni. Az ember így működik, és ezzel torzul a személyiség. (…) Úgy érzem, hogy megtehetem, hogy ebből kimaradok. A fiataloknak viszont nagyon nehéz dolguk van, mert elindulni segítség nélkül rettentő nehéz. Az Inkubátorral sem az van, hogy megszüntették, hanem hogy páran kapnak, a többiek nem, és nem lehet tudni, hogy miért. Indoklás nincs. Azok, akik kapnak, azok sem biztos, hogy kapnak. Teljes kiszolgáltatott bizonytalanság. Amikor pedig elkészül a film, abban a pillanatban akárhogy is, de bekerül egy politikai mezőbe, mert propagandaként van feltüntetve, hogy na ugye, működik a rendszer” – mondja Hajdu Szabolcs.
A Balázs Béla-díjas film- és színházi rendezővel, színésszel beszélgettünk most diplomázott, egyetemfoglaló diákjai és a fiatal filmesek jövőjéről, az Inkubátor programról, az alkotás szabadságáról, a magyar filmtámogatási rendszer visszásságáról és arról is, hisz-e még abban, hogy a művészettel meg lehet változtatni vagy jobbá lehet tenni a világot.
Itt tudja megnézni a beszélgetést:
Ha inkább meghallgatná a podcastot, ide kattintson:
