A színész azokkal a rendezőkkel tud jól dolgozni, akik az agyát és a gondolatait is használják. Bár az Igenis, miniszterelnök úr! című előadás tízéves, a benne szereplő politikai kijelentések egy részének mára megváltozott a jelentése. A kabinetfőnök például arról beszél a darabban, hogy átalakítják a kultúra finanszírozását, a színházak csak akkor kapnak pénzt, ha lojálisak. Eszenyi Enikő vígszínházi ügyéről úgy véli: a főváros álságos vizsgálatot folytatott, hiszen minden paksaméta rendelkezésre áll, mégsem fűztek hozzá egyetlen megjegyzést sem. A Szelfi vendége Hevér Gábor színművész volt. Ez a podcast szerkesztett, rövidített változata.
Azt mondják önről, hogy ösztönös színész, aki bármit el tud játszani. Volt egyáltalán olyan szerep, amit visszautasított?
Már nem vagyok társulathoz kötve, szabadúszóként pedig az embernek nem kell mindent elvállalnia. Egyébként igen, volt olyan szerep, amit visszaadtam. De csak azért, mert nem tartottam olyan jónak a darabot. Ha az ember viszont társulatban dolgozik, akkor nem válogat, hanem tisztességes tagként eljátssza a ráosztott szerepeket. Ezek között előfordult olyan, amit nem szerettem.
Pedig az elmúlt évtizedekben nagyon sokféle karakter bőrébe bújt a miskolci színházban, a Vígben, a Nemzetiben, és persze ott vannak a sorozatok a Gólkirályságtól kezdve a Mi kis falunkig. Melyik szerep illik jobban önhöz?
Nincs ilyen. Az a lényeg, hogy jó legyen a közeg, amiben dolgozom. Én mindig azokkal a rendezőkkel tudtam igazán együttműködni, akik szerették használni az agyamat és a gondolataimat. A filmezés nagyon koncentrált, sűrű műfaj, napi 12 órát dolgozunk. Ha szerencsénk van, ennyi idő alatt hat-hét perc hasznos anyag készül. Mivel ennyire koncentrált feladat, felvétel után az agyam automatikusan törli a szöveget. Ezzel szemben egy színházi előadást másfél hónapig próbálunk, így aztán van négy-öt olyan darab, amiben két és fél órán keresztül én dumálok, ezekből bármikor tudok idézni. Megnyomnak rajtam egy gombot, és máris nyomom Az őrült nők ketrece vagy az Igenis, miniszterelnök úr! bármelyik részét. Nincsenek példányaim sem. A nyár végi felújító próbák előtt sem szoktam megnézni a szöveget.
És emlékszik?
Igen. Nem is igazán tanulok szöveget, inkább memorizálom, hogy miről beszélünk.
Minden előadás után lefürdik, zoknit és alsógatyát is cserél. Miért nem otthon zuhanyozik?
Gyerekkoromban sokat sportoltam, kézilabdáztam Szegeden. Az edzéseink este 9-kor értek véget. Utána nyilván rögtön lezuhanyoztam, hisz megizzadtunk. Innen jön ez az egész. De ha már erről beszélünk: már van olyan darab, amiben nem izzadok meg. Van erről egy érdekes sztorim: Peter Brook világhírű angol színházi rendező kint volt Kínában, elment az operába, ami nem is igazán ének-, inkább mozgásszínház. Egy apa-fiú páros játszott, mind a ketten régi tradíciók szerint, maszkban a majomkirályt adták elő, így az arcuk nem látszott. A fiú azt vette észre, hogy az apja sikeresebb, őt jobban szeretik a nézők. Megkérdezte egy ismerősétől, vajon miért van ez. Azt válaszolta: azért, mert már nem izzad. Azaz annyira benne van az alakítás a testében és a lelkében, hogy már nincs mitől megizzadnia. Nos, én sem izzadok már.
A humor ugyanilyen alapvető ön számára. Mindig hangsúlyozza, hogy nincs ennél fontosabb sem az életben, sem a színházban. Van még humor az emberekben?
Hogyne lenne, persze. Nem csupa megkeseredett embert látok magam körül, én sem vagyok az. Sokszor a legnagyobb konfliktusokat is humorral lehet megoldani. Igyekszem olyan poénokat csempészni a munkába és a hétköznapokba, amiknek van filozófiájuk. Mondok egy példát: az egyik próbán ketten álltunk a színpadon, a rendező nagyon elkezdett kiabálni a kollégámra, aki persze csak ment össze ebben a helyzetben. Erre azt mondtam a rendezőnek: ne haragudj már, hihetetlen, de egyszerűen semmit nem lehet hallani. Erre még hangosabban kiabált. Újra megismételtem: figyelj, döbbenetes, de valamiért rossz az akusztika, fogalmam sincs, mi van, de nem hallunk semmit. Csak azt látom, hogy valamit nagyon kiabálsz, de nem lehet érteni. Ekkor leesett neki, visszavett, és elmondta ugyanazt halkan.
Az őrült nők ketrecének négyszázadik, ünnepi előadásán Alföldi Róbert rendező is ott volt, felment a színpadra, hogy együtt ünnepeljenek.
Igen, huncutkodott, mert két nappal előtte még azt mondta: semmiképpen nem tud eljönni. Mondtam neki, Robi, ne csináld már, ez a négyszázadik előadás, ott kell lenned. De csak azt hajtogatta, hogy értsük meg, nem tud, de sok puszit küld mindenkinek. Rosszul színészkedett, de végül bevált. Nagyon helyes, kedves gesztus volt a részéről.
Azon az estén Alföldi az RTL-nek úgy nyilatkozott: „Ez egy olyan ország, ahol a melegeket befóliázzák, betiltják, a nácikat meg nem. Ezen el kell gondolkodni. A magyar történelmet ismerve olyan sokat nem kell…”, majd úgy folytatta: „Némileg provokatívan azt tudom mondani, hogy várom, mikor szednek majd össze minket, mit kell majd viselni.”
Amikor valaki érintett egy bizonyos problémában, ahogy Robi, akkor egészen másképp reagál rá. Az őrült nőkben amúgy is mindig van aktualitás. Az, hogy Magyarországon hogyan alakul az LMBTQ-emberek helyzete; L. Simon László kirúgatása is pontosan erről szól. Abszurd, hogy egy kép mellé ki kellett volna tenni a 18 éven felülieknek szóló karikát. Miért is? Csak mert van egy törvény, amelyik kimondja, hogy mit nem szabad? Innen indulnak a nonszenszek. Robi nyilvánvalóan arra célzott, hogy mindig ilyen kisebb esetekkel kezdődik. A mondatai valószínűleg az ő fájdalmának, az ő elkeseredettségének szólnak.
A darab régóta van színen, most vált aktuálissá?
Nem, már nagyon sokszor aktuálissá vált. A tíz évvel ezelőtti helyzet is ugyanilyen volt, igaz, akkor még törvény nem volt róla. Az elfogadás Magyarországon egészen másképp működik. Vannak olyan barátaim, akik abszolút megengedők, de azt a helyzetet, hogy két azonos nemű szereti egymást, egész egyszerűen nem tudják elfogadni és megérteni. Ekkor jönnek a komoly előítéletek vagy akár vészjósló tettek is.
Az Átrium helyzete is vészjósló, hisz nem is olyan soká bezárja kapuit.
Igen, az üzemeltetők azt mondják, hogy ennek így vége.
Miközben más színházak élnek és virulnak, sőt nagy összegű támogatást kapnak.
Egészen addig, amíg egyes színházak egy kultúrdöntés, illetve egy bizonyos kultúrdöntő kör elképzelése miatt kapnak állami támogatást, mások pedig nem, addig a piac nem kiegyenlített. Ezért volt igazságos rendszer a tao, hisz az bevételalapú támogatási rendszer volt. De ebben a helyzetben a piac nem tud működni, hiszen egyes színházak még a nagyon borsos jegyárak ellenére is tele vannak, míg máshol komoly állami támogatás mellett 3500 forintba kerül egy jegy, mégsem tudják eladni valamennyit. Pedig ennyiért havonta többször is el lehet menni színházba, míg 17 ezer forintért már nem biztos. Ehhez képest amint Az őrült nőket meghirdetik az Átriumban, azonnal elkelnek a jegyek, még úgy is, hogy öt előadás van egy hónapban.
A nézők pedig összeadták a színház működésére szánt pénzt.
Igen, egyszerűen csodálatos volt, amikor a nézők 92 millió forintot adtak össze, ami pusztítóan sok pénz. De azt akkor sem lehet, hogy adakoznak, hogy aztán fizessenek a jegyért. Ezt nem szabad még egyszer megcsinálni. Miközben az adófizetők máshova is fizetnek, amiből az Átriumnak, félve mondom, járna támogatás.
Az Átriumban van műsoron az Igenis, miniszterelnök úr! című, Angliában játszódó darab is, komoly politikai, közéleti áthallásokkal. Ezeket mennyire kell elválasztani a mai magyar közélettől?
Ez egy tíz évvel ezelőtti darab, a szövege tíz éve változatlan. Tíz éve vannak benne ugyanazok a mondatok.
Milyen mondatok?
Például hogy kell egy lányt keríteni a kumrán nagykövetnek, hogy az olajvezetékről szóló megállapodást megköthessék Nagy-Britanniával. Ezen az egész kabinet és a miniszterelnök is felháborodik. Azt hozzák fel ellene, hogy neki van a legnagyobb felelőssége az ügyben, őt vádolják. Mire ő: Engem? Mégis mivel? A kabinetvezető azt válaszolja: kerítéssel. Ez a tízéves szóvicc új jelentéstartalmat kapott. És szerepel benne több mondat több magyar miniszterelnöktől is. Pedig Gyurcsány Ferenc kijelentésére már senki nem emlékszik.
Melyik kijelentésére?
Az „Egyszer csak megunják, és hazamennek” szövegre.
Én emlékszem.
De a nézők nem. A politikai emlékezet legfeljebb pár hétig tart. Olyan mondatokat említünk, amelyek faramucik vagy rosszul sikerültek, és humorra adnak okot. Egy másik jelenetben például azt mondja a kabinetfőnököm: figyeljen, miniszterelnök úr, átalakítjuk a kulturális szektor finanszírozását. Elvesszük a pénzüket, és csak akkor kapnak, ha csatlakoznak hozzánk, szóval lojálisnak kell lenniük. Még egyszer: ez tíz éve benne van a darabban.
A közönség veszi ezeket az utalásokat?
Természetesen. De a darab nem erről szól, nem korrajz. Az emberek pedig nyilván azt is belehallják, ami nincs is benne.
A Vígszínház az életének meghatározó része volt, ahogy az Eszenyi Enikő-ügy is.
Igen, korábban elmondtam róla mindent.
Önnel együtt sok más színész azt várta, hogy derüljön ki az ezzel kapcsolatos vizsgálat eredménye.
Így van, de ezt a főváros nem csinálta meg, ehelyett lefolytatott egy álságos vizsgálatot, amiben sok ember elmondta a személyes tapasztalatát, véleményét. Ezeket összegyűjtötték. Engem is megkeresett egy bűnügyi nyelvész.
Egy bűnügyi nyelvész?
Igen. Ő az, aki meg tudja állapítani, hogy az üggyel kapcsolatos mondatok abúzusra utalhatnak-e, vagy sem. A főváros részéről lefolytatták a vizsgálatot, ennek ellenére a mai napig nincs semmilyen eredmény. A főváros nem kérte, hogy kiértékeljék ezeket a vallomásokat, nem hozott semmilyen döntést arról, hogy volt-e abúzus, vagy mindenki túllihegte a dolgot. Miközben a lelki sérülések legalább olyan fontosak, amiket szintén figyelembe kellene venni. És nem történt semmi. Pedig minden paksaméta megvan, és egy darab megjegyzést nem fűztek hozzá. Annyit sem, hogy ezek az állítások alaptalanok voltak-e, vagy sem.
A filmgyártásban is vannak húzós helyzetek, legalábbis erre utal a HVG-ben tett 2017-es nyilatkozata: „Mindig úgy szokott lenni, hogy mindig egy kör körül forog a magyar filmélet, ahelyett hogy rárotálódna.” Változott a helyzet azóta?
Sokat. Legfőképpen azért, mert rengeteg sorozat és film készül. A magam részéről nagyjátékfilmet három éve forgattam utoljára, a mostani sorozatszerepléseim pedig Kapitány Ivánhoz kötődnek. Most tényleg több sorozatban szerepelek, a Gólkirályság az új projekt, és bekerültem a Mi kis falunkba is. De mivel ezek szuper nézett sorozatok, azt lehet érezni, hogy mindenhonnan én folyok. Pedig szerencsére sok színész szerepel magyar filmekben. Én az akkori véleményemet inkább a filmgyártással kapcsolatban fogalmaztam meg, ami nagyon más, mint a sorozatok.
A filmgyártás esetén is sokszor előkerül a kérdés: milyen filmek készülnek, és kik kapnak rá pénzt?
Itt ugyancsak egy szakmai bizottság dönt arról, hogy bizonyos embereknek jók vagy nem jók a forgatókönyvei. Olyanok, akik épp feltűntek, pedig még soha nem csináltak filmet. Amíg valaki kap forrást, a másik meg nem, addig a piac igazságtalan lesz.
Hajdú Szabolcs külföldön sok díjat és elismerést szerez, míg itthon nem kap semmilyen támogatást a filmjeire.
A saját országának kultúrdöntő köre nem szavazta meg, hogy ezek jó filmek lesznek.
Leonardo DiCaprio viszont mindig jó, 22 éve szinkronizálja. Mennyire nőttek össze?
Ő valóban közel áll hozzám. Én már az első szerepénél megmondtam, amikor még nyálas szépfiúnak tartották, hogy nagyon jó színész. Márpedig egy ilyen nagy kalibert igazán jó szinkronizálni. Igaz, abszolút kihívás. Bár minden munkámban próbálok maximalista lenni és a legjobban teljesíteni, de rá különösen figyelek.
Hogyan?
Leo a filmekben nagyon jelen van, mindig meghatározó, de mégiscsak egy ember. Nem csinál mindent másképp, ezért ennyi idő után már kiismertem a kis mozzanatait. Ezért egyrészről könnyebb is szinkronizálni, másrészt tényleg minden rezdülésére oda tudok figyelni.
Nem okoz feszültséget, hogy egy-egy ilyen jó filmben vissza tudja-e adni azt, amit DiCaprio színészként nyújt?
Dehogynem. A legutolsó filmjében, a Megfojtott virágokban ráadásul nagyon zártan beszél. Egy nem túl okos figurát alakít, akit úgy próbál megformálni, hogy dörmögve magyaráz, eléggé zárt szájjal. Abszolút nem úgy, mint mondjuk A Wall Streetben farkasában. Ez számomra is új kihívás volt, próbáltam ugyanúgy tenni, ahogy ő. Tényleg remek munka volt.
A teljes beszélgetést itt tudja meghallgatni:
