Magyarország húszéves EU-tagságának mérlege akkor is túlnyomórészt pozitív, ha a csatlakozáshoz fűződő várakozások egy része illúziónak bizonyult, bőven akadtak elpuskázott lehetőségek, és az unió fejlődési iránya sem feltétlenül találkozik a magyar igényekkel és elképzelésekkel.
Május 1-jén lesz húsz éve, hogy Magyarország az EU és a fejlett Nyugat részévé vált. A tagság mérlegét sok szempontból, sokféleképpen lehet értékelni, de a legfőbb gazdasági mutatók alapján – amelyek kutatások szerint a magyar állampolgárok uniós kötődése szempontjából ma is meghatározók – megállapítható, hogy az európai integrációba való betagozódás nélkül alacsonyabb lenne a gazdasági növekedés, és alacsonyabbak lennének a jövedelemszintek is.
Húsz év alatt közel 83 milliárd eurónyi uniós pénzügyi támogatás
Az Európai Bizottság becslése szerint a 2004-es csatlakozás óta átlagosan 4,3 százalékkal nőtt évente a bruttó nemzeti jövedelem (GNI). Az egy főre jutó hazai össztermék (GDP) a 27 tagú unió 2004-es átlagának 62,8 százalékáról 2022-ben 77 százalékra nőtt. A felzárkózásban kulcsszerepet játszottak az uniós pénzügyi transzferek, amelyek 2004 és 2023 vége között 82 és fél milliárd eurót, azaz évente átlagosan a magyar GDP 3,6 százalékát tették ki.
Ugyanakkor a látványos fejlődés ellenére sem sikerült elérni, de még érdemben megközelíteni sem a legfontosabb viszonyítási pontnak számító Ausztria fejlettségét, ami a csatlakozás idején és azóta is kvázi hivatalosan meghirdetett célnak számított. Tovább árnyalja a húsz év felzárkózási mérlegét, hogy a kétezres évek elején még gazdasági éltanulónak számító Magyarország a gazdasági fejlődés tekintetében a régiós partnerek többségénél, de még a sokkal alacsonyabb szintről induló Romániánál is rosszabbul teljesített.
Pedig pénzben nem volt hiány, hiszen az egy főre jutó kohéziós politikai támogatás tekintetében Magyarország az elmúlt húsz évben a harmadik helyen volt az EU-ban. Uniós statisztikák szerint a közpénzből 2004 és 2024 között megvalósuló összes beruházás nyolcvan százalékának megfelelő értékű beruházás irányult az EU költségvetési transzfereinek köszönhetően a magyar gazdaságba. Most látszik csak igazán – amikor az EU a súlyos jogállamisági problémák és az azokkal összefüggő költségvetési korrupciós kockázatok miatt egy időre befagyasztotta, de legalábbis erősen visszafogta a kifizetéseket –, hogy az uniós források mennyire fontos szerepet játszanak a magyar gazdaság működésében.
Az EU-tól kapott adataink szerint Magyarország a 2014 és 2020 közötti finanszírozási időszakban átlagosan 5,6-szer több forráshoz jutott, mint amennyit befizetett a közös költségvetésbe. (A kifizetett támogatások összege az agráriumot is beleértve majdnem elérte a negyvenmilliárd eurót, miközben a magyar befizetés 7,1 milliárd euró volt.)
Egy, a magyar EU-tagság közpolitikai mérlegét megvonó, a napokban a könyvesboltok polcára kerülő könyv (20 éve az Európai Unióban) uniós támogatásokról szóló fejezetének szerzője arra a következtetésre jutott, hogy hazánkban a területi egyenlőtlenségek a 2020-as évekre majdnem ugyanazon a szinten tartanak, mint a 2004-es csatlakozás idején. Ez a megállapítás nem túl jó bizonyítványt állít ki az elmúlt két évtized hazai területfejlesztési politikájáról, amelynek az uniós célokkal összhangban éppen a területi egyenlőtlenségek csökkentése lenne a fő törekvése. A szerző, Medve-Bálint Gergő szerint „a hazai területi folyamatokat leginkább a piac és azon belül is a külföldi beruházók lokációs döntései és az útfüggőség, nem pedig a kohéziós politika eszköztára határozták meg”.
Ehhez kapcsolódóan: Búcsúzóul még egyszer beleszállt az Orbán-kormányba az Európai Parlament
A tagság igazi anyagi előnye az egységes belső piac
Magyarország és a többi térségbeli ország számára az uniós pénzügyi transzferekből származó haszon ugyanakkor eltörpül az egységes belső piacon való részvétel előnyei mellett. Az EU-ba irányuló export Magyarország árukivitelén belül több mint nyolcvan százalékot tesz ki, ami az egyik legmagasabb érték az unióban. Ugyancsak figyelemre méltó, hogy az áruexport értéke a 2002-es harmincmilliárd euróról 2022-re 113 milliárd euróra nőtt, évente átlagosan 6,9 százalékkal emelkedve.
Az EU-tagság egyik, ha úgy tetszik, kijózanító tapasztalata, hogy érdemben nem változtatott Magyarország félperifériás helyzetén, a belső piaci munkamegosztásban továbbra is a termelési és szolgáltatási értéklánc csekély hozzáadott értékkel bíró szerepét osztva a hazai gazdaságra. Ez a helyzet – mint arra számos tanulmány rámutat – részben a belső piac magországok számára előnyösebb jellegével függ össze, de jelentős mértékben hozzájárult ehhez az Orbán-kormánynak ezt a trendet felerősítő gazdaságpolitikája is.
Az Eurostat szerint 2022-ben a magyar export értékének 77 százalékát külföldi tulajdonú vállalatok állították elő, ami jól mutatja a magyar gazdaság európai uniós beágyazottságát. „Az EU csatlakozási stratégiája mérsékelte az integráció lehetséges negatív gazdasági hatásait, de csak csekély mértékben segítette az új tagokat abban, hogy a belépést követően javíthassák gazdasági szereplőik pozícióját az egységes piacon” – húzza alá a fent említett könyv egyik fejezete.
Miként az elmúlt húsz évben a gyakorlat is nem egyszer megmutatta, az uniós tagság egyfajta biztosítás is a tagállamoknak. A 2008-as nagy gazdasági és pénzügyi válság legelején Magyarország (az akkori Gyurcsány-kormány) volt az első uniós tagállam, amelynek pénzügyi mentőövet dobott az EU és a nemzetközi pénzügyi intézmények. Az EU-tagság a 2008-as válsággal ellentétben ugyanakkor jelenleg nem enyhíti az elhibázott gazdaságpolitikából fakadó káros gazdasági következményeket, illetve konkrét, a jogállamiság helyreállításával kapcsolatos feltétételekhez köti a pénzügyi támogatások folyósítását.
Mint említettük, a 2004-es csatlakozás idején Magyarországot még a mintaállamok között emlegették az EU-ban és nemzetközi téren is. Az ország az Orbán-kormány alatt is kitűnik, de most már inkább „bezzeggyerekként”, a közös értékek és érdekek ellen lázadozó tagállamként, amely Brüsszelből és számos más tagállam fővárosából nézve politikailag is a perifériára szorult, és gyakran kerékkötője a közös döntéseknek.
Magyarország elfordulása az értékektől nagy csalódás, de nem kell tartani a huxittól
Az elmúlt húsz év talán legnagyobb csalódása – amire a bővítés idején túlzás nélkül még senki sem számított – a jogállam és a demokratikus intézményrendszer módszeres leépítése Magyarországon (és az előző lengyel kormány elején). Az Orbán-kormány gazdasági és politikai szabadságharcát (vagy ahogy Budapesten jelenleg nevezik, szuverenitási harcát) az Európai Parlament kivételével az uniós intézmények és tagállamok eleinte alábecsülték, majd sokáig nem tudtak érdemi választ adni rá, mielőtt rátaláltak az eddigi leghatékonyabbnak, de mégsem elég hatékonynak minősülő „varázsszerre”, az uniós pénzcsap elzárására. A probléma gyökere, hogy a csatlakozás előtt „az EU alábecsülte az új tagállamokba exportált gazdasági és politikai intézmények stabilitásának, fenntarthatóságának feltételeit” (Bruszt László: Mit adott nekünk az Európai Unió?).
Az utóbbi években annyira eldurvult az Orbán-kormány és az EU (vagy ahogy szándékosan leegyszerűsítően és félrevezetően a kormánypropaganda fogalmaz: „Brüsszel”) közötti szembenállás, hogy sokan már attól tartanak, hogy a konfliktus Magyarország kilépésével fog lezárulni. A huxit azonban a körülményeket jól ismerő szakértők szerint éppen az ország nagyon erős európai beágyazottsága miatt nem valószínű, és öngyilkossággal érne fel.
A kilépés nem csak gazdaságilag lenne abszurd döntés. Úgy tűnik, hogy a magyar társadalom többsége az évek óta tartó negatív EU-propaganda ellenére is támogatja az uniós tagságot. „A magyar társadalomnak húsz év után is elsősorban pozitív véleménye van az Európai Unióról. A magas támogatottság legfőbb tartópillére az EU erős gazdasági legitimációja. Stabil attitűd ez a magyarok között: így volt ez az uniós tagság tizenötödik évfordulóján és így van ez a belépés után két évtizeddel is” – mutat rá Bíró-Nagy András, a Policy Solutions nevű agytröszt igazgatója.
