Jó eszköz-e az infláció ellen a rezsicsökkentés, a benzinársapka és a többi hatósági ár?

A kormány tavaly év végén megpakolta a már 2014-ben választási győzelmet hozó rezsicsökkentést a benzin, majd néhány alapélelmiszer árának kötelező rögzítésével. Ezek politikai döntések, de van-e gazdasági racionalitásuk is, és hogy reagált rájuk az ellenzék?

A nagyjából a kétezres évek eleje óta tartó jóléti politikai licitben (melynek a szocialisták lassan mondom, nem lesz gázáremelés és a Fidesz 14. havi nyugdíjígérete volt a csúcspontja) nehéz összeegyeztetni a politika szavazatszerző ígéreteit a szakpolitikai racionalitásokkal, amelyek persze maguk is változnak: az IMF költségvetésiterápia-javaslatai is jóval érzékenyebbek már a társadalmi következményekre, mint húsz éve.

A politika, pláne a szakpolitikák formálói közül persze csak egy a közgazdászoké, a NER vezérdemokráciájában pedig már nem rúgnak labdába szakemberek. Összeállításunkban az unió legszélesebb körű hatósági árrendszerének értékelésére kértünk néhány közgazdászt, de előtte megnéztük, mit kezdett az ellenzék a Fidesz kevéssé szabad piacgazdaságkonform hatósági árpolitikájával, melyet a kormány őszig hosszabbított meg.

Keresték-keresték a fogást – sokszor ellentmondásosan

A Fidesz-kormány 2013-ban vezette be a rezsicsökkentésnek nevezett állami szintű szabályozást a lakossági energia- és közműszolgáltatások végfogyasztói árára. Ennek nyomán a magyar háztartásokra háruló rezsi eleinte jelentősen, 25 százalékkal csökkent, később olyan évek jöttek, amikor a lakosság többet fizetett a gázért a világpiaci árnál. A rendkívül megugró energiaárak miatt most újból jobban jár a lakosság (illetve esetleg még a kisvállalkozások, ha benne maradhatnak a hatósági árrendszerben).

Igazságos és fenntartható lesz a rezsicsökkentés – ígérte a ’14-es választás előtt az akkori – mostaninál jóval szűkebb – ellenzéki összefogás miniszterelnök-jelöltje, az MSZP elnöke, Mesterházy Attila.

Az ellenzék – ahogy a rendszer egyéb kritikusai is – elsősorban a rezsicsökkentés társadalmi igazságtalanságát támadta, de már akkor megjelent programjukban a kisebb energiafelhasználást eredményező energetikai korszerűsítés is. (Ez az utolsó választáson már programjuk egyik fő pontja lett.) Az MSZP a fával és szénnel fűtő háztartásokat is támogatta volna. (Több mint kétmillió így tüzelő háztartás mára lassan tíz éve járul hozzá a korszerűbb fűtési módokat használók rezsiszámlájához az állami kézben lévő energiaszolgáltatók költségvetési kompenzációjában.)

Az MSZP–Párbeszéd szerint fel kell számolni Magyarországon a rezsiválságot, ezért többek között sávos hatósági földgázárat kell bevezetni – hirdette a 2018-as választás előtt a két ellenzéki párt. Ígéretük szerint az átlagfogyasztásig harminc százalékkal csökkentették volna a gáz, tíz-tíz százalékkal pedig az áram és a távhő árát.

Bár az ellenzék már 2022 előtt is többször követelte, hogy az alapvető élelmiszerek általános forgalmi adóját öt, minden más élelmiszerét pedig 18 százalékra szállítsák le, a hatósági árképzést korábban nem utasították el annyira, mint amikor a kormány tavaly bevezette a „csirke far-hát akciót”. 2020 márciusában a Demokratikus Koalíció, a Jobbik és az MSZP is arra kérte a kormányt, hogy a koronavírus-járvány miatt vezessen be hatósági árat az alapvető élelmiszerekre.

Tavaly november 15-től fagyasztották be a nem prémium benzin és dízel árát 480 forinton, ami azóta hol benzinhiányt, hol kiskereskedelmi csődöket eredményez, az árdiszkrimináció miatt pedig nemsokára uniós bíróságot fog. Majd következett a hat alapélelmiszer árának fixálása.

Márki-Zay Péter akkor YouTube-videójában azt mondta, hogy „szánalmas, hogy Magyarország harminc évvel a rendszerváltás után oda tér vissza, ahonnan elindult, a hatósági árszabályozáshoz”. Ez „egy szimbolikus alkalmatlansági beismerés, hogy már a csirke far-hát árát kellett befagyasztani ahhoz, hogy a legszerencsétlenebb emberek azt lássák, mintha a kormány törődne a problémájukkal” – mondta.

Korábban az üzemanyagárak szabályozásával kapcsolatban arról beszélt, hogy a világpiaci árakat nem lehet megállítani a határon. „Én általában nem ennek vagyok a híve. Én annak vagyok a híve, hogyha a gazdaság tud alkalmazkodni ezekhez az árakhoz” – mondta, hozzátéve, hogy válságos helyzetekben előfordul, hogy szokatlan megoldásokat kell alkalmazni.

A Jobbik egyértelműbb volt: 2021 novemberében Jakab Péter azt mondta, hogy győzött a józan ész: a néppárti Jobbik nyomására befagyasztotta az üzemanyagárakat az Orbán-kormány.

Vele ellentétben Orbán gazdaságpolitikája csúfos kudarc, az üzemanyag-ellátás akadozása is ezt mutatja címmel tartott online sajtótájékoztatót Ilyés Márton (Momentum), az Egységben Magyarországért gazdaságpolitikusa – írta a 444 idén márciusban.

Tény, hogy az ellenzéki pártok ugyanakkor folyamatosan követelték az üzemanyagok jövedéki adójának és főleg a 27 százalékos általános forgalmi adó mérséklését.

Az élelmiszerárstop kapcsán általános vélemény volt, hogy a Fidesz-kormány „felelős gazdaságpolitika helyett hatósági árakkal kezeli a vágtató drágulást, ez az orbáni gazdaságpolitika teljes kudarca. Hatósági árazás helyett a rekordméretű áfa csökkentésével segítenénk az embereket: az április 3-i kormányváltás után öt százalékban maximáljuk az alapvető élelmiszerek áfáját.” (Egyébként a disznó- és csirkehús, valamint a tej után akkor már évek óta ötszázalékos áfát kellett fizetni.)

Szakmázás

A Fidesz kivételével tehát elég ellentmondásosan viszonyultak a pártok a különféle hatósági árakhoz. Most nézzük meg, mit gondolnak róla a közgazdászok. A keretesben olvasható öt kérdéssel kerestük meg a pozsonyi Dudás Tamást (Páneurópai Főiskola), Büttl Ferencet, Csaba Lászlót és Soós Károly Attilát.

Minden megkérdezettünk egyetért abban, hogy az infláció a szegények adója, „mert ők nem tudják kikerülni az alapvető cikkek áremelését, nincs devizában megtakarításuk, vagy ingatlanjuk, aminek az értéke nő” (Csaba László).

„Azoknak az embereknek az »adója«, akik nem tudják a saját jövedelmüket az inflációval megegyező vagy annál nagyobb mértékben növelni – válaszolta Büttl Ferenc. – Ők többnyire az alsóbb jövedelmi és vagyoni tizedek tagjai. Ugyanakkor vannak olyan nagy társadalmi csoportok, amelyek tagjai egységesen részesülnek inflációs kompenzációban – akár szegények, akár tehetősebbek: ilyenek a nyugdíjasok, míg más társadalmi csoportok egységesen nem részesülnek ilyen típusú kompenzációban, függetlenül a jövedelmi helyzetüktől: gyermekes családok –​ sem a családi pótlék, sem az igénybe vehető adókedvezmény nem növekszik inflációkövető módon.”

Dudás Tamás ezt azzal egészíti ki, hogy az infláció forrása jelenleg elsősorban az élelmiszerek és az energiaköltségek növekedése, „és az alacsonyabb jövedelmű háztartások fogyasztási kosarában ezek a termékcsoportok nagyobb szerepet játszanak, mint a magasabb jövedelmű háztartások esetében. Az alacsony jövedelmű háztartások továbbá kisebb pénzügyi tartalékokkal rendelkeznek, ezért az árak növekedése a pattanásig feszítheti ezek költségvetését.” (Szlovákiában egyébként nincs hatósági ár.)

Mit lehet tenni?

A kamatpolitikán túl milyen eszközei vannak még a gazdaságirányításnak? – szólt második kérdésünk.

„A kamaton kívül eszköz még a valutaárfolyam, de annak az árstabilizáló használata problematikus lehet. Az euró bevezetése kapcsolódik ide, de az messzire vezet. Inflációt fékez a költségvetési megszorítás is” – írta Soós Károly Attila.

Csaba László szerint a kamatpolitika kevés, „a mennyiségi könnyítés megmaradt eszközeit is ki kell vezetni, ahogy a Fed tette. És természetesen a költségvetési politikának is be kell szállnia a kiadások mérséklésével, a beruházások elhalasztásával vagy törlésével és persze adóemeléssel is.”

Az inflációra adott választ meghatározza, hogy keresleti vagy kínálati okai vannak-e – írta válaszában Büttl Ferenc. „Keresleti infláció esetében minden olyan intézkedés inflációcsökkentő, amely a kereslet visszafogására irányul (a magas jegybanki kamat is ezt célozza: a beruházási, részben a fogyasztási keresletet húzza vissza), így az állami kiadások csökkentése is, amennyiben a nemzetgazdasági (túl)keresletet csökkenti.”

Kínálati infláció esetén –​ a mai infláció vegyes eredetű, de inkább kínálati –​ részleges megoldás a bizonyos pontokon megnőtt termelési költségek más pontokon való ellensúlyozása (például magas energiaárak mellé kisebb adóterheket teszek, vagy részleges költségnövekedés-kompenzációt adok), hogy költségoldalon kisebb legyen a növekedés. Hosszabb távon a dráguló tényező (fajlagos) felhasználását csökkentő technológiák, termelés támogatása (ezek kikutatásának, létrehozásának, elterjedésének támogatása) segít –​ drága az olaj, hogy tudunk feleennyi olaj felhasználásával ugyanennyit termelni?”

Mivel a jelenlegi magas infláció fő okai a világgazdaságból érkeznek, válaszolta Dudás Tamás, a kormányok jelenleg nem sok eszközzel rendelkeznek a csökkentésére. „Amire viszont lehetőségük van, az az infláció negatív gazdasági hatásainak tompítása. A gazdaságpolitika fő feladata ebben az esetben a legsebezhetőbb társadalmi csoportok gyors identifikálása és megsegítése pénzügyi transzferek vagy egyéb eszközök segítségével.”

Elfogadható eszköz-e a hatósági árazás?

„Különleges helyzetekben és legföljebb néhány hónapig (annyi időre nem érdemes az érintetteknek bonyolultabb, drágább kijátszási módokat kialakítani) jó lehet. Például ha változik a valutaárfolyam-rendszer vagy más esemény vált ki hisztérikus áremelési hullámot – válaszolta Soós Károly Attila. –​ Azonban a fölgyorsult inflációt hatósági árak bevezetésével megpróbálni fékezni felelőtlen ostobaság.”

A szlovákiai Dudás Tamás a magyar üzemanyagárstop jótéteményét is említi – a szomszéd országok lakosai számára.

„A hatósági árazás vonzó eszköz lehet a kormányok számára – elsősorban az energiahordozók esetében. Ez azonban komoly beavatkozás a piacgazdaság működésébe, aminek negatív gazdasági mellékhatásai is vannak.”

Itt érdemes megemlíteni a magyar üzemanyagárstopot, melynek előnyeit a szomszédos országok lakosai is élvezték. Ennek következtében a magyar kormány kénytelen volt árdiszkriminációt alkalmazni, ami sérti az EU belső piacának alapelveit.”

Csaba László lakonikusan reagált. „A hatósági árazást 1930 és 1995 között elég sokáig gyakorolták. Nem jött be, rövid távú kozmetikázásra jó, politikai célokat szolgálhat – nem az én választóimat érinti az infláció, de összezavarja a kalkulációt, lassítja az alkalmazkodást, nem látjuk, mekkora a valós költsége egy lépésnek.”

Büttl Ferenc megengedőbb. Szerinte a hatósági árnak van helye a gazdaságpolitikában. „Monopóliumok árazási gyakorlatának meghatározása esetén vagy valamilyen társadalmi cél elérése érdekében (az alapfokú oktatás ára is hatóságilag nulla forint, pedig van termelési költsége –​ a cél, hogy mindenki tudjon írni, olvasni, számolni, felülírja azt az elvet, hogy az ár tükrözze a költségeket). Az infláció ellen a hatósági árazás (ársapka) rossz eszköz, ha csak néhány termékre terjed ki. Ha a termékek széles körére, akkor lehet komoly hatása, de ebben az esetben már nem beszélünk piacgazdaságról, ahol az árak a kereslet és a kínálat kölcsönhatása nyomán jönnek létre a piacokon.”

A hatósági ár kiterjedhet egy speciális termékcsoportra is, folytatja a közgazdász, „de akkor sem az »infláció megfékezése« a cél, hanem az, hogy a fogyasztók teljes vagy széles köre hozzáférjen a termékek egy csoportjához. Ez működik ma a gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök piacán, ahol a fogyasztói ár és a termelői ár elválik egymástól, a cél a hozzáférés biztosítása, a különbözetet pedig a közösség állja a közösből (egészségügyi kassza). Ez a rendszer működhet más termékcsoport, akár élelmiszerek esetében is.”

Mi a helyzet a rezsicsökkentéssel és a benzinársapkával?

Csaba László: „A hatósági ár mindig politikai ár. A haszna is az, a gazdaságban nincs előnyös hatása. Nagyon rövid távon igen – ki ne szeretne olcsóbban tankolni? De ha ez ilyen egyszerű lenne… Csak nem az.”

Dudás Tamás akkor tartja indokolhatónak az energiaárakba való állami beavatkozást, ha azok gyors növekedése a lakosság nagyobb részét fenyegeti. „Ilyen esetben is komolyan meg kell fontolni a gazdasági és költségvetési következményeit. A hatósági árak esetében is érvényes, hogy a magasabb bevételű lakossági csoportok, amelyek fogyasztása is magasabb, többet profitálnak belőlük.”

Soós Károly Attila egyértelműen ellenzi. „A gépkocsik üzemanyagának árát csak a versenynek kell korlátoznia. Az utak zsúfoltak. Aki nem tudja megfizetni a piaci árat, használja a tömegközlekedést, amely nálunk nem is olyan rossz. Ilyen piaci drágulásnál, amilyen nálunk a közelmúltban volt, lehet valamilyen támogatást adni az áruszállításhoz, de csak ahhoz (meg persze a mozgássérültek autózásához).”

„A lakossági energiaárakat korlátozni ócska demagógia. A szegényeknek és/vagy a keveset fogyasztóknak (ezek jórészt ugyanazok) lehet valami támogatást adni, alacsony tarifát alkalmazni. Nekem személyesen nagyon jó, hogy télen is olcsó árammal fűthetem a jacuzzimat, de elgondolkoztató, hogy ezt szegény emberek adójából fedezik (az MVM-et adópénzből tőkésítették föl, amikor az olcsó áramárakon sokat vesztett).”

Büttl Ferenc viszont a rezsicsökkentést és a benzin árplafonját is indokolhatónak tartja társadalmi cél alapján. De nem úgy, mint nálunk: „A rezsicsökkentés egykulcsos adóval együtt mélyen igazságtalan, hiszen azt eredményezi, hogy Garancsi úr, Csányi úr és Orbán úr ugyanannyit fizet egy kilowatt áramért, mint az általános iskolai pedagógus, a vasúti jegypénztáros vagy a Telekom-ügyfélszolgálatos. Nominálisan ugyanannyit, relatív értelemben (jövedelméhez viszonyítva) pedig sokkal-sokkal kevesebbet.”

„A rezsicsökkentés jelen formájában progresszív szja mellett lenne igazságos, vagy akkor, ha egykulcsos adó mellett a magas jövedelműeknek magasabb rezsiárakkal számlázna a szolgáltató. A benzin esetében látjuk, hogy az ársapka pénztárcakímélő hatása nagyjából a negyedik jövedelmi decilisnél kezdődik, és onnan megy felfelé – a szegényebbek között magasabb az autóval nem rendelkezők aránya. Vagyis ez az intézkedés is felfelé oszt el jövedelmet. Sokkal igazságosabb lenne egy havi közlekedési kupon/utalvány mint kompenzáció, amelyet aki akar, benzinre költ, aki nem akar vagy nem tud, az pedig vonatjegyre, bérletre, kerékpárvásárlásra, aki egyáltalán nem közlekedik, az pedig átválthatná másra, és ezzel el is érkeztünk egy általános inflációs jövedelemkompenzációs utalványhoz vagy kártyához.”

Hatósági árazás helyett célzott jövedelemkompenzációt?

Csaba László szerint ha egy csoportot kár ér, célzottan őket kell kárpótolni.

„Nem az uszoda rezsijét kell csökkenteni. Vagy ha valaki rőzsével fűt, nem fogja tudni igénybe venni, mint az adójóváírást sem. Jövedelemszinthez kötött, egyösszegű támogatás a megoldás. Nem utolsósorban láthatóvá válik, mennyibe is kerül a közösségnek A vagy B csoport támogatása.”

Dudás Tamás a célzott jövedelemkompenzációt sokkal elfogadhatóbb eszköznek tartja, mint a hatósági árazást, mert kevésbé deformálja a piaci folyamatokat, és célzottsága révén a legjobban rászoruló csoportokhoz jut el. „Problémát okozhat azonban annak definiálása, hogy mely csoportok jogosulnak a jövedelemkompenzációra, és a jogosultság ellenőrzése is időt és forrásokat emészt fel. Ezért az európai kormányok az olyan, általánosan bevezetett eszközöket részesítik előnyben, mint az élelmiszerek és az energiahordozók adószintjének csökkentése vagy a családoknak szánt pénzügyi juttatások emelése.”

Büttl Ferenc nemrég egy cikkben is érvelt a jövedelemkompenzáció bevezetése mellett. Mekkora inflációnál?

„Erre nem lehet pontos számot mondani, jelenleg én már indokoltnak tartok egy havi 20-25 ezer forintos kompenzációt az alsó négy-öt jövedelmi decilisnél – elengedett benzinár mellett harminc-negyvenezret.”

Soós Károly Attila: „Noha a szegényeket jobban bántja az infláció, de nem az infláció miatt kell adni támogatást nekik, hanem azért, mert szegények. Persze a juttatásokat (szociális támogatások, nyugdíj, álláskeresési támogatás stb.) emelni kell az inflációval.”