Ha nem jön gyorsan és igen komoly csökkenés az üvegházhatású gázok kibocsátásában, olyan határértékeket fogunk pár évtizeden belül átlépni, ahonnét nem lesz visszaút. Mindeközben viszont figyelni kell az ellátásbiztonságra és az energiaárakra is, különben a választók fordulhatnak a könnyen elérhető bűnbakokat kínáló szélsőséges politikai pártok felé, vagy egyes diktatúrák újabb háborúkat próbálhatnak meg. De hogyan fogjon össze a világ, mik lehetnek a reális forgatókönyvek a katasztrófa elkerülésére? Megnéztük két globális energiamulti és a Nemzetközi Energiaügynökség számításainak főbb elemeit.
„Az emberiségnek választania kell: együttműködik vagy elpusztul” – mondta António Guterres ENSZ-főtitkár a szervezet tavaly novemberi éghajlatváltozási csúcstalálkozóján. Hozzátette: a jelentős közös változtatás vagy a kollektív öngyilkosság között dönthetünk, miközben épp az utóbbi felé száguldunk, lábunkkal még mindig a gázpedált taposva. Ez a választás még elég egyértelműnek tűnhet, de innentől jön a neheze többek között technológiai, szociális és politikai szempontból.
Az ukrajnai orosz hódító háború világosan megmutatta például, hogy az energiaárakra és az ellátásbiztonságra is nagyon oda kell figyelni az átállás során a fenntartható fogyasztásra.
A fogyasztást sem lehet durván visszavágni, mert akkor a szélsőséges politikai csoportokhoz fordulnak a választók, akikkel szintén befulladna az átmenet.
Egy nagyon leegyszerűsített példát véve: a világ minden országában politikai öngyilkossággal érne fel mondjuk környezetvédelmi adókkal kétszeresére emelni a benzin, a gázolaj és a repjegyek árát. Ez jó eséllyel visszavágná az ön fogyasztását is, és erősen ösztönözné az energiatakarékosságra, de az emberek ezt utálnák legjobban – a Kádár-kori értékekre hergelt Magyarországon különösen. Nem csak olyan hatásokra érdemes gondolni, hogy megugorhatna a virsli vagy a buszjegy ára, de például kevesebben tudnának új cipőt rendelni külföldről, a patikákba csak kétnaponta szállítanának, többször elfogyna néhány gyógyszer. Ilyenkor rendre azok a szélsőséges politikai csoportok erősödnek meg, akik egyszerű, törzsi jellegű magyarázatot kínálnak bonyolult problémákra, és rövid távú előnyökre kívánják cserélni a hosszú távú célokat.
A magyarországi akkugyárak vagy a portugáliai lítiumbányák elleni tiltakozások jó jelzést adhatnak arra is, hogy az európai választók az ellátásbiztonság érdekében is kevésbé fogadják el, ha mérgező anyagok kerülhetnek a földbe a házuk mellett, vagy lényegesen nagyobb veszélybe kerülhet a környékbeli vizek tisztasága.
Ehhez kapcsolódóan: Fel kéne törni a betont a magyar városokban, és fákat ültetni a helyére
Gyorsan kell tehát szinte az ipari forradalomhoz mérhető jelentőségű változást elérni az energetikában, miközben az energiabiztonság is megmarad, nem lesz sokkal drágább az energia, és nem úgy termelik, ahogy környéken élőknek elfogadhatatlan.
Ráadásul figyelembe véve a jelentős régiós fejlettségi különbségeket és az iparági eltéréseket is. Utóbbinál például kevésbé egyértelmű, hogyan lehetne lényegesen környezetkímélőbben megoldani a közeljövőben mondjuk a légi közlekedést, az acél- vagy a cementgyártást.
Hasonló forgatókönyvek
A BP, a Shell és a Nemzetközi Energiaügynökség több évtizedre előre tekintő forgatókönyvei hasonló irányokat és fő kockázatokat vázolnak fel.
Ezek alapján 2050-re nagyjából tízmilliárd fő közelébe kerül az emberiség létszáma, átlagosan 2,5 százalék körüli éves globális GDP-növekedés mellett.
A párizsi klímaegyezmény céljainak eléréséhez az energiatermelés okozta üvegházhatásúgáz-kibocsátás még ebben az évtizedben eléri a maximumát.
A fosszilis üzemanyagok nem tűnnek el teljesen a belátható jövőben, de jelentősen csökken a használatuk, különösen a széné szorul vissza gyorsan.
Helyettük különösen a nap- és a szélenergia fog kilőni, miközben a közlekedés nagy lépésekkel alakul át elektromos alapúvá.
Mindez regionálisan nem lesz azonos gyorsaságú, egyes nyugati országok már 2050 előtt is teljesen átállhatnak megújuló energiaforrásokra, míg India például 2050 körülre érheti el szénfelhasználásának tetőpontját úgy, hogy teljes szén-dioxid-kibocsátásának csúcsa egy évtizeddel előbbre tehető.
Óriási LNG-kapacitások fognak kiépülni a következő években még úgy is, hogy a forgatókönyvek alapján 2030 előtt tetőzik a világ olaj- és földgázfelhasználása.
Európában például az orosz támadás alighanem erősítette az olaj- és földgázimporttól való függetlenedési szándékot
E forgatókönyvek mellé a kormányok erőteljesebb segítségét feltételezik, azaz mindehhez keményen szigorítani kell a károsanyag-kibocsátási és az energiahatékonysági szabályozást.
Ami ennyiben leírva világos iránynak hangzik, de egy fontos és különösen bonyolult iparágnál röviden szólva nem lesznek egyértelműek a várható szakpolitikai részletek.
Az utolsó csepp szénig
Itt egyébként nemcsak az összehangolt, országos szabályozásokra vagy mondjuk a nagy kibocsátókra szabott szén-dioxid-kvótákra érdemes gondolni, hanem akár olyan önkormányzati döntésekre is, hogy gyorsabban szorítsák ki a legrégebbi, erősen szennyező járműveket a városokból.
Az európai lakosság emellett azzal is számolhat, hogy egyre kevesebb helyen engednek majd gázzal fűteni és főzni.
Ehhez kapcsolódóan: Az Egyensúly Intézet azt javasolja, hogy már 2025-től ne lehessen bekötni a gázt az új ingatlanokba
Az is világszintű szabályozási probléma, hogy mennyi befektetés lehet indokolt az olaj- és a gáziparba. Biztosan nem nulla, hiszen nem lehet mindenhol helyettesíteni ezeket, ám jelenleg inkább túl soknak tűnik: az IEA szerint a klímacélok mellett elfogadható beruházások csaknem duplája valósul meg épp.
Jelentős szabályozási probléma egyébként a megújulók finanszírozása is. Hiába áramlik nyolcvan százalékkal több pénz megújuló technológiákba már, mint a fosszilis energiahordozókra épülőkbe, ha ennek majdnem teljes egésze a nyugati világban köt ki.
Az energiafelhasználás növekedése döntő mértékben a fejlődő országokból fog jönni, ahol alulfinanszírozott az átmenet. Leegyszerűsítve: ha Norvégiában még szélesebb körben lesz elérhető a kevésbé szennyező energia, az nem sokat segít a vietnámiakon.
Impozáns terv a napenergia globális térhódítása, de az eszközöket valakinek le kell gyártania a gigantikus bővüléshez.
Naperőművek gyártásában Kína messze a legmeghatározóbb szereplő, ez a dominancia pedig érdemi politikai kockázatokat hordoz, ami belátható időn belül nem is fog megváltozni. Összehasonlításképp: az EU-ban a világ naperőmű-kínálatának nagyjából egy százalékát gyártják évente, az USA-ban szintén, Kínában viszont a nyolcvan százalékát.
Komolyan számolnak a hidrogénnel
A hosszú időtávú forgatókönyvekbe jelentős technológiai innovációt is terveztek, a bioüzemanyagoktól kezdve a carbon capture (szén-dioxid-leválasztás és -tárolás) technológiák jelentős fejlődéséig.
Ez annyiban mindig problémás, hogy csak remélni lehet, hogy lesz ezeken a területeken fejlődés, mert a jelenlegi megoldásokkal nem elérhetők a célok.
Most a hidrogén szerepét emeljük ki, ugyanis nagyjából 2040-től nagyon komolyan elkezdenek számolni ezzel az üzemanyagtípussal a forgatókönyvek.
A hidrogént régóta használják üzemanyagként, számos előnyös energetikai tulajdonsága van, többek között az, hogy ha kontrollált körülmények között elégetik, víz és energia lesz belőle. Elektrolízissel a vízből is ki lehet nyerni, ami egy – egyelőre meglehetősen drága – módja lehet az energiatárolásnak.
Hátrányai között viszont meg kell említeni, hogy alapjáraton gáz halmazállapotú, csak elképesztően nagy nyomáson tartva lehet folyékonyan használni például az autókban.
Ráadásul a hidrogénmolekula a legkisebb a természetben előfordulók között, így csak drága tankba zárva lehet biztonságosan tárolni. Gáz állapotban könnyen lángra kap, ami szintén biztonsági kockázatot jelent.
Jelentős gond az is, hogy előállítása egyelőre döntően környezetszennyező módon történik. Az is vitatott – és Magyarország számára sem mindegy –, hogy például a nukleáris energiával előállított hidrogént megújulónak lehet-e tartani.
A megújuló energiával előállított és csővezetéken szállítható hidrogén tehát előnyös lenne, de egyelőre még csak bizakodni lehet abban, hogy 15-20 év múlva nagy mennyiségben létezni fog.
A 2040-től berobbanó technológiához emellett más, hiányzó infrastruktúra kiépítésére is szükség lesz, hiszen például a hidrogénes autóknak is muszáj lesz tankolniuk.
Bár vannak, akik egyfajta dekarbonziációs jolly jokerként tekintenek rá, úgy tűnik, hogy különösen erős kormányzati elköteleződés kell ahhoz is, hogy akár csak a jelzett, kiegészítő szerepét elfoglalhassa az energiamixben.
