Ha rákeresünk az interneten Shishmarefre, akkor az óceánba zuhanás szélén álló házakat látunk, és olyan címlapokat, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy ez a nyugat-alaszkai határszigeten lévő bennszülött közösség – amely nem rendelkezik a szárazföldre vezető főútvonalakkal vagy folyóvízzel – az eltűnés szélén áll.
Részben az éghajlatváltozás felelős a tengerszintek emelkedéséért, az áradásokért, az erózióért, a védelmező jég és a földterület elvesztéséért, amelyek ezt a mintegy hatszáz fős inupiat etnikumú falut fenyegetik a Bering-szoros közelében, mindössze néhány mérföldre az északi sarkkörtől. A helyzetet egy szóval le lehet írni: szörnyű.
Mindez igaz, és mégis, ez csak egy része a történetnek.
Shishmaref lakói leleményesek és rugalmasak – mondta Rich Stasenko, aki a hetvenes évek közepén érkezett oda, hogy a helyi iskolában tanítson, és nem is vándorolt tovább. „Nem látok itt áldozatokat” – mondja.
Igen, a lakosok kétszer is megszavazták az áttelepülést (2002-ben és 2016-ban), de nem költöztek el. Nincs elég pénz az áttelepítés finanszírozására, a kiválasztott helyek nem optimálisak, és talán a legfontosabb, hogy nincs olyan hely, mint Shishmaref.
Lehet, hogy a világ peremén élnek, de máshol már távol lennének a szakállas fókák és más tengeri emlősök létfenntartási célú vadászatának vagy a tundrán való halászat és bogyószedés kiváló helyszíneitől – merthogy ezek adják táplálékuk nagy részét. Távol lennének összetartó közösségüktől, amely büszke arra, hogy a régió egyik legjobb kézműves és iparművészeti alkotóit tudja a soraiban, és amely fenntartja a hagyományokat: a születésnapokat, keresztelőket és ballagásokat az otthonuk, a helyi iskola és a világ egyik legészakibb lutheránus temploma körül ünnepli.
„Ha túlságosan is az éghajlatváltozásra összpontosítanak, akkor túl nagy súlyt, túl nagy terhet jelent, mert (…) vannak születésnapi partik, vannak temetések és vannak sportesemények – mondta Aaron Silco tiszteletes, aki feleségével, Annával együtt a shishmarefi evangélikus egyház társlelkésze. A templom és a temető mellett laknak két hónapos kisfiukkal, Aidannal. – Még mindig zajlik az élet, annak ellenére hogy az éghajlatváltozás milyen súlyt és terhet ró erre a közösségre.”
A közelmúltban egy vasárnap mintegy kéttucatnyi hívővel tartottak istentiszteletet. Anna Silco tiszteletes megkérte a csoportban lévő gyerekeket, hogy gyűljenek össze az oltár lépcsőjén, amelyet egy elefántcsont kereszt díszít. Egy kis üvegből mustármagot adott nekik, hogy elmagyarázza a példázatot a hit megtartásáról a kihívások ellenére.
„Egy mustármag hatalmas fává nőhet – mondta nekik. – Az én hitem lehet olyan kicsi, mint egy mustármag, és elég lesz.”
Ragaszkodás az identitáshoz és a hagyományos életmódhoz
Az istentisztelet végén Ardith Weyiouanna és két unokája arról elmélkedett, hogyan kapcsolódik a példázat Shishmarefhez, ahhoz, hogy egy olyan szigeten élnek, amely végül eltűnhet, de ahol van hitük abban, hogy érdemes teljes életet élni.
„Ha máshová költöznénk, elveszítenénk az identitásunk egy részét. Nehéz elképzelni, hogy máshol éljek” – mondta Weyiouanna, akinek családja 1958-ban érkezett Shishmarefbe egy kutyaszáncsapattal.
„Az otthonom az életmódomat jelenti, amelyet az őseim adtak át nekem – a földből, az óceánból, a levegőből élünk (…) az itt élő állatokból élünk. Fontos, hogy ezt megtanítsam a gyermekeimnek, az unokáimnak – mondta a tízéves Isaacra és a hatéves Kyle Rose-ra mutatva –, hogy folytathassák azt az életet, amelyet a mi időnkben és a mi időnk előtt ismertünk.”
A hagyományos életmód, amelyet az inupiatok évezredek óta élnek, sebezhető az éghajlatváltozás hatásaival szemben. Alaszkában az amerikai Nemzeti Óceán- és Légköri Hivatal szerint 1992 óta 1,4 Celsius-fokkal emelkedett az átlaghőmérséklet. Az Északi-sarkvidék kétszer olyan gyorsan melegszik, mint a Föld egésze, de mostanra egyes évszakokban akár háromszor gyorsabbra is megugrott a felmelegedés – derül ki az Arctic Monitoring and Assessment Program (Északi-sarkvidéki Megfigyelési és Értékelési Program) adataiból.
Shishmaref a kis Sarichef-szigeten fekszik, mindössze négyszáz méter széles és körülbelül öt kilométer hosszú. A szigetnek csak a fele lakható, de az elmúlt évtizedekben több száz méternyi partot veszített. A melegebb éghajlat miatt ősszel gyorsabban olvad el a szigetet védő jégréteg is, így a viharoknak jobban ki van téve. 1997 októberében egy vihar után mintegy tízméternyi területet erodált le az északi partból, ami 14 ház áthelyezését tette szükségessé a sziget egy másik részére – derül ki az alaszkai kereskedelmi minisztérium jelentéséből. További öt házat 2002-ben költöztettek át.
Ma Shishmaref egyike annak a több tucat alaszkai őslakos falunak, amely az erózió, az áradások vagy a permafroszt felolvadása miatt jelentős környezeti veszélyekkel néz szembe – derül ki az Egyesült Államok kormányzati számvevőszékének májusban közzétett jelentéséből, amely szerint az éghajlatváltozás várhatóan súlyosbítja e veszélyeket.
Vészhelyzet: viharok, áradások – lehet, hogy mégis menni kell
„Félek, hogy előbb-utóbb költöznünk kell – mondta Lloyd Kiyutelluk, a helyi törzsi tanács elnöke. – Nem akarom, hogy vészhelyzetnek nyilvánítsák. De ahogy a dolgok állnak, olyan viharokat kapunk, amilyeneket még sosem láttunk.”
A szeptember közepén levonuló hatalmas vihar előtt a hatóságok arra figyelmeztettek, hogy Alaszka egyes helyein az elmúlt ötven év legsúlyosabb áradásai várhatók. A vihar végigsöpört a Bering-szoroson, és kiterjedt áradásokat okozott több nyugat-alaszkai parti településen, kiiktatta az áramszolgáltatást, és arra kényszerítette az embereket, hogy magasabban fekvő területekre meneküljenek.
Shishmarefben a vihar elsöpört egy utat, amely a helyi szeméttelepre és a szennyvízgyűjtő lagúnába vezetett, és ezzel egészségügyi kockázatot okozott a városnak, ahol nincs folyóvíz. Molly Snell elmondta, hogy csodáért imádkozott, hogy a falut, ahol született és felnőtt, ne kelljen evakuálni.
„A megfelelő vihar a megfelelő széllel az egész szigetünket elpusztíthatja, amely az éghajlatváltozás miatt még sebezhetőbb” – mondta a 35 éves Snell, a Shishmaref Native Corporation vezérigazgatója.
„Ha valaki azt mondja, hogy az éghajlatváltozás nem valós, az kicsit fáj, mert Shishmarefben első kézből tapasztaljuk – mondta. – Azok az emberek, akik azt mondják, hogy ez nem valós, nem tudják, hogy élünk, és mivel kell nap mint nap megküzdenünk.”
A közelmúltban vacsorát készített párja, Tyler Weyiouanna 31. születésnapjára nyolcvanéves apósával, Clifford Weyiouannával, a falu köztiszteletben álló öregjével és egykori rénszarvaspásztorával. A vacsora pulyka, torta és akutak volt, egy fagylaltszerű étel, amelyet az alaszkai őslakos kultúrák hagyományosan bogyókból, fókaolajból, valamint karibu és más állatok zsírjából készítenek. Kitették azt a fotót, amelyen Tyler az utolsó elejtett medvéje mellett pózol. Az ötéves Ryder közben legózott, majd az étel elkészülte után elénekelte velük a Boldog születésnapot!-ot, amikor Tyler hazatért a vadászatról.
Klímaigazságtalanság
A vadászok – akik hajnalban ébredtek a hűvös időben, hogy a falu lagúnájában csónakba szálljanak – foltos fókákkal tértek vissza, amelyeket a házak előtt terítettek ki, készen a megnyúzásra és pácolásra. Ez egy többhetes hagyományos folyamat, amelyet általában a nők végeznek. A leszállópálya mellett, ahol kis gépek szállítják az utasokat, a fagyasztott élelmiszereket és egyéb árukat, egy jegesmedve bundája száradt egy állványon.
A lakosok motoros szánnal és terepjáróval járnak, amelyek a kutyaszánokat váltották fel a vadászatban. De a homokos utakon, ahol a gyerekek iskola után és késő estig játszanak, és ahol időnként az éjszakai égboltot az északi fény látványos zöld és más színű csíkjai világítják meg, nincs más jármű.
„Ez nem egy olyan közösség, amely olyan mértékben felelős az üvegházhatású gázok kibocsátásáért és az iparosodásért, mint amilyen mértékben, mint tudjuk, Nyugat-Európa és Észak-Amerika” – mondta Elizabeth Marino antropológus, a Zord éghajlat, szent föld: A klímaváltozás etnográfiája az alaszkai Shishmarefben című könyv szerzője.
„Mivel a közösség valóban az éghajlatváltozás frontvonalában van, első kézből tapasztalja a kockázatokat, a táj és a kulturális hagyományok elvesztésével néz szembe, így ezt természetesen klímaigazságtalanságként értelmezzük” – mondta Marino.
Egyesek szerint ez az igazságtalanság már életeket követelt.
Ha John Kokeokot az éghajlatváltozásnak a falujára gyakorolt hatásairól kérdezzük, elmondja, hogy 15 évvel ezelőtt egy személyes tragédia után kezdett odafigyelni. Testvére, Norman képzett vadász volt, jól ismerte a jeget és az ösvényeket. Egy 2007-es vadászat során azonban hószánjával a szokásosnál hamarabb olvadó jégre zuhant, és meghalt.
John a klímaváltozást okolja, és újra és újra elmeséli a történetét abban a reményben, hogy figyelmeztetni tudja a fiatalabb generációkat, és megoldásokat találhat a sziget közösségének védelmére. Másokhoz hasonlóan ő is megszavazta Shishmaref biztonságosabb területre való áttelepítését, de ő is meg akarja védeni a hagyományait, az életmódját. Most már csak akkor hagyná el, ha evakuálásra szólítanák fel.
„Tudom, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akiket ez érint” – mondta a nappalijában egy bekeretezett kép mellett, amelyen a bátyja látható az utolsó vadászaton.
„Biztos vagyok benne, hogy mindenki mással is ez történik a partvidékeken. De nekünk ez az otthonunk.”
