Mintegy negyven, háború elől menekülő embert fogadtak be görögkatolikus apácák a rendházukba a nyugat-ukrajnai Hosiv településen.
Az AP helyszíni beszámolója szerint a Kárpátok erdői által körbevett, Lvivtől mintegy száz kilométerre lévő faluban található kolostor az utóbbi hetekben hatalmas játszótérré változott a jelenleg ott-tartózkodó tucatnyi gyerek számára.
A madárcsicsergés és a halk imádkozás hangja elmondása szerint nyugtatólag hat az 59 éves Rima Sztrizskóra a katonai repülőgépek és a rakéták süvítése után. Az amerikai hírügynökség tudósítójának nyilatkozva a nő felidézte egyebek mellett, hogy még a boltba is csak autók mögött bujkálva tudott eljutni. „Ezek után a kolostor egyenesen a paradicsom” – fogalmazott.
Már maga a kilencvenes években épített rendház is az ellenállás jelképe, az elődjét ugyanis a szovjet időkben bezáratták a hatóságok, az apácákat pedig Szibériába küldték.
„Imáinkban az ukrajnai békére összpontosítunk, a katonáinkra, a meggyilkolt ártatlan emberekre” – hangsúlyozta Dominika nővér, a létesítmény vezetője.
„Játszunk és imádságokat olvasunk, ez segít”
A háború kirobbanása előtt a kolostor tizenhét apácája nyugodt életet élt, vallási kötelezettségeik és jótékonysági tevékenységük mellett gombát termesztettek, tésztát készítettek, ikonokat festettek. Mára azonban idejük egy jelentős részét a gyermekek felügyelete, az anyákkal való beszélgetés és a főzés teszi ki.
„Az emberekhez igazítottuk az imádkozás és a munka menetét” – mondta a főapáca.
Majd hozzátette, hogy a most nevető és rajtuk csüngő gyerekek egy része traumatizáltan érkezett. „Eleinte kicsit tartózkodók voltak. Ez új hely a számukra. Olyan városokból jöttek, ahol lövöldöztek és folyamatosan szólt a légvédelmi sziréna” – mutatott rá.
Bár a környezet békésnek tűnik, a nővérek időnként még itt is légiriadót kapnak a telefonjukra, ilyenkor azonnal megkongatják a harangokat, és mindenkit a pincébe irányítanak, ahol egy rögtönzött kápolnát is felállítottak.
A gyerekek azonban máskor is örömmel tartózkodnak az alagsorban, nem csak akkor, ha muszáj. „Játszunk és imádságokat olvasunk, ez segít” – jelentette ki a tízéves Rosztiszlav Borisenko, aki anyjával együtt a hevesen ostromlott Mariupolból menekült el, nem úgy, mint több rokonuk és barátjuk, akiknek ez nem sikerült.
„Nehéz elhagyni az otthonodat. Bár élhetek itt, a szívem még ott van, és várom, hogy visszamehessek” – mondta a 44 éves Jozefa nővér, akit egy kijevi kolostorból menekítettek ki már a háború első napján.
