Miután EU kudarcot vallott a grúziai politikai válság kezelésében, a helyzet sokban hasonlít a már egy évtizede húzódó szerb-koszovói konfliktushoz, amelyet az Unió szintén sikertelenül próbál elsimítani.
Bár nem lehet egyértelmű párhuzamot vonni a Nyugat-Balkán és a Dél-Kaukázus geopolitikai helyzete között, a két régió egy dologban mégis erősen hasonlít: mindkét szomszédos régióban csekély Brüsszel tömegvonzása.
Ennek fő oka, hogy az EU úgy tűnik, elfelejtette, miért kapott 2012-ben Nobel békedíjat.
Nézzünk csak végig a Justus Lipsius épületen, amely az Európai Unió Tanácsának és számos EU-csúcsnak ad otthont. Annak ellenére, hogy ez az EU hatalmi központja, szürke irodákon, régi szőnyegeken és túlárazott kávén kívül nincs itt semmi látnivaló. Két dolog szúr csak szemet: az egyik Justus Lipsius, a flamand reneszánsz tudós mellszobra, ahol könnyen le lehet szólítani a politikai tárgyalásokról érkező, vagy kávészünetet tartó EU-s diplomatákat.
A másik pedig magának a Nobel békedíjnak a másolata a mellette kiállított oklevéllel: a díjat a legbüszkébb helyre, az előcsarnok közepén állították ki, EU-s és tagállami zászlókkal körülvéve.
Az EU persze joggal lehet büszke ara, hogy elnyerte a legmagasabb politikai elismerést. De ha jobban megnézzük, miért ítélte oda a norvég Nobel-bizottság kilenc éve a díjat, nyilvánvaló, hogy az EU bővítését díjazták.
A díj indoklása ugyan kiemeli az EU elmúlt több mint hat évtizednyi eredményeit „a béke, a megegyezés, a demokrácia és az emberi jogok” területén, a következő szakasz a blokk bővítéseit foglalja össze. A háború utáni német-francia megbékélés után megemlékezik majd az újonnan demokratikussá vált dél-európai országok csatlakozásáról a ’70-es ’80-as években, végül eljutva a közé- és kelet-európai országok belépéséhez a 21. század elején, amellyel az EU „erősítette a demokráciát és megakadályozta a konfliktusokat.”
A bizottság indoklása a jelenre utaló mondattal fejeződött be: „A Nobel-bizottság hite szerint az EU-csatlakozás lehetősége segíti az egykor háborúban álló balkáni államok megbékélését, és a csatlakozás szándéka Törökországban is javított a demokrácia és emberi jogok helyzetén.”
És itt található a probléma lényege.
Mióta 2012-ben Oslóban, egy csillogó gála keretében átvette a díjat, az EU egyetlen egy új tagot vett csak fel, Horvátországot, ráadásul a horvát csatlakozásra fél évvel az ünnepély után került sor. Később az Egyesült Királyság kilépett, így a taglétszám nem változott. Eközben nincs olyan ország, amely közel állna a csatlakozáshoz – jelenleg az EU-bővítés projektje halott.
Nem szabad persze elfelejteni, hogy vannak tagságért sorban álló országok, mint Törökország, illetve több nyugat-balkáni állam, és hogy sok esetben az ő hibájuk is, hogy nem kerültek közelebb a csatlakozáshoz. Az érintett országokban elmaradtak a szükséges reformok, súlyos gondokat okoz a korrupció, és sok állam viaskodik a szomszédaival. A blokk keleti szomszédainak, például Grúziának és Moldovának a Moszkva által fenntartott befagyott konfliktusokkal is meg kell birkóznia, emiatt még távolabb állnak a csatlakozástól – egyelőre még a tagjelöltségről sem álmodhatnak.
Ettől még tény, hogy az EU elvesztette az étvágyát új tagok beléptetésére, és ez már a szomszédainak is feltűnt, Pristinától Tbilisziig. Kevés tagállam kérte a bővítési biztosi címet, ami talán megmagyarázza, hogy miért a blokk politikai fekete báránya, Magyarország kapta meg portfóliót. Az Unió bővítése ma egy lehetséges stratégiának sem része azok közül, amelyeket Brüsszel komolyan fontolgat. Ha egy potenciális tagjelölt jól is halad, mint például Észak-Macedónia, néhány tagállam bármikor kapható a csatlakozási folyamat megvétózására.
Nem csoda hát, hogy Koszovóban és Szerbiában számos politikai erő nem veszi komolyan az EU-tárgyalóbiztosok feltételeit. Miért is vennék? Mit nyerhetnek vele? A koszovói vezetők például jogosan vethetik fel, hogy a vízummentesség ígérete beváltatlan marad, a szervek pedig rámutathatnak, hogy tavaly egyetlen EU-csatlakozási feltételt sem validáltak, a grúzok pedig jól tudják, hogy az EU több tagállama nem is tartja őket egészen európaiaknak. Emiatt vesztenivalójuk sincs igazán. Mit ér, ha hátrébb kerülnek egy olyan csatlakozási sorrendben, ami talán nem is létezik?
Bár a belföldi ügyekkel elfoglalt brüsszeli és nyugat-európai politikusok nem szívesen veszik tudomásul, a norvég Nobel-bizottságnak valószínűleg igaza volt. A kontinenst az EU bővítése tette jobbá, és az EU csak a folyamat folytatásával lehet a térség meghatározó szereplője.
