Kapcsolati erőszakból, emberkereskedők, csicskáztatók fogságából menekülőkön segít. Tudja, hogy mit élnek át, hiszen a saját bőrén tapasztalta meg, milyen áldozattá válni. Azt mondja, megszokta már, hogy a magánélete összefonódik a hivatásával. Nem zavarja, mert szereti azt, amit csinál. Interjú Toszeczky Renátával, a Baptista Szeretetszolgálat emberkereskedelem elleni programjának szociális munkásával.
Ha meg kellene rajzolnia azoknak a portréját, akiken segít, akik a látóterébe kerülnek – aztán majd arról fogunk beszélni később, hogyan találkoznak –, van közös, mindenkire jellemző motívum az életükben?
A gyermekkori bántalmazás. Ez az, ami a leginkább közös. Mindegyikük vagy aktív, vagy passzív elszenvedője volt ennek. Vagy őt bántalmazták gyermekként akár fizikailag, akár pszichésen, illetve a nők esetében nagyon gyakran szexuálisan is a szüleik, a nevelőszüleik, vagy a tágabb rokonságban lévő emberek. Vagy azt látták gyerekkorukban, hogy bántalmazás van a családjukon belül.
Ez ugyanúgy igaz azokra a férfiakra is, akik emberkereskedelem áldozatává válnak. Sok és súlyos bántalmazást szenvednek el ők is gyerekkorukban. Nők esetében sokkal gyakoribb a gyermekkori szexuális abúzus. A férfiak esetében is előfordul, de ritkábban találkozom ezzel.
Arányaiban több a női áldozat?
Most megfigyelhető egyfajta változás. Néhány évvel ezelőtt a szexuális célú kizsákmányolás volt a legjellemzőbb. Most már elég erősen kapaszkodik felfelé a munkacélú kizsákmányolás, azon belül is a házi rabszolgatartásból kimenekített emberek. Nem gondolom, hogy ez azért van, mert sokkal több ilyen áldozat van, ugyanúgy voltak nagy számban áldozatok öt-hét évvel ezelőtt is, de most sokkal többet veszünk észre.
Hány éves volt a legfiatalabb áldozat, akinek segített?
A Baptista Szeretetszolgálatnál van egy öt éve tartó projektünk, gyerekotthonokba járunk, emberkereskedelemben érintett gyerekáldozatokhoz. Ott dolgozunk azokkal a gyerekekkel, akik nagyon korán már áldozatává váltak ennek a jelenségnek. Ott 12 éves volt a legkisebb. Őt a szülei tettél áldozattá. Ők kényszerítették arra, vagy kérték – egy szülő esetében még az is előfordulhat –, hogy a testét áruba bocsássa.
Mi hozta erre a pályára? Van olyan személyes szál az életében, ami afelé hajtotta, hogy nehéz sorsú emberekkel foglalkozzon?
A kortárs segítés nagyon fiatal koromban megjelent az életemben. Egy önkéntes szervezetnél találkoztam egy mentálhigiénés szakemberrel. Ő beszélt nekem először a szociális munkáról, a kilencvenes évek elején, közepén.
Akkor gondoltam, hogy a szociális munka, a hátrányos helyzetű emberek felé szeretnék fordulni. A családomban is voltak olyan tényezők, ami miatt valószínűleg érzékenyebben reagáltam a bántalmazásokra. Ami végül egy erősebb lökést adott, hogy volt egy bántalmazó kapcsolatom, a lányom édesapja egy bántalmazó ember volt. Ott megtapasztaltam, milyen ez a valóságban. Nagyon sokat tettem azért, hogy ezt feldolgozzam, hogy egyáltalán abból a kapcsolatból ki tudjak kerülni. Azután ez valahogy misszióvá vált a szociális munkán belül is, hogy bántalmazott, kizsákmányolt nőkkel dolgozzak. Mindig nehéz területen voltam korábban is. Menekülttáborban bántalmazott, megkínzott emberekkel dolgoztam. Utána pedig a szenvedélybeteg-ellátásba kerültem.
Egyszer jött egy telefonhívás a Baptista Szeretetszolgálattól, hogy női munkatársat keresnek védett házba. Tudok-e ajánlani valakit? Persze hogy tudok, saját magamat! Akkor egy roma felzárkóztatási programban dolgoztam, de nem voltam terepen, pedig nekem mindig az volt a lényeg. Így keveredtem a Baptista Szeretetszolgálathoz.
Békéscsabán él, ott is kezdte a szociális munkát?
Igen, ott kezdtem a menekülttáborban, utána kerültem a szenvedélybeteg-ellátásba, majd a Baptista Szeretetszolgálathoz, ami egy budapesti központú, hatalmas humanitárius szervezet, az ország több pontján van védett házunk.
Mit kell tudnia egy védett háznak? Akik odakerülnek, azok valaki elől menekülnek, tehát nyilván fontos, hogy ne találják meg őket. De ezen kívül még milyen jellemzői vannak egy ilyen intézménynek?
A védett házak az emberkereskedelem áldozatainak vannak fenntartva, míg az úgynevezett titkos menedékházak a kapcsolati erőszakban érintett embereknek segítenek. Sajnos nagyon nagy igazság – ezért is fontos kicsit különvenni az emberkereskedelem áldozatait és a kapcsolati erőszakban érintett áldozatokat –, hogy a kapcsolati erőszakban érintett áldozatok sokszor visszamennek az elkövetőhöz. Olyan sok tényezőből álló függőség alakul ki a bántalmazó és a bántalmazott között, ami miatt akár az ország másik végéből is visszamegy a bántalmazóhoz az áldozata. Az emberkereskedelem áldozatai viszont nagyon ritkán mennek vissza ugyanahhoz az elkövetőhöz.
Valóban, a védett ház legfontosabb funkciója az, hogy biztonságos lakhatást nyújt. Ezek a házak alapvetően el tudnak tűnni a környező épületek között, nincs rajtuk semmilyen jelzés. A védett ház, a shelter biztosítja a hátteret a másfél-két évig tartó reintegrációs folyamathoz, amelyben az emberkereskedelem áldozatának van lehetősége pszichiáterrel, pszichológussal, szociális és foglalkoztatási szakemberrel dolgozni. Ha jogi segítségre van szüksége, azt is biztosítjuk. Ha ezeket mind megkapja, újraépítheti az életét, akkor – a tapasztalataink szerint – nagyon kicsi az esélye annak, hogy vissza fog menni az elkövetőhöz, nagyon kicsi eséllyel válik újra áldozattá.
A másfél-két év ki által szabott határidő? A tapasztalataik szerint kell ennyi idő ezeknek az embereknek, hogy talpra álljanak, új életet kezdjenek?
A Baptista Szeretetszolgálatnál azt tapasztaltuk, hogy másfél-két év minimum kell ahhoz, hogy valaki megerősödjön abból a hihetetlenül traumatizált előéletből, ami neki jutott. A 354/2012-es kormányrendelet 90+90 napot biztosít, de a Baptista Szeretetszolgálat ajánlást tett arra, hogy ez hosszabb legyen. Mintegy 12 éve van védett házunk, és az elejétől kezdve ezt valljuk, hogy másfél-két év kell ahhoz, hogy valaki talpra tudjon állni, fel tudjon épülni. Ezt az ajánlásunkat elfogadták, ezért tudjuk így működtetni ezeket az intézményeket.
Ha letelik a másfél-két év, van lehetőség félutas házba menni, ami még újabb öt évet ad ahhoz, hogy valaki megerősödjön. Albérletet fizetni, különösen a fővárosban vagy olyan városokban, ahol van munkalehetőség, nagyon nehéz egy korábban áldozatként élő ember számára.
Amikor valaki munkát vállal, az adatait meg kell adnia, miközben ezeknek az embereknek nagyon fontos, hogy azok, akik korábban erőszakot követtek el rajtuk, kihasználták őket, ne juthassanak a nyomukra. Ezt hogy tudják megoldani?
Hosszú ideig nem jelentettük be lakcímre a védett házba kerülőket, de gyakori, hogy az áldozatok gyerekekkel érkeznek, márpedig nekik óvoda, iskola, orvos kell, ezek pedig mind lakcímhez kötöttek. Így egy ideje bejelentjük őket, de minden esetben kérjük, hogy a lakcímet titkosan kezeljék. Erre nagyon odafigyelünk. Az ország különböző pontjain vannak védett házak. Tehát ha valaki Békéscsabán vagy mondjuk Sarkadon válik áldozattá, el lehet vinni az ország egészen másik pontjára, onnan 350 kilométerre, és el lehet rejteni.
Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy már az első héten azon dolgozunk, hogy a bántalmazottnak munkája legyen. Van egy akklimatizációs időszak, hiszen ez egy nagyon nehéz élethelyzet. Akit bántalmaznak, kizsákmányolnak, kihasználnak, elveszik a pénzét, traumatizáló környezetből kerül ki, annak kell idő, amíg egyáltalán azt megszokja, hogy lehet nyugodtan élni. Ismerkedik a környezettel, orvosra, pszichológusra, pszichiáterre van szüksége. Nem is az a legjellemzőbb egyébként, hogy rögtön a munkaerőpiacon helyezkedik el, mert van közfoglalkoztatási programunk, ami hatalmas áldás. Egyfajta védett munkahelyet tudunk nyújtani, ahol az ő igényeire, képességeire tekintettel tudunk munkát és ezáltal jövedelmet biztosítani.
Hogyan találják meg azokat, akiken segíteni kell? Amikor a családon belüli erőszakról beszélgettünk dr. Wirth Judit jogásszal, aki több mint húsz éve foglalkozik a témával, azt mondta, hogy évekig, akár évtizedekig is tarthat egy bántalmazó kapcsolat, mire valaki kilép belőle, és később sokan visszamennek a bántalmazóhoz, mert zsarolják, fenyegetik, ellehetetlenítik anyagilag. Erős motiváló tényező lehet a kilépésre, ha van gyerek, és ő is veszélybe kerül. Hogyan találják meg önt ezek a nők?
Nagyon sokszor közvetítés által. Olyan is előfordul sokszor, hogy a Baptista Szeretetszolgálatot megtalálja egy áldozat, de az a legritkább. A családi és gyerekjóléti szolgálat az egyik legnagyobb közvetítő, de ilyen a rendőrség, az ügyészség, az iskolák. Mindenki, aki az emberekkel kapcsolatba kerül, és számukra kiderül, hogy emberkereskedelem áldozatáról van szó. Nagyon fontos az OKIT, az Országos Kríziskezelési Információs Telefonszolgálat, ezt 0–24 órában ingyenesen hívhatják a kapcsolati erőszak és az emberkereskedelem áldozatai, illetve azok, akik ilyen bántalmazásról tudnak. Fontos megemlíteni az IOM-et, a nemzetközi migrációs szervezetet.
Persze van olyan is, hogy bennünket keresnek meg. Nyilván nem úgy kell ezt elképzelni, hogy odamegyünk, rárontunk az elkövetőkre, és elhozzuk az áldozatot, de volt nem is egyszer, hogy magam mentem el az áldozatért. Megszerveztük, hogy mikor tudok érte menni, hogy ne legyen ott, de még a közelben sem az elkövető.
Nemrég ért véget egy kétéves projektünk az Igazságügy Minisztériummal, aminek a keretén belül az emberkereskedelem ötven áldozatának komplex reintegrációs támogatását lehetett megvalósítani. Ennek a programnak a keretén belül menekítő autó is forgalomba állt. Ez azt jelenti, hogy ha jeleztek, hogy van valahol egy áldozat, akkor a készenlétben álló kolléga egy mentálhigiénés szakemberrel el tudott menni érte, és a megfelelő helyre tudta őt szállítani. Arra nincs jogosítványunk, hogy bemenjünk egy ingatlanba, erre lehetősége a rendőrségnek van, de nyilván ha egy ilyen rajtaütésről, kimenekítésről van szó, a rendőrség pontosan tudja, mely szervezeteket kell hívni.
Lehet azt mondani, hogy az áldozatok többsége mélyszegénységből jön?
Akikkel én dolgozom, azoknál ez egyértelműen elmondható. A mélyszegénység nagyon komoly veszélyeztető tényező, hiszen ilyen helyzetben sokkal kiszolgáltatottabbak az emberek.
Beszélgetésünk előtt nem sokkal kezdték játszani a művészmozik Schwechtje Mihály Védelem alatt című díjnyertes dokumentumfilmjét, amelynek premierje a Covid-járvány miatt késett. Ebben három, prostitúcióból szabadulni próbáló fiatal nő sorsát követhetjük nyomon, és ezen keresztül az ön munkáját. Az ő életükben is a legerősebb motivációs tényező a gyermek. Neki akarnak jobb, biztosabb életet, és nem akarják, hogy állami gondozásba kerüljön. Velük hogyan találkozott?
Marcsi Budapestről érkezett, a Baptista Szeretetszolgálatot kereste meg egy szervezet, hogy egy fiatal nő emberkereskedelem áldozata volt, itt van a nyolc hónapos kisfia, nincs hová menniük, ismét áldozattá válhat. Niki úgy került hozzánk, hogy megszületett a kislánya, és nem lett volna hova vinnie. A Baptista Szeretetszolgálatnak van egy örökbefogadási programja is. Sokszor találkozunk olyan nőkkel, akik nem akarják örökbe adni a gyermeküket, de nincs hova menniük, mert bántalmazták őket, vagy a mélyszegénység miatt, vagy ahova mennének, oda nem engedik őket a kisbabával. Niki is így került hozzánk. Szabi külföldről érkezett, őt Ibizán zsákmányolták ki. Ő visszakerült egy időre a védett házba, mert bár elkezdte az önálló életét, nem tudta fizetni a számláit. Azóta már mindhárman a saját otthonukban élnek és nevelik a gyermeküket.
Amikor először kerül kapcsolatba a segítségre szorulókkal, milyen szabályokban állapodnak meg? Mi az ön feladata, és mi a bántalmazotté?
A titoktartás nagyon fontos a saját maga védelme érdekében és a ház többi lakója, illetve jövőbeli lakója érdekében. Sokan nehezen tartják ezt be, mert ha eltávolodnak az elkövetőtől, telnek a napok, úgy érzik, csak menni kéne. De többször átbeszéljük, és egy idő után ez tud működni. Fontos, hogy az áldozat dolgozzon önmagáért. Mi tudunk biztosítani térítésmentesen biztonságos lakhatást, adományokat tudunk közvetíteni, élelmiszert, ruhát, beiskolázási támogatást a gyerekeknek, orvosi, jogi segítséget, pszichológust. Minden, ami ahhoz kell, hogy egy ember talpra tudjon állni, megvan.
Amit neki bele kell tennie, az a szándék, az akarat. Fontos, hogy tegyen is azért, hogy ez a változás generálódjon benne. Menjen el a pszichológushoz, akkor is, ha nehéz, mert eljönnek azok a pillanatok, amikor fájdalmas és nagyon szörnyű dolgokkal kell szembenézni, de muszáj megtenni, különben nem fog változni semmi. Ha képzésbe integráljuk, akkor járjon el a képzésbe. Ez is sokszor probléma szokott lenni. A gyerekét lássa el, ez az ő dolga. Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor segítek. Rengetegszer vigyáztam gyerekekre, amikor újszülött babák voltak, beköltöztem a shelterbe. Azt gondolom, minden anyának lehetőséget kell arra adni, hogy megmutassa, hogy képes a gyerekét nevelni. Ezt a véleményt picit felülírtam az évek alatt, mert láttam dolgokat, amik azért megkérdőjelezték ezt bennem. Nagyon kemény meló ez az emberkereskedelem áldozatainak, bele kell állni.
Amikor valakinek ez nem sikerül, elbukik, általában mi az, ami miatt nem megy?
Azért vannak szabályok, még akkor is, hogy ha sokszor rugalmasan kezeljük azokat. A sokadik szabályszegésnél el kell menni. De akkor is igyekszünk segíteni egy olyan másik intézménybe, ellátásba integrálni őt, ami számára megfelelő. Például ha kiderül, hogy komoly szerfüggésről van szó, azt mi nyilván nem tudjuk kezelni, és nem akarunk olyan területre tévedni, ahol nincs kompetenciánk. Mi nem rehabilitációs intézmény vagyunk, erre nincs kapacitásunk.
Sokakat érint valamilyen függőség, drog, alkohol a segítségre szorulók közül?
A férfiak esetében szinte kivétel nélkül mindenkit, és ez egy másfajta szemléletet igényel. Azok közül, akiket házi rabszolgatartásból, szlengben a csicskáztatásból menekítettek ki, mindegyik alkoholfüggőségben szenved. Legalábbis én csak ilyen emberekkel találkoztam. Épp ezért a férfi védett házunk másképp működik, mint a női. Ott van egy minimális szint, amiben az alkohol engedélyezett. Mert egyébként ha mindig az lenne, hogy hoznak egy férfi áldozatot, és azonnal kiraknám, amikor meglátom, hogy alkoholt fogyaszt, egy-két nap múlva már üres lenne minden védett ház. Ennek így semmi értelme nem lenne.
A házi rabszolgatartásban érintettek sokszor időskorúak, gyakran fogyatékkal élők, nagyon sokszor alkoholbetegek vagy ez a három együtt.
Ez sajnos nem úgy történik, hogy kiemelnek egy embert egy lakhatásra alkalmatlan putriból, ahol évekig élt, mert elvették az ingatlanját, vagy nem is volt neki. Nyilván nagyon nehéz alkohol nélkül elviselni, hogy állatok között élek, néha megrugdosnak, néha adnak enni, néha nem, elveszik a pénzemet. Azért azt nehéz alkohol nélkül elviselni. Ha őt menekítik ki és hozzánk hozzák, nehéz neki azt mondani, hogy hétfőtől leszel szíves semmiféle alkoholt nem fogyasztani. Nem ez a valóság.
Megpróbálják a függőségét valamilyen keretek között tartani, és rehabilitációs szakembert is ajánlanak nekik, vagy akár kötelezik?
Nehéz kötelezni, ajánljuk, nyilván járóbeteg-ellátás keretén belül igyekszünk is ebben segíteni, de nem tudjuk kötelezővé tenni. Egy alkoholbeteg ember akkor fog tudni a függőségéről legalábbis elkezdeni, megpróbálni leszokni, ha önmagában születik meg ez a döntés. Nem lehet kényszeríteni. Vihetem én – és viszem is – addiktológiára őket. Hála istennek nagy szerencsém van, egy csodálatos addiktológiai szakember, egy doktornő van a környékünkön. Ő nagyon érti ezt, és nagyon elfogadó is. De még nem voltam olyan hatékony, hogy egy drogrehabilitációs intézménybe tudjam irányítani egy kliensemet, aki végig is viszi azt az időszakot, amit kell.
Ez egy 0–24 órában végzendő munka. Hogyan tud töltődni? Van pillanat, amikor azt mondja, hogy nem akarok semmiféle nyomorról hallani, mert nem bírom, telítődtem?
Én ezt szeretem csinálni, ezekkel az emberekkel szeretek dolgozni. Persze, van, amikor elfáradok, de megszoktam, hogy egybefolyik az életemmel, igazából nincs vele problémám. Hosszú évekig egyedül dolgoztam, most nyílik egy családok átmeneti otthona, és ebben lettek kollégáim. Ez nagyon nagy segítség, ők is be-befolynak a védett házas munkába, és feltöltődés, hogy tudok beszélni a klienseim nehézségeiről.
Van egy önkéntes munkám egy csodálatos szakmai gárdával, ott van szupervízió. A szociális területen a kiégés erőteljesen jelen lévő probléma. A szupervízió elengedhetetlen segítség a segítő szakembereknek, de nem csak nekik. Azt gondolom, hogy szociális területen, az egészségügyben, az oktatásban a szupervízió kötelezően ajánlott segítő folyamat kellene hogy legyen.
Nem fél a bosszútól? Nem fenyegették meg soha? Nem próbáltak az ön nyomára vagy a családja nyomára jutni?
Nem félek tőlük. A saját környezetemben is láttam kizsákmányolást, hetente kihívtam a rendőrséget. Mondták az elkövetők, hogy elásnak, de még mindig itt vagyok.
2015-ben egy kliensem levele után, ami egy csodálatos visszajelzés volt, kaptam egy díjat (Richter Aranyanyu-díj – a szerk.). Akkor azért láthatóvá váltam. Ekkortájt keresett meg Schwechtje Misi is. Beszélgettünk biztonsági szakemberekkel, hogy egyáltalán vállalható-e ez. Azt gondolom, hogy azzal a díjjal erős fókuszt kapott az emberkereskedelem elleni küzdelem. Nem olyan egyszerű ám, hogy ezek a nők prostituáltak, hanem itt nagyon komoly kényszerítő tényezők vannak. Ezt vagy ember kényszeríti bántalmazásokkal, kizsákmányolással, félrevezetéssel, szerelmi ígéretekkel, vagy a mélyszegénység, vagy a kilátástalan élethelyzet. Nem az van, hogy valaki úgy dönt, hogy én most prostituált leszek, mert az annyira jó, hanem kényszerítő tényező, emberi vagy természeti háttere van ennek a történetnek.
A filmben három nő sorsát követhetjük nyomon, de valójában ennél sokkal több védence van. Összesen hány emberről gondoskodik?
Nagyon változó. Most kilencen vannak. Nem én gondoskodom róluk, hanem a Baptista Szeretetszolgálat, én csak segítem a reintegrációjukat, összekötöm őket azokkal a szakemberekkel, akikre szükségük van. Beszélgetek velük, mellettük vagyok, ismerem a történetüket.
Gyerekek is vannak?
Igen, picik is.
Mondta, hogy nagyon fontos a titoktartás, és erre kérik azokat, akiknek segítséget nyújtanak. A gyerekek is érzik ezt, ők is be tudják tartani?
A gyereknek ez nem téma. Ezek a védett házak családiház-jellegű épületek, ahol tök jól el lehet lenni a gyerekeknek. Jól vannak, jól érzik magukat. Soha nem volt ebből probléma.
Az a legfontosabb, hogy az elkövetőhöz ne jusson el, hogy hol vannak. Az, hogy most a környéken tudják, nem tudják, nyilván sejtenek csomó mindent az emberek. Van arra vonatkozóan kormányzati szándék, hogy ha például egy shelter bebukik, kiderül, hol van, milyen protokoll szerint kell újraindítani. Magyarországon ezek a védett házak helyben vannak, külföldön nagyon sokszor bérlik a sheltereket, és sűrűn váltogatják a címet. De például Svájcban az egyik shelter bent van a belvárosban. Pontosan tudja mindenki, milyen épületről van szó, épp a helyszín adja a védelmét.
A gyerekeknek is tudnak pszichológiai segítséget adni?
Attól függ, milyen súlyosságú a gyermek sérülése. Volt egy nagyon súlyos esetünk, amiben egy anyát menekítettek ki. Hozzánk került, és a gyerekeket elvették tőle, annak ellenére hogy ő kért segítséget. Nagyon masszívan melózott azért, hogy visszakapja a gyerekeket. Tartotta velük a kapcsolatot, munkát talált, a gyámhivatal is nagyon partner volt. Vissza is kapta őket fél év múlva. Akkor derült ki, amikor a gyerekek visszakerültek, hogy olyan súlyosan traumatizáltak, hogy az a fajta pszichológusi segítség, amit mi tudtunk adni, nem volt elég. Így egy másik intézménybe kerültek, ahol heti több alkalommal is dolgoztak a gyerekekkel. Különösen az egyikük nagyon sérült ebben a bántalmazói közegben. Ő a bántalmazóval volt lojális, hozzá kötődött.
Említette Svájcot. Van olyan, külföldön látott gyakorlat, amit Magyarországon is szívesen megvalósítana?
Azt gondolom, hogy mindenhol sajátságos a helyzet. Magyarország alapvetően egy kiindulási és tranzitország. Rajtunk keresztül mennek az áldozatok, meg tőlünk válnak áldozatokká. Én tíz éve dolgozom a szeretetszolgálatnál, és úgy látom, hogy az elmúlt években ezen a területen rengeteg kormányzati törekvés volt. Ami nagyon hiányzik, hogy egységes rendszerbe foglalt működése legyen az emberkereskedelem elleni küzdelemnek, hogy a megelőzéstől az áldozatsegítésig, majd az utánkövetésig működjön a rendszer. A prevenció hihetetlenül fontos lenne.
