Kijev szívében egy szerény edzőteremben Anna Liszenko ökölvívó hosszú órákat szentel a felkészülésnek a jövő évi párizsi olimpiára, miközben az utcáról robbanások nyugtalanító hangja hallatszik.
Liszenkónak már vannak ötkarikás tapasztalatai, 2021-ben majdnem érmet nyert a tokiói játékokon, de felkészülését most megzavarta az ukrajnai háború – amely csaknem 17 hónappal ezelőtt kezdődött, amikor Oroszország megtámadta hazáját.
A jól megvilágított, tágas, magas ablakú edzőteremben gyakran hallja, hogy odakint bombák robbannak, a főváros ugyanis továbbra is az orosz hadsereg célpontja.
„Fojtogató a helyzet. Nem igazán engedi, hogy nyugodtan, kiszámítható és követhető edzéstervvel készüljek fel” – mondja Liszenko narancssárga sportdzsekiben, hátán a Tokyo 2020 felirattal, amely a nyugodtabb időkre emlékeztet.
„Úgy tűnik, hogy az állandó ágyúzás vagy más stressztényező, amely az országban uralkodó helyzettel kapcsolatos, mindig velünk van.”
E kihívások ellenére a 31 éves Liszenko nem hajlandó felhagyni az edzéssel. Már csaknem tíz évet áldozott életéből a sportra, Tokióban bejutott a negyeddöntőbe, de nem szerzett érmet, miután veszített azzal szemben, aki végül a dobogó legfelső fokára állt. Tudja, hogy a párizsi játékok jelenthetik számára az utolsó olimpiai esélyt, így kitart: heti hat napot edz, remélve, hogy egyre jobb és gyorsabb lesz, és győz.
Ehhez kapcsolódóan: Meghalt az orosz rakétatámadásban megsebesült díjnyertes ukrán írónő
Lehet, hogy el sem indulhat
De az, hogy van-e esélye Párizsban megmérettetni magát, még bizonytalan.
Az ukrán sportolók az elmúlt hetekben kihagyták a dzsúdó-, a vívó- és a taekwondo-világ- vagy Európa-bajnokságot, ahol az oroszok és a belaruszok versenyezhettek, miután megengedték nekik, hogy semleges sportolóként indulhassanak.
Múlt héten Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke bírálta az ukrán kormányt, amiért megtiltotta néhány sportolónak a részvételt a 2024-es játékok kvalifikációs versenyein, amelyeken oroszok és belaruszok is részt vettek.
Volodimir Zelenszkij ukrán elnök azt mondta, hogy minden semleges zászló vérrel szennyezett, és januárban meghívta Bachot, hogy látogasson el a lerombolt Bahmut városába.
A NOB és Bach márciusban dolgozta ki a semlegesség definícióját: a versenyző nyilvánosan nem támogatja a háborút, tavaly február óta nem volt köze a hadsereghez, és zászló, himnusz vagy nemzeti színek nélkül versenyez. A sportirányító testületek maguk döntik el, hogy alkalmazzák-e ezt, és ha igen, hogyan.
„Ez nagyon rossz” – mondja Liszenko arról, hogy az oroszok és a belaruszok ilyen lehetőséget kaptak.
Ukrán sportolóként „nagyon kellemetlennek” tartja, hogy Oroszország állampolgárai lehetőséget kapnak a részvételre az olimpián. A semleges zászló ellenére a sportolók „saját országuk állampolgárai, azt képviselik”.
A NOB néhány nappal a háború kitörése után kemény álláspontot foglalt el Oroszországgal szemben, és sürgette a sportszervezeteket, hogy zárják ki a sportolókat és tisztségviselőket a nemzetközi eseményekről, és vonják meg az országtól a házigazda jogait.
A párizsi olimpia közeledtével azonban a NOB irányt váltott, néhány oroszt engedett versenyezni, és Bach kijelentette: a sportolók kizárása pusztán állampolgárságuk okán diszkrimináció lenne, emberi jogokat sértene.
Ehhez kapcsolódóan: Az Európa Tanács Oroszország és Belarusz eltiltását kéri az olimpiától
Egyenlőtlen pálya
Liszenko számára a NOB döntése azt jelenti, hogy az ukrán sportolóknak „egyenlőtlen csatában” kell megküzdeniük egy olyan ország állampolgáraival, amely háborút indított hazájuk ellen.
„Mert ott a sportolók nyugodtan edzenek, senki nem lövi őket, nem veszítik el a szeretteiket, ismerőseiket, barátaikat; nem veszítik el őket a háborúban” – mondja.
„Minden profi sportolónak az olimpia jelenti pályafutása csúcsát – teszi hozzá Liszenko. – Sportolóként ezt meg tudom érteni. De emberként… Amikor tanúja vagy a szeretteid bánatának, nagyon nehéz ezt elfogadni.”
Felidézi, hogy tavaly ősszel, azon a napon, amikor csapatával a montenegrói Európa-bajnokságra kellett utaznia, Oroszország rakétatámadást indított Kijev ellen – egyet a sok közül. Abban a pillanatban Liszenko a főváros melletti olimpiai táborban volt.
„Hallani lehetett a robbanásokat, mindent megráztak, és nekünk szó szerint két-három órával később indulnunk kellett – emlékszik vissza. – Hogy lehet ilyen állapotban otthagyni a családot, amikor ilyesmi történik? Ez tömény stressz.”
Még akkor is, amikor külföldön versenyez, gondolatai az ukrajnai események körül járnak.
Nagy a kihívás, de van, akinek ennél is nagyobbal kell szembenéznie
Liszenko a legnehezebb időkben sem hagyta abba az edzést. A tél folyamán, amikor Oroszország csaknem hetente lőtt ki több tucat rakétát Kijevre és az ország többi részére, hogy megsemmisítse az energiainfrastruktúrát, Liszenko tovább edzett áram nélkül.
„Nagyon nagy kihívás volt – mondja. – Valamivel korábban kezdtük az edzést, hogy kintről be tudjon jutni egy kis fény.”
Az Ukrán Olimpiai Bizottság döntése, hogy bojkottálja az oroszok és belaruszok részvételével folyó kvalifikációs versenyeket, ellentmondásos érzelmeket vált ki Liszenkóból.
„Ha már mindenkit kitiltanak és bojkottról beszélnek, akkor ennek tényleg mindenkire vonatkoznia kell” – mondja, és magyarázatként hozzáteszi: az ukrán teniszezők például továbbra is oroszokkal és belaruszokkal közösen vesznek részt a versenyeken.
Liszenko versenyezni és harcolni akar a mostani körülmények között is.
„A sportágainkban saját frontvonalaink vannak; oda kell mennünk, nyernünk kell” – mondja, hozzátéve, hogy „nagyon nagy csalódás lenne”, ha nem mehetne el az olimpiára.
„Túl sok erőfeszítést tettünk már bele ahhoz, hogy így legyen vége, ne tudjunk érmet szerezni a hazánknak, és ne tudjuk újból képviselni Ukrajnát az olimpián” – mondja Liszenko.
Neki a párizsi jelentheti az utolsó olimpiai esélyt. 36 éves lesz, mire 2028-ban újabb játékok kezdődnek Los Angelesben.
„Folytathatom az edzéseket, de megvannak a terveim arra, hogyan éljem az életemet és fejlődjek más területeken – mondja Liszenko. – Nem csak a sportban.”
Egyelőre edz tovább, még akkor is, amikor Kijevet szinte minden éjszaka támadják az oroszok.
„Az ember mindenhez hozzászokik” – mondja, és megjegyzi, hogy az ő kihívásai elhalványulnak azokhoz képest, amelyeket az ukrán katonáknak kell elviselniük.
„Ha arra gondolsz, milyen kemény ott a helyzet, rájössz, hogy neked milyen jó – mondja Liszenko. – Folytatjuk a munkát, mert ők mindent megtesznek azért, hogy itt, a hátországban tovább dolgozhassunk.”
