Pakisztán ultimátumot adott az országban élő mintegy 1,7 millió, papírok nélküli afgánnak: távozzanak, vagy november 1-je után letartóztatással és erőszakos kiutasítással kell számolniuk.
Egyikük Samina Hafizi afgán író és volt újságíró, aki édesanyjával és öt testvérével Iszlámábádban, Pakisztán fővárosában él.
A tálibok 2021-es afganisztáni hatalomátvétele óta afgánok százezrei menekültek Pakisztánba a gazdasági és humanitárius válság, valamint a militáns csoport megtorlásai elől.
A Szabad Európához tartozó Radio Azadi arra kérte a 24 éves Hafizit, hogy vezessen naplót a tömegesen távozó, papírok nélküli afgán menekültek mindennapjairól.
Október 22.
Reggel hat óra van, rosszul aludtam. Rémálmaim és szorongó gondolataim voltak.
Miért lettünk menekültek? Ez a kérdés kínoz.
Senki sem meri elhagyni az otthonát.
Ki akarja eldobni az álmait?
Azért, mert menekültek vagyunk, miért kell ilyen rossz napokat megélnünk?
Ha elmegyünk, hol találunk menedéket?
Egy éve nem írtam semmit. Szenvedek a fájdalomtól – az otthontalanság, a menekültlét és a tehetetlenség fájdalmától.
Bárhová megyek, mindenhonnan azt hallom, hogy afgánokat utasítanak ki Pakisztánból – sofőröket, boltosokat és szakácsokat.
Tegnap reggel a bérházunk tulajdonosai idejöttek, és mindenkinek ellenőrizték az iratait. Két családnak azt mondták, hogy vagy szereznek érvényes lakhatási papírokat, vagy kilakoltatják őket.
Ezeknek a családoknak valaha jó életük volt Afganisztánban. Néhányan újságírók voltak, mások katonák. A lányaik iskolába, egyetemre jártak. Most azon aggódnak, hogy mi lesz velük.
Tegnap a kórházban voltam, ahol úgy éreztem, hogy semmi sem a régi. Minden afgán arcán, akit csak láttam, az aggodalom és a félelem jeleit vettem észre.
Iszlámábádban a rendőrség afgánokra vadászik a városi ellenőrző pontokon. Akit megtalálnak, zaklatják, kihallgatják.
Miközben arra vártam, hogy sorra kerüljek a kórházban, egy kisgyerekes afgán nő nehezen lélegzett. Hoztam neki egy pohár vizet. Megköszönte, és megkérdezte, hogy vannak-e érvényes irataim.
Elmondta, hogy a férje elől menekült el Afganisztánból, hogy az ENSZ segítségével egy másik országban kezdjen új életet. A félelem, hogy vissza kell térnie kegyetlen férjéhez és a tálibok elnyomó uralmához, mélyen megviselte.
Pakisztánban afgán családok tízezrei várják a csodát. Nem tudjuk, hová sodor minket a sors.
Október 25.
A nővérem hívása ébresztett kora reggel.
Azt mondta, egy afgán barátnőjét felszólította a főbérlője, hogy délutánra hagyja el a lakását. A nővérem reszketett. Azt mondta, hogy a barátnője és a családja nálunk marad, amíg nem találnak másik lakást.
Később elmentem egy közeli piacra, hogy vásároljak a vendégeinknek. Az általában vidám afgán zöldségárus, akihez járok, kétségbe volt esve. Elmondta, hogy ha kitoloncolják, elveszíti az üzletét, amelyből az elmúlt 15 évben élt.
Délután 5 óra körül megérkezett a nővérem barátnője és a családja. A hangjuk rekedt volt a sok sírástól. Mindannyian sírtunk.
Úgy éreztem magam, mint egy kalitkába zárt madár, aki nem tud repülni.
Azért lakoltatták ki őket, mert a nyolc családtag közül egynek nem volt pakisztáni vízuma. Az ő vízumkérelmét többször is elutasították.
A kegyetlenség és a félelem miatt az Iszlámábádban élő afgánok nem mernek kilépni az utcára.
Szívszorító látni, hogy afgán családok tucatjai hirdetik eladásra háztartási tárgyaikat a Facebookon.
Október 28.
Folyamatosan aggódom. A mentális állapotom fokozatosan romlott az elmúlt két évben.
Ma reggel Hajira, az egyik pakisztáni szomszédunk meglátogatott minket. Az afganisztáni és pakisztáni szokásokról és hagyományokról beszélgettünk.
Hajira egyszer csak minket, afgánokat hibáztatott néhány problémáért, amellyel a pakisztániak szembesülnek manapság.
Azt mondta, hogy az afgán menekültek hurcolják be a gyermekbénulást Pakisztánba, mert a mi gyerekeinket nem oltják be a betegség ellen. És azt mondta, hogy az afgán menekültek miatt drágult meg minden.
Amikor vitattuk állításait, azzal fenyegetőzött, hogy kihívja a rendőrséget.
Szerencsére a rendőrség nem jött. Eddig senkinek sem adtunk ürügyet arra, hogy kilakoltasson minket. De ideges vagyok.
Az én generációm fogja elmesélni a gyerekeinek, hogyan rabolták el tőlünk a hazánkat, az álmainkat és a reményeinket. Legyőztek és elpusztítottak minket, amikor már készen álltunk a gyarapodásra.
Darabokra törtek, és szétszórtak minket a világ minden tájára.
Ez összetörte a szívünket.
Október 31.
Ha valaki nem tud sem beszélni, sem írni vagy sírni, hogy enyhítse bánatát, akkor mi mást tehet?
Meghalni vagy megtörni?
Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy kik a legszerencsétlenebb emberek a világon, azt mondanám, hogy a menekültek.
Ha valaki megkérdezné, hogy mi a létezés legrosszabb állapota, azt mondanám, hogy menekültnek lenni.
Utálom ezt a szót.
Nemrég megkértem Pakisztánban élő afgán ismerőseimet, hogy osszák meg történetüket a Facebookon.
A 27 éves Zuhal azt írta, hogy tavaly hagyták el Afganisztánt, mert a bátyja és a nővére ügyészként dolgozott a megbukott afgán kormány alatt. Emiatt a tálibok zaklatták őket, többször is házkutatást tartottak a házukban, egy páncélozott autót kerestek, amit már visszaadtak a kormánynak.
A folyamatos pakisztáni zaklatások miatt családtagjainak többsége visszatért Afganisztánba. Ő és a nővére azonban továbbra is Pakisztánban maradt.
Egy 22 éves fiatalember is mesélt a megpróbáltatásairól.
Néhány napja állította meg a rendőrség Iszlámábádban. Annak ellenére, hogy minden papírja rendben volt, több órán át őrizetben tartották, zaklatták és fenyegették.
A megpróbáltatásoknak akkor lett vége, amikor tízezer rúpiát (12 ezer forint) fizetett a rendőrségnek.
Hozzá hasonló menekültek százai kénytelenek naponta kenőpénzt fizetni.
November 2.
Kényszerhelyzetben vagyunk.
Borzasztóak az afgánok letartóztatásáról és erőszakos kitoloncolásáról szóló hírek.
Elkeserítő látni a kétségbeesésüket, kifosztásukat és gyötrelmüket bemutató videókat és fényképeket.
Azok, akik maradnak, próbálnak láthatatlanok maradni. Mindenki el akarja kerülni azt a megaláztatást, hogy visszakényszerüljön egy olyan országba, amelyet sokan még nem is láttak, vagy ahonnan, hozzánk hasonlóan, a tálibok elnyomó kormányzása miatt menekültek el.
Végső elkeseredés lett úrrá rajtunk. Nincs valódi választásunk.
Nem vezettek sehová erőfeszítéseink, hogy az ENSZ segítségével egy harmadik országba jussunk.
A visszatérés az afganisztáni tálibok uralma alá nem választás. A két fiatalabb nővéremnek még egyetemre kell járnia, de a tálibok tavaly ezt megtiltották minden afgán nő számára.
Kizárólag nőkből álló családként azért hagytuk el Afganisztánt, mert attól féltünk, hogy tálib harcosokhoz kényszerítenek majd feleségül. Kabulban tanúi voltunk ilyen eseteknek.
Mindent eladtunk, mielőtt Pakisztánba jöttünk. Eladtuk az összes háztartási eszközünket. Most, ha vissza kell mennünk Afganisztánba, kénytelenek leszünk újra a nulláról kezdeni.
Egyelőre Pakisztánban maradunk, amíg le nem tartóztatnak vagy ki nem toloncolnak.
A bizonytalanság jellemzi napjainkat, ahogy minden afgán életét ebben a helyzetben.
