Dr. Sófi Gyula a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet Gyermek és Serdülő Pszichiátriai Osztályának osztályvezető főorvosa. Kórházi munkája során és igazságügyi gyermekpszichiáter szakértőként is nagyon nehéz sorsokkal, családi drámákkal találkozik, mégis szinte szakmai kötelességének tekinti a pozitív hozzáállást. Nála egy pohár sohasem félig üres, inkább mindig félig tele van. Életútról, szakmáról, a Covid hatásairól és arról is beszélt, neki kik segítenek, hogy másnap ő is újult erővel segíthessen a gyerekeknek. A Szelfi című podcastsorozatban elhangzott beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.
Hogy lett orvos? Miért éppen pszichiátria és miért éppen gyermekpszichiátria?
Édesanyám gyógyszerész, egy kórházi gyógyszertárnak volt a vezetője, a kisgyermekkoromat gyakorlatilag ott töltöttem – abban az időszakban még nem volt kötelező az óvoda. Nagyon szerettem a gyógyszerek illatát, azt a közeget, amit egy kórházi környezet ad. Nem ez volt az alapindíttatásom, de ilyen családból származom. Édesapám állatorvos, a testvérem is az orvosi egyetemet választotta.
Az, hogy tovább akarok tanulni, egyértelmű volt. Az, hogy az utam az orvosi egyetem, az egészségügy felé tendál, főleg akkor dőlt el, amikor a testvérem elkezdett az orvosi egyetemre járni, és nagyon izgalmasak voltak az egyetemi tankönyvei. Magával ragadott az élettan, a genetika, az orvosbiológia. Középiskolában tanultam ilyesmiket, de egészen más volt az a dimenzió, amelyben ő tanulta. Lapozgattam a könyveit – azt gondolom, elég fura gyerek lehettem, hogy ilyenekkel foglalkoztam. Mellette persze fociztam, bicikliztem, mindenféle fiús dolgokat is csináltam, de nagyon imádtam a genetikát.
Miért a pszichiátriát választotta? Mikor dőlt ez el egyáltalán?
Egyáltalán nem a pszichiátriát választottam az egyetem alatt, ott is a genetikával foglalkoztam. Az első szigorlatok befejezése után elkezdtem dolgozni az orvosbiológiai tanszéken, egy molekuláris genetikai kutatócsoportban. Ott készültek a tudományos pályamunkáim. Alapvetően ezzel a területtel szerettem volna foglalkozni. Az öröklődés, az öröklődő betegségek, ezeknek a minél korábbi diagnózisai érdekeltek.
Egy véletlen, nevezzük sorsfordító találkozásnak, irányított a gyermekgyógyászat felé. A klinikai tárgyakat az orvosi egyetem második felében tanuljuk, harmadévtől kezdődik az orvosképzés gyakorlati része, a vizsgálati módszerek. A gyermekgyógyászat, amit ötödéven tanulunk, sok vonatkozásban félelemmel töltött el, hiszen kisgyermekek vannak, koraszülöttek, csecsemők, akik nem úgy fejezik ki a gondolataikat, az érzelmeiket, a fájdalmaikat, a betegségtüneteiket, mint a felnőttek. Számomra nagyon intim kapcsolat az, hogy egy gyermekkel az orvos hogyan tud olyan interakcióba kerülni, amelyen keresztül megtudhatja a fájdalmát, a problémáját. Ötödévben tanítják a pszichiátriát is, ami egy másfajta intimitást jelent. Ott nem egy csecsemőnek, hanem a saját tudatába, lelkébe bezárkózó, problémáktól szenvedő embernek vannak olyan megsegítési igényei, amelyhez nagyon sok türelem, empátia, kiterjedt tudásrendszer szükséges, ami több mint egyszerűen az elmegyógyászat ismerete. Egyszerre kell tudni a testi betegségeket, nem árt, ha valaki járatos a vallásban, a filozófiában, a művészetekben. Nagyon komplex tudásbázist igényel az, hogy valaki jó pszichiáter legyen. Fel sem merült bennem, hogy pszichiáter leszek, viszont a gyermekgyógyászat megfogott.
A kilencvenes évek elején Debrecenben egy ügyelet során koponyaalapi töréssel került be önhöz egy gyermek, akiről kiderült, hogy bántalmazták. Rendőrségi ügy lett belőle, ön tanúskodott az eljárásban. Elhatározta, hogy a gyermekgyógyászi képzettség mellett megszerzi a gyermekpszichiátriait is, mert szeretne szakértő tanú lenni, igazságügyi gyermekpszichiáter szakértő. Beszélne erről?
Ez az eset mindenkit megrázott ott a gyermekklinikán. Éjszaka hoztak be egy eszméletlen gyermeket. Én voltam az ügyeletes orvos, a füléből liquor agyfolyadék folyt, tehát egyértelmű klinikai tünetei voltak az eszméletvesztésen kívül annak, hogy itt egy koponyaalapi törés van. Röntgenfelvételeket készítettünk, nemcsak a koponyáról, hanem a test nagy csontjairól. Ezek megmutatták, hogy milyen combcsontsérülései vannak, milyen sorozat-bordatörései vannak, csigolyaeltérések, csípőlapáttörés. Ezeknek egy része nem friss volt, hanem szervült. Tehát hosszabb időn keresztül olyan eseményeken mehetett keresztül ez a gyermek, amelyek ilyen súlyos csontsérüléseket okozhattak. A szülők, kísérők által elmondottak pedig nem voltak összefüggésben a gyermek sérüléseivel. Ezért azonnal jeleztem a rendőröknek, akik utána a nyomozati munka során feltárták, hogy itt nem balesetről van szó, hanem visszatérő szülői bántalmazásról. Természetesen mint első észlelő, aki bejelentést is tett a rendőrség felé, kaptam egy meghívót, hogy a bíróságon, a büntetőperben tanúként elmondjam a tüneteket. Életemben először voltam bíróságon, és egyáltalán nem volt szimpatikus a hely, sem az a közeg, amelyben engem mint orvost fogadtak. De ezt ma már megértem, mert viszonylag gyakran járok bíróságra. Ma már nem meglepő, hogy egy védőügyvéd és egy ügyész párharcában, amikor a pró és a kontra érveket ütköztetik, hogy mi szól a bűnösség és mi az ártalmatlanság mellett, szóba jön az is, hogy ellehetetlenítik, hitelteleníthetik a tanút, akinek a megállapításai fontosak a per kimenetele szempontjából. Ilyenkor van szerepe a szakértő tanúknak. Ebben az ügyben civil eseti szakértőként, orvosszakértőként vettem részt, és úgy éreztem, hogy ilyen körülmények közé nagyon sok orvoskolléga kerülhet.
Egyébként az orvosi egyetemen tanuljuk az igazságügyi orvostant, a jogszolgáltatás, a nyomozati, illetve bírósági munka során felmerülő igazságügyi vonatkozású sérülések, betegségek, speciális megközelítési módját, illetve annak a megfogalmazását, hogy hogyan tudja az ember leírni a feltárt eltéréseket. Hiszen a rendőr, a bíró egy egészen más szakterületen rendelkezik tapasztalattal. A jogi nyelvet mi, orvosok, elvileg nem ismerjük. Ellenben ahogy az orvosok kommunikálnak, ahogy leírnak egy jelenséget, az nem feltétlenül értelmezhető a jogász, illetve a nyomozó számára. Ezt, hogy a mi szakértelmünket, az orvos szakértelmét át tudjuk ültetni egy más szakmában tapasztalattal rendelkező ember nyelvezetére, tanulni kell. Bele kell rázódni, tapasztalatot kell szerezni. Ha nem rendelkezik valaki ilyen képességgel, nem tanulja meg ezt, nem fog tudni megfelelő segítséget adni sem a nyomozónak, sem a bírónak.
Mi történt a gyerekkel?
Meggyógyult, a bántalmazások és az elhanyagolás miatt kiemelték a családjából.
Igazságügyi szakértőként melyek a legsúlyosabb esetek, amelyek ön elé kerülnek?
Mint igazságügyi elmeszakértő a 18 év alattiak elmeállapotát vizsgálom különféle eljárásokban. A legkülönbözőbb polgári peres és büntetőperes ügyekbe vonnak be. A legsúlyosabb esetek inkább a büntetőügyekből kerülnek ki. Ezek között van életellenes cselekmény is.
2012-ben volt egy törvénymódosítás, amely leszállította a büntethetőség korhatárát 12 évre bizonyos bűncselekmények esetében. Ha azt feltételezzük, hogy ezek mögött a bűncselekmények mögött pszichés betegségek, anomáliák állnak, akkor mi a véleménye erről a módosításról? Ezeket a gyerekeket el kell különíteni, el kell zárni, vagy kezelni kell, és azt kell feltárni, ami miatt ide jutottak?
Nem fogok kitérni a válasz elől, de pontosítanék: nem szállították le a büntethetőség alsó korhatárát 12 évre, hanem visszaállították az eredeti magyar büntető törvénykönyvben, a Csemegi-kódexben a XIX. század végén már meghatározott büntethetőség alsó korhatárára. Ez már akkor, az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején 12 év volt. Közben természetesen volt mind a jogtudománynak, mind az egészségtudománynak, mind a szociális ágazatnak egy olyan fejlődése, amely mellett – átmeneti időszakra – 14 éves korra emelték fel a korhatárt. Viszont a bűncselekmények száma, súlya, gyakorisága, a testi érettség, a pszichés és a mentális állapotok ettől való eltérése alapján úgy gondolta a törvényhozó, hogy van annak értelme, hogy ha 14 év alatti, tehát gyermekkorú elkövetőknél is megállapít olyan bűncselekménykategóriákat, melyek mellett nem lehet elmenni egy egyszerű gyámigazgatási vagy védelembe vételi eljárással, hanem igen is konzekvenciái vannak.
Itt azért nagyon súlyos bűncselekményekről van szó, és nem a büntethetőség a fő szempont, hanem az, hogy mit teszünk ezekkel a gyerekekkel. Adunk-e neki kellő segítséget ahhoz, hogy a viselkedésszervezésük olyan ívre álljon át, amelynél elvárható a 12-13 éves fiataltól, hogy normakövető legyen? Vagy meghagyjuk abban a környezetben, azokkal a problémákkal, amelyek mentén ide jutott, hogy egy bűncselekményben akár felbujtóként, akár résztvevőként, tettestársként, de részt vesz? Önmagában attól, hogy részt vesz benne, már sérül, már hozzászokik, szocializálódik a bűnözői kultúrához, ahhoz a gondolkodáshoz, és serdülőkorában, fiatal felnőttként bűncselekményeket fog elkövetni.
Sokan azt gondolják, hogy szegény gyermek, szegény 14 év alatti, aki, mondjuk, leszúrta egy osztálytársát, milyen csúnya dolog, hogy megbüntetjük, és azt mondjuk, javító-nevelő intézetben kell majd számára olyan viselkedésjavítást, olyan nevelői eszközöket alkalmazni, amelyek mentén a viselkedése, a pszichés állapota normalizálódik, hogy vissza lehessen őt bocsátani a normál közegbe, és mondjuk legyen szakmája, munkája, jövedelme. Alapítson családot és boldoguljon a világban. Ez tényleg olyan borzasztó? Egy olyan környezetben, ahol rossz irányba szocializálódott, onnan kiemelve normakövető utat, életutat adunk a kezébe. Én ebben a segítséget inkább látom, mint a büntetést. Ezeket a gyermekeket, de egyébként nem csak a gyermekeket, a 12–14 éves korúakat, hanem a serdülőket sem börtönbe tesszük meg bilincsbe verjük, hanem nagyon komoly nevelői, szocializációs segítséget kapnak. Valóban, nem a családi körben, ahol ennek nem volt esélye, hanem ott, ahol erre hatékonyabb eszközök állnak rendelkezésre.
De azt a szociális hátteret, azt a családi közeget, környezetet, amelyben ő ilyenné vált, nem tudják megváltoztatni. Egy ilyen intézményben kap elég muníciót ahhoz, hogy az a közeg, ahonnan bekerült, ne rántsa vissza?
Áll itt előttem két pohár. Egyik sincs színültig töltve, tehát lehet panaszkodni, hogy félig üres. Én inkább a félig tele oldalról közelíteném meg. Nem tudok arra garanciát adni, hogy a viselkedésszervezés szempontjából patológiás családi miliőből kiemelt gyermek mindenképpen normakövető utat fog választani. Hiszen a nem normakövető életpályának nem csak szocializációs okai vannak, nagyon sok genetikai, öröklődő faktor határozza meg az ember viselkedését.
A központi idegrendszer, az agy, a tudat fejlődése, érése lehet valakinél problémás, amelynél nem kizárólag a környezet a meghatározó a viselkedés negatív fejlődésében, hanem sok-sok faktor együttesen határozza meg ezt az életutat. Viszont ha ezeknek a gyermekeknek még az esélyt sem adjuk meg arra, hogy segítséget kapjanak, hogy részt tudjanak venni az elmeállapotuknak megfelelő oktatásrendszerben, és tanuljanak, többre jussanak, akkor biztosan egy olyan életutat fognak választani, amelyben terhet jelentenek a családjuknak, a környezetüknek, amelyben egy olyan életkarrier bontakozik ki, amely szinte biztosan, legalábbis átmenetileg a börtönhöz kötődik.
Én azokat a ritkább eseteket nézem, amikor igenis tudunk segítséget adni. Ahogy a Biblia is mondja, ha legalább egy embernek segítesz, akkor már volt értelme annak, amit csinálsz, volt értelme az életednek. Meggyőződésem, hogy az ilyen, bajba jutott családokban vagy környezetben nevelkedő gyermekek között vannak – egyébként tömegével vannak –, akiknek az életútját pozitív irányba állítjuk át.
Ha az elmúlt tíz évet nézzük, azoknak a bűncselekményeknek, amelyeket gyerekek követtek el, mennyiben változott a súlyossága?
Az új Büntető törvénykönyv létrehozását 2012-ben éppen azok a kriminológiai és szociológiai felmérések tették szükségessé, amelyek azt mutatják, hogy gyakoribbá, súlyosabbá váltak a fiatalok által elkövetett bűncselekmények. Illetve volt egy olyan tendencia, hogy idősebb, tehát serdülő vagy fiatal felnőttek 14 év alattiakat vontak be a bűncselekmények elkövetésébe, mert a 14 év alatti kor kizárta a büntethetőséget. Így a 14 év alattiak tudtukon, akaratukon, akaratnyilvánítási képességein kívül váltak „betanított munkásokká” a bűncselekmények során. Ez hozta magával azt, hogy beleszocializálódtak ebbe, és később, idősebb korban már nagyon hatékony bűnözővé tudtak válni. Igen, jelen volt a világunkban, hogy egyre fiatalabb korban egyre súlyosabb bűncselekményeket követnek el a gyermekek.
Hangsúlyozni szeretném, ennek az egyik oka az, hogy a tetteikért nem tudnak, nem feltétlenül és nem olyan mértékben tudnak felelősséget vállalni ebben az életkorban, mint ahogy egy 14 év felettitől elvárjuk. De tenni kell valamit, és ennek egyik megoldása nem a büntetés, hanem a helyreállító igazságszolgáltatás.
A Heim Pál Gyermekkórház gyermek- és ifjúsági pszichiátriai osztályának osztályvezető főorvosaként hány éves gyermekekkel foglalkozik?
Tizennyolc év alattiakkal, alsó korhatár nincs.
Az elmúlt években gyakorlatilag minden a Covidról szólt. A Szabad Európa is sokat foglalkozott a járvány lehetséges és már kimutatható hatásaival. Mások mellett Gyarmati Éva klinikai pszichológussal is készítettünk interjút, amelyben arról beszélt, hogy tömegével fognak előjönni a gyermekeknél a különböző magatartászavarok. Ugyanazok a traumák érték őket, mint a felnőtteket, a veszteségek, a járványtól való félelem, a haláltól való félelem, a bezártság. Ön mit tapasztalt a járvány három éve alatt?
Különbséget kell tennünk a gyermekkoron belül a 18 év alattiak populációjában azzal kapcsolatosan, hogy a saját bőrén tapasztalta-e a Covidot, tehát megfertőződött, és így lett poszt-Covid-beteg, akár tüneteket hordozó gyermek vagy serdülő, és azok között, akik nem tapasztalták meg, vagy nem olyan mértékű megbetegedést szenvedtek el. Más a következmény. Nagyon fontos tanulmányt említenék itt, amit Törő Krisztina és munkatársai jegyeztek – hazai pszichológus kutatóról beszélünk. A Károly Gáspár Református Egyetem Fejlődéspszichológiai Tanszékén készültek ezek a vizsgálatok, amelyek az úgynevezett rugalmas megküzdéssel, a rezilienciával foglalkoztak.
Mindannyian érintettek lettünk egyébként, ha máshogy nem, akkor a híreken keresztül. Ennél súlyosabban, ha családtagjaink betegedtek meg, vagy elvesztettük őket. Megint egy következő kategória, amikor mi magunk – legyen az gyermek vagy serdülő – betegedtünk meg. Tudtuk, hogy milyen súlyosságú járványban vagyunk érintettek. Érintettek a családtagjaink, érintettek az ismerőseink, barátaink, szeretteink. Rengeteg félelem indult el az emberekben, különösen 2020 első negyedévében, amikor tömegessé vált a betegség. Megkezdődtek a korlátozások. Az ezekre adott reakciók esetében nagyon érdekes megfigyelést tettek Törő tanárnőék: másképpen reagáltak az introvertált, befelé forduló gyermekek és másként az extrovertáltak.
Mindenki úgy tudja a tankönyvekből és tapasztalatból is, hogy a traumához kötődő pszichés reakciókra, a poszttraumás stressz zavarra védőfaktort jelent, ha valaki extrovertált. Itt, a poszt-Covid-időszakban vagy a járvány időszakában viszont azt tapasztaltuk, hogy sokkal jobb a megküzdési stratégiája az introvertáltaknak, azoknak, akik egyébként is elhúzódóbbak a többiektől. Kevésbé barátkoznak, kevésbé nyíltak. Nekik nem jelentett akkora traumát a lockdown, a lezárás, a home office, a távoktatásban való részvétel, mint azoknak, akik egyébként nyitottabbak, nyüzsgőbbek, bandázóbbak. Nekik kifejezetten rossz érzést okozott, hogy nem gyakorolhatják a megszokott kortárs kapcsolataikat, nem vehetnek részt a bulikban, a sporteseményeken. Ők sokkal rosszabb állapotba kerültek nagyon hirtelen, mint az introvertáltak. Ez egy vadonatúj megfigyelés volt, ami ehhez a járványhoz kötődött.
Nálunk, a kórházban, ahogy minden egészségügyi intézményben, különféle korlátozó intézkedéseket vezettek be. Az elején gyakorlatilag szkafanderszerű vírusvédelmi öltözéket kellett hordjunk. Rajtunk, az egészségügyi személyzeten is volt egy nagyon nagy lelki nyomás, egy kvázi ismeretlen kórokozóval álltunk szemben, amelynek a megbetegítő képességével és a hatásával sem voltunk kellően tisztában.
A lezárások alatt lecsökkent a kórházba látogatók száma. Ugyanakkor a pszichiátriára egy látencia után elkezdtek özönleni a gyermekek a járvánnyal kapcsolatos különféle félelmek miatt. Speciális gondolkodási, érzelmi, hangulati, viselkedési manifesztációkkal kezdtek el jelentkezni a serdülők. Olyannyira, hogy a mi kórházunkban, amely egy országos gyermekgyógyászati intézmény, létrehívtuk a Coviddal kapcsolatos pszichés tünetek speciális járóbeteg-szakambulanciáját. Ez volt az első olyan dedikált poszt-Covid-ambulancia, amely Covid-fertőzésben érintett gyermek- és serdülőkorban lévők pszichés tüneteit vizsgálta. Szándékosan ezt a szót használtam, hogy érintetteknél, nem pedig fertőzött vagy fertőzést kiállt gyermekeknél. Mert az is érintettség, hogy a nagymama vagy a tanárnő beteg lett. Az ezzel kapcsolatos aggodalmak mentén kialakultak alvászavarok, étkezési zavarok, gondolkodási, figyelmi zavarok, hangulati érintettség. Nagyon szerteágazó tünettanokat láttunk. Több száz ilyen problémával küzdő gyermeket vizsgáltunk ki, és nagyon sok családnak, gyermeknek tudtunk segíteni.
A vírus az idegrendszerre is hatással van. Tudjuk már, hogy nagyjából milyen zavarokra lehet még a későbbiekben számítani? Illetve az a bizonyos poszt-Covid-jelenség, tünetcsoport, amit a gyerekeknél lehet látni, meddig tart vajon?
A koronavírus-fertőzésnek mint vírusfertőzésnek van egy biológiai következménye, hiszen sok szervét érinti az embernek gyermekeknél, serdülőknél is, erre kialakul egy immunreakció. Sok esetben ez az immunreakció túlcsap. Lett egy új betegségkategória, a többszervi immunológiai gyulladásos folyamat, amelynél elsősorban az ízületeknek, de ugyanúgy más szerveknek, a tüdőnek, a szívnek az érintettségét is tapasztaltuk.
Az én szakmám ma már nem annyira a gyermekgyógyászat, mint inkább a gyermekpszichiátria, úgyhogy elsősorban azokkal a tünetekkel élő gyermekeket vizsgáltam, vizsgálom a mai napig is, akiknél belgyógyászati vagy immunológiai vagy egyéb, társszakmák módszerével feltárható eltérések vannak, amelyek a gondolkodásra, a viselkedésre és a lelki folyamatokra hatnak. Ma már tudjuk, hogy a vírus a központi idegrendszerbe is befurakszik, elsősorban a homoklebenynek azt a meghatározott területét betegíti meg, amely összefüggésbe hozható az emlékezeti funkciókkal, memóriavesztéssel, a feladathelyzetben tartósan igényelt figyelemkoncentráció zavarával, az alvászavarral. Ezek a zavarok közvetlenül a vírus megbetegítő hatására vezethetők vissza. Vannak ettől eltérő viselkedési, hangulati, étkezési zavarok, amelyek nem direkt vírusfertőzésre vezethetők vissza, hanem másodlagos jelenségek. Ezek összességéből állnak össze azok a pszichés komponensek, amelyekkel a gyermekek megkeresik a szakellátó helyeket.
Hogy hatott a járvány azokra a gyerekekre, akik korábban is figyelemzavarral küszködtek, például az ADHD-s gyermekekre?
Azoknál a központi idegrendszeri fejlődési, érési folyamattal élő gyermekeknél, akiknél egyebek között, de nem kizárólag hiperaktív figyelemzavar van, a járványhelyzet pozitív és negatív következményeket is hozhatott. Pozitív lehet például az, hogy a lezárás miatt a kortárs közösséget nem kellett átmenetileg látogatni. Hiszen ők nagyobb kortárscsoporton belül nem tudják úgy összpontosítani a figyelmüket a feladatra, a tanárra, míg kétszemélyes helyzetben, otthon, megsegítve a tanulási folyamatokat sokkal jobban tudnak koncentrálni. Vannak pozitívumok is, negatív következmények is. Ez mind-mind egyéni helyzet. Attól függ, hogy milyen az életkora, mennyire súlyos a figyelemzavara, milyen egyéb komponensek társulnak a figyelemzavarhoz, van-e már kialakult ellenkezés a gyermekben a kudarcok miatt a tanulással kapcsolatosan. Mert ha már van, ha negatív az énképe, akkor kialakulhat teljesítményszorongás a tanulással kapcsolatosan. Hiszen nem tudok úgy tanulni, nem tudok úgy odafigyelni, nem tudok problémát megoldani, visszaidézni feladatokat. Tehát eltávolodok az oktatástól, a számonkéréstől, kudarcos vagyok benne. Ezeknek a gyerekeknek bizonyos esetekben, protektív szülői miliőben az otthoni tanulás, a lockdown egyértelműen a javukra szolgált.
Mikor kezdjen gyanakodni egy szülő, mikor érezze úgy, hogy szakemberhez kell fordulnia, hogy ez már nem normális, és esetleg összefügghet a Coviddal az a fajta magatartásváltozás, amit a gyereknél tapasztal? Gondolom, mint minden betegségnél, minél korábbi stádiumban állapítják meg a diagnózist, annál jobb lehet a gyógyulás.
Ez így van. A gyermekgyógyászat, azon belül a gyermekpszichiátria egy úgynevezett divelopmentális fejlődési elméletet követ. Minél korábban ismerjük fel az árulkodó jeleket, annál hatékonyabban, gyorsabban tudunk korrekt diagnózis mellett megfelelő segítséget adni. Az ADHD diagnosztikájának sarokköve a betöltött hatéves életkor, amely felett iskolai környezetbe kerülnek javarészt a gyermekek, ahol fontos, hogy mennyire tud kitartóan koncentrálni feladathelyzetben. Ugyanakkor nemcsak iskolás korban, hanem annál korábban is megvannak a jelek: a nyüzsgés, problémát jelent a nyugodt, csendes játéktevékenységben való részvétel, a figyelmetlenség, a feledékenység, elhagyja a holmijait. A különféle, kortársakkal való helyzetekben nem tud úgy összpontosítani, úgy viselkedni, hogy az megfelelő reakciót tudjon adni a valós vagy vélt sérelmekre. Ezek a gyermekek hamarabb és gyakrabban kerülnek konfliktusba a kortársakkal, szülőkkel, pedagógusokkal, óvónőkkel. Ha ilyenkor a pedagógiai környezet kellő empátiával tudja elmondani a szülőknek, hogy van egy viselkedési, tanulási eltérés, amelyet érdemes lenne feltárni, mert később nehézséget fog jelenteni, akkor kevésbé valószínű, hogy súlyos viselkedési zavarok formájában fog megnyilvánulni az úgynevezett hiperkinetikus túlmozgással összefüggő magatartászavar.
Az ADHD-val, a figyelemzavaros hiperaktivitással élő gyermekeknek nagyon sok pozitív tulajdonságuk van. Nagyon mély, nagyon érzékeny lelkületűek, spontán segítőkészek, csak sok esetben a figyelemzavaruk miatt nem tudják, hogy kin és mennyire kell segíteni ahhoz, hogy megszűnjenek a problémák. Túlsegítik, túlvédik a kortársaikat, sok esetben benne maradnak a konfliktusjelzetben.
Sok szülő panaszkodott amiatt, hogy annyira hozzászoktak a gyerekek – akiktől amúgy sem idegenek a különböző mobileszközök – az online világhoz, hogy szinte beleragadtak, és nem is igazán igénylik a másfajta kapcsolattartást. Ez ugyanolyan anomália?
Azt gondolom, hogy nem lenne helyes nem annak nevezni. A virtuális valóság beszívja a felnőtteket is, nem csak a gyermekeket. Viszont a gyermek és a serdülő tudata, személyisége távolról sem olyan fejlett és távolról sem tud annyira adaptálódni, mint egy felnőtté. Sokkal intenzívebben, sokkal hosszabb ideig és kevésbé tudatosan választott virtuális terekben fog benn ragadni. Ez sok esetben indulattelítettséget, az ő személyiségére, lelki egészségre is káros hatásokat fog generálni. Nagyon sok támadás, hergelés, provokáció éri a fiatalokat az online térben. Egy internetes felületen nem kell az arcát, a nevét adnia az ilyen bejegyzésekhez. Teljesen új viselkedési megnyilvánulásokat, beleértve a büntetőjogi konzekvenciákat megalapozó viselkedési formákat ismertünk meg az elmúlt húsz évben. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy valakit az internet bugyraiból bántalmaznak, provokálnak, szekálnak, gyaláznak. Ez ma ott van a világunkban. Nagyon sok gyermek, fiatal védtelen ezekkel a támadásokkal szemben, nincsenek megküzdési stratégiái ezekre. Sok esetben nem ismerik fel, hogy kitől tudnának segítséget kérni, az egyre intenzívebb félelmek akár önsértésbe, a szuicidum környékére sodorhatják a gyermekeinket.
Világtendencia, amiről most beszélünk. Egy hónappal ezelőtt jelent meg az Amerikai Pszichiátriai Társaság gyermekpszichiátriai szaklapjában egy olyan nemzetközi felmérés, amelyhez az adatok egy jelentős részét Magyarország, a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet pszichiátriai osztálya adta. Az egyik sarkalatos megállapítása ennek a publikációnak, hogy a Covid időszakában drasztikusan megnövekedett a viselkedési, beleértve az önbántalmazó viselkedési eltérések száma és aránya világszerte.
A terápiához, gyógyító beszélgetésekhez ki kell alakítani egy bizalmi kapcsolatot. Mennyi idő kell ehhez? Van elég ideje erre egy orvosnak?
Kevesen vagyunk gyermekpszichiáterek az országban. Egy pár évvel ezelőtti parlamenti kérdésre adott reakcióból tudhattuk abban az időben, hogy egy közfinanszírozott kórházi szakrendelői hálózatban 45 szakvizsgázott gyermekpszichiáter tevékenykedik az országban. Ez nagyon kevés, ennek a többszöröse kellene. A közelmúltban látott napvilágot a KSH statisztikája, hogy 1,4-1,5 millió 18 év alatti, tehát gyermek-, illetve serdülőkorú van Magyarországon. Tankönyvi adat, hogy ebben az életkorban a gyermekek, serdülők 25 százalékának van legalább egyszer az életében olyan pszichológiai, tehát lelki vagy gondolkodási eltérése, amely szakember, gyermek-szakpszichológus vagy gyermekpszichiáter segítéségét igényli. Ezeknek az eseteknek az ellátására jóval több felkészült szakpszichológusra és gyermekpszichiáter szakorvosra van szükség.
Láttam a YouTube-csatornáján küzdősportról feltöltött videókat. Hogyan lazít? Hogyan piheni ki magát? Sokszor beszélgettünk hasonló szakemberekkel a szupervízióról, hogy önöknek is szükségük van arra, hogy ezeket a tapasztalatokat ventilálják. Ön hogyan töltődik?
Nem azért kezdtem el a harcművészetet 13-14 éves koromban, hogy majd őszülő, kopaszodó pszichiáterként ez adjon nekem lelki feltöltődést. Egészen más, személyes indíttatásaim voltak. Tetszett a harcművészet. De nem lehet elmenni amellett, hogy az ezt a fajta harcművészetet jellemző spiritualitás, meditáció, összpontosítás pszichés rehabilitációt, feltöltődést ad.
A szakmánk gyakorlása során egymásnak is a segítségére vagyunk, meg tudjuk beszélni a problémás eseteket, az azokra adott lelki reakcióinkat, sok esetben tehetetlenségünket. Tanácsot tudunk adni egymásnak a jobb megküzdés érdekében. Hogyan lehetett vagy kellett volna ezt az esetet megoldani? Hogyan tudunk megküzdeni azokkal a családi tragédiákkal, drámákkal, amelyeket a napi munkánkban látunk? Hiszen mi nem szikével és nem antibiotikumokkal gyógyítunk, hanem a szavaikon, a viselkedésükön keresztül, szó szerint a lelkünket tesszük ki azért, hogy szellemi vagy lelki sérülésekkel küzdő gyermekeknek, illetve az őket nevelő szülőknek a segítségére tudjunk lenni. Igen, ugyanúgy, ahogy egy defibrillátor akkumulátorát fel kell tölteni, hogy újra be tudja indítani a megállt szívet, a mi lelkünket is fel kell tölteni nap mint nap annak érdekében, hogy újra át tudjuk adni a lelkünkből a szeretetet.
Ehhez a pszichológusnak, a pszichiáternek önreflexióval, a saját problémáinak a felismerési képességével is rendelkeznie kell. Hogy igenis tudjanak, merjenek ők maguk is segítséget igénybe venni annak érekében, hogy a hivatásukat – ami nem a munkájuk – tovább tudják vinni, hogy képesek legyenek arra, hogy mindennap bele tudjanak állni ezekbe a szörnyű lelki vagy szellemi, mentális tragédiákba, helyzetekbe. Hiszen ha mi nem tudunk segíteni ezeken a gyermekeken, családokon, akkor ki fog?
A tejes beszélgetést itt hallgathatja meg:
