Legutóbbi cikkünkben feltártuk, hogy egyes intézményekre kivetítve mit jelent a legújabb felmondási hullám a gyermekvédelemben. Van olyan hely, ahonnan válaszadóink szerint az állomány kilencven százaléka távozott, de a többség munkahelyén legalább a harmaduk. Most két távozó intézményvezető ült le a Szabad Európával, hogy elmagyarázzák, miért döntöttek így.
Mivel interjúalanyaink a felmondási idő letelte ellenére is szeretnék megőrizni anonimitásukat, ezért nem az igazi nevüket használjuk. Katalin egy fővárosi gyermekotthont vezetett egy ideig, miután évtizedeket dolgozott a gyermekvédelemben, Judit egy befogadóotthon vezetője volt.
Önnek milyen a szexuális élete?
Miért döntöttek úgy, hogy nem írják alá az adatlapot?
Katalin: Még nyáron elmentem a háromnapos vezetői alkalmassági vizsgálatra. Jött a kérdés: „Önnek milyen a szexuális irányultsága és milyen a szexuális élete?” Ezt fel lehet fogni viccesen is, mert lehetett volna azt mondani, hogy kérdezze a férjemet. Akkor csak meglepő volt a kedvesen feltett kérdés, később éreztem, hogy nem érintett jól.
Már előtte is voltak kétségeim, de elfogadtam a vezetőim biztatását: vegyük ezt úgy, mint egy kaland, nézzük úgy, mintha egy önismereti kihívás lenne – ilyet még úgysem csináltunk.
Judit: Én kikaptam egy olyan, klinikai szakpszichológusként bemutatkozó vizsgálót, aki konkrétan egy listáról olvasta fel nekem a kérdéseket: „Ön szokott-e gyerekpornót nézni? Milyen a szexuális élete? Heteroszexuális? Szokott szoftpornót nézni? Szokott gyerekpornó-tartalmakat letölteni? Mikor volt az első szexuális élménye?” Végül sikerült: kijöttem úgy, hogy nem döntöttem rá az asztalt, de azután napokig nem tértem magamhoz. Ez poszttraumás stressz, egy nagy törés lett bennem, hihetetlen megalázottságérzés.
Ezután mérlegelnem kellett, hogy egy olyan rendszerben, ahol mindig az egyént teszik felelőssé a rendszerhibákért, ahol nincs eszköztáram, nem tudom minőségi kollégákkal pótolni az elmenőket, miért is maradjak.
Katalin: Voltak a három nap alatt hasznos modulok is, ahol a vezetői képességeket vizsgálták valós szakmai helyzetek megoldásával. Ez a kellemetlen rész a legvégén, az utolsó nap jött. Nálam egyébként mindent rendben találtak.
Minden rendben, most mégis beszélgetünk.
Katalin: Igen. Hamarosan jöttek a kifogástalan életvitelt vizsgáló adatlapról az első hírek. Akkor azt gondoltam, egy rosszul értelmezett jogszabályról lehet szó, és összekeverik azzal a vizsgálattal, amin részt vettünk. Amikor egyértelművé vált, hogy én értelmeztem rosszul a jogszabályt, az úgy ért, mint a hideg zuhany, ezt már nem tudtam feldolgozni. Először átvizsgálnak minket tetőtől talpig, majd alig pár héttel később az adatlappal deklarálják, hogy nem elég a vezetők tudása, szakértelme arra, hogy rálássunk a beosztottjaink munkájára, és hogy problémás helyzeteket megoldjunk.
Kaptam olyan tanácsot is, hogy álljak bele, de máshogy. Töltsem ki hülyeségekkel a nyilatkozatot, vagy adjam be üresen, nézzük meg, mi történik. Én viszont inkább azt választottam, amit hosszú távon is vállalni tudok. Számtalan felháborodó munkatársam adott hangot annak, hogy méltatlanul bánnak a dolgozókkal, ugyanakkor nagy a némaság. Ez is egy tanulság: ezzel a szakmával ezt is meg lehet csinálni. Mindenki a másikat várja. Sőt most már nem csak mindenki a másikat várja, hanem mindenki a mindenkit várja. És ez nagyon ijesztő.
Judit: Az első nap, amikor az egész kijött, felhívott az egyik intézményvezető-helyettes, hogy ez van, és azt mondta, hogy hívták őket az NVSZ-től, és el is mondták, hogy kimennek majd a helyszínre, és a szomszédokkal is fognak beszélgetni. Ezt nem akartam elhinni.
„Mást nem tudunk, különben felfalják egymást a gyerekek”
Sokszor emlegetik a gyermekvédelmi dolgozók, hogy ha távoznak, a gyerekek akkor is maradnak. Önökben ez hogyan játszódott le?
Katalin: Megpróbáltak rám is hatást gyakorolni ezzel, hogy a gyerekek miatt tegyük meg, írjuk alá. Én viszont azt gondoltam, hogy ez a rendelet nem szolgálja a gyerekek érdekeit. Az adatlap aláírásával határozottan nem tudtam azonosulni. Több mint két évtizede vagyok a pályán, pontosan tudom, hogy mennyi mindent fogadtunk el azért, mert mindig azt mondtuk: a gyerekekért. Most érzem, hogy ezt nem lehet tovább folytatni.
Azt, hogy írjam alá, hogy a gyerekemet, a páromat vagy a szomszédomat megkérdezzék rólam: Katikám, minden rendben volt, csak megkérdezték, milyen ember vagy – ebbe nem vonok bele senkit. Az én döntésem volt, hogy ezt a szakmát választottam.
Jöhetnek ellenőrizni a gyerekotthont, beültethetnek két hétig hozzám egy ellenőrt, egy szakmai revizort, aki végignézi a munkámat, és a nap végén letol vagy fegyelmit ad. Vagy azt mondja, hogy ez tök jó volt, ez egy jó gyakorlat, vagy úgy döntenek, monitorozzuk két hétig a gyerekotthonokat. Sok mindent észrevennének, a küzdelmeket, a nehézségeket. Hogy néz ki az épület? Ja, hogy itt nincs a gyerekek szállítása megoldva? Hogy a pszichiátriai beteg gyerekek ellátása milyen sok akadályba és időkorlátba ütközik, ahogy dobálja egyik szakember a másik szakemberhez őket. Nem működik a pszichiátriai ellátás, ez egy nagyon komoly és fájó probléma. Szakmai szemmel nézhetnének rá a területre.
Judit: Jó pár évvel ezelőtt még a gyermek szükséglete szerint tudtunk válogatni a gondozási helyek között, figyelembe venni a véleményét, és segíteni, hogy mondjuk neked ez való, mert ott van egy jó kosárcsapat, neked meg ez, mert ott van tehetséggondozás. Most olyan, mintha csak beraknánk őket az éppen szabad kennelbe az igények teljes mellőzésével – ha egyáltalán van valahol egy szabad ágy. Emiatt már úgy kell priorizálnunk, hogy az az első, ahol tényleg tragédia várható, ha nem segítünk azonnal az állapotokon. Arra igent kell mondani erőn felül akár, de emellett számtalanszor nemet. Mást nem tudunk, különben a túlzsúfoltság, a traumafeldolgozás lehetőségének hiánya miatt egyszerűen megszaporodnak a kortásbántalmazások – felfalják egymást a gyerekek. Szívszorító, embertelen az egész.
„Nagy a némaság, mindenki mindenkire vár”
Most nincsenek ilyen ellenőrzések?
Katalin: Vannak szakmai ellenőrzések, és ezek nagyon fontosak, bizonyos szempontból hatékonyak is. Ha időt és támogatást kapnának a szakemberek, hogy ennek eleget tudjanak tenni, akkor működhetne a rendszer. Gyerekjogi képviselők is vannak például, de felére csökkentették a számukat. Van olyan, akihez több intézmény is tartozik – ez rengeteg gyerek és ügy. A minőségi védelem így nem tud teljesülni.
Cinkos, aki néma?
Katalin: Nem. Ez pont egy olyan helyzet, amire nem illik ez a közmondás. Van egy átható erő abban, hogy ezt mindenki sírva, averziókkal tele írja alá. És ez a némaság talán annál inkább fájó. Meg kell érteni azokat is, akik kényszerből, de aláírták. Ráadásul olyan véleményt is hallottunk, hogy aki nem írja alá az adatlapot, annak biztos vaj van a füle mögött, szóval a kollégáimat sem irigylem. Látom, hogy van, aki úgy teszi meg, hogy közben elfogadhatatlannak és megalázónak tartja. Sokan azt sem tudják, mit írnak alá, mert nincs megfelelő tájékoztatás. Mellettük is ki kéne állni, mert a meggyőződésük ellenére hozták meg a döntést.
Judit: Azért is nehéz ez, mert a fővárosban és a nagyobb városokban előnyösebb helyzetben vannak. Több a renitens, mert könnyebb más területen elhelyezkedni. Gyakorlott szakemberre mindig van kereslet. Kisebb településeken sokkal nehezebb váltani. De bárhogy is alakul, aki elmegy, abban lesz egy űr. Ez hivatás, szenvedély, többen évtizedek óta a pályán vannak. Elmenekülni lehet egy bántalmazó rendszerből, de sokáig ott marad a gyász érzése. És ne felejtsük el azt se, hogy a gyerek marad. Neki ez a gyermekkora, emiatt is szörnyen kemény a döntés.
Lesz a döntésüknek visszhangja, vagy már túl rég volt Bicske?
Katalin: Azt lehetett érezni, főleg a Hősök terén zajló tüntetés után, hogy most van esély a változásra. Aztán jöttek az ígéretek, hogy minden más lesz ezután, végül az egész kicsúcsosodott egy pozitívnak feltüntetett büntetőpolitikában az adatlapokkal. Óriási kudarcérzés volt.
Judit: Traumatizált, sebzett gyerekek fogják elönteni az utcákat, ha nagyon egyszerűen akarok fogalmazni. Amitől pedig nagyon félek, hogy súlyos tragédiák jelzik majd a rendszer teljes összeomlását. Pedig minden kiszolgáltatottat, akár gyerek, akár idősebb, a társadalomnak kutya kötelessége védelmezni. Nem azért, mert ez az érdekünk, de kétségtelen hogy közös érdek, hogy adófizető állampolgárok legyenek, és ne terheljék tovább a szakellátást – ők és sokszor a gyerekeik is, akik szintén állami gondozásba kerülnek vagy már ott születnek.
A felmondási hullámra és a munkaerőhiányra reagálva annyit tennék hozzá, hogy az elmúlt két-három évben az adminisztratív munkakörben foglalkoztatott kollégák számát is jelentősen csökkentették, miközben a kapcsolódó dokumentációs feladat nem csökkent, rosszabb esetben nőtt. Nagyon hosszú lett a várakozási idő. Ideális esetben ha egy gyerek bekerül egy befogadóotthonba, a gyámhivatal egy hónap alatt dönt az ideiglenes hatályú elhelyezés felülvizsgálatáról. Tartós gondozási férőhelyek hiányában most nem ritka, hogy tíz-tizenegy hónapot is a befogadóotthonban kell tölteniük úgy, hogy mindvégig tudják, hogy ez egy ideiglenes állapot. Egy kisgyereknek ezt nagyon nehéz elfogadnia, mert biztonságot szeretne. Ez a sokszorosa a hatósági ügyintézési határidőnek, de kamaszoknál akár még kilátástalanabb is lehet a továbbléptetés.
A tartós szökésben lévőkkel együtt a hozzánk utalt gyerekek száma a férőhelyek triplája, ráadásul a traumák és a túlélési stratégiák összeadódnak és robbannak. Oltári probléma, hogy gyakorlatilag napi szintű szerhasználók élnek együtt iskolába járó kiskamaszokkal, mindezt teljes zsúfoltságban.
A legszomorúbb, amikor tudomásul vesszük, hogy mondjuk most hat százalék elhagyja a pályát, hiszen már előtte is hiányzott tíz százalék. Ritka kincs lesz az olyan műszak, ahol két kolléga párhuzamosan van a gyerekekkel, és lehetőség nyílhat a nagyobb odafigyelésre, a minőségi munkára.
Ehhez kapcsolódóan: Szakszervezet: Néhány gyermekvédelmi intézmény hamarosan működésképtelenné válhat
Még nagyobb megterhelés a társadalomnak is
Mi lesz a felmondási hullám következménye?
Katalin: A már korábban is krónikus munkaerőhiány miatt biztos, hogy sokkal több lesz a sérülés, mint eddig volt, de a következményeit egyszerűen nem tudom. Pedig általában a negatív következmények jobban látszanak nálunk. Ha egy focista jól végzi a munkáját, akkor gól születik, mindenki elismeri a belefektetett energiát. Ha egy szociális munkás megment egy gyereket a kiemeléstől, az nem látszik, csak a munkáját végzi. Nem tagadom el, hogy óriási problémák is vannak, sok a perverzió is, olyanok is, amire nem is számítanánk, és történnek bántalmazások is.
A szakmai hozzáállás egyre többször súlyosan hiányzik. A Gyermekjogi Civil Koalíció decensen, de markánsan megfogalmazta, hogy ez a vizsgálat nem visz előre, inkább büntet, szankcionál, nem pedig szakmailag támogat. Miközben egyébként ezer sebből vérzik az ellátórendszer, mégsem a szakmai javaslatok kerülnek fókuszba, amivel meg lehetne oldani a problémákat.
Judit: Hogy mi lesz a társadalomra nézve a következmény? Ezeket a gyerekeket mi, a társadalom kényszerítjük rá, hogy kriminalizálódjanak vagy áldozattá váljanak, azzal, hogy nem tudunk legalább imitálni nekik egy biztonságos otthont, ahol meg tudnának úgy kapaszkodni, hogy érzelmi biztonságban lehessenek, hogy esélyt kaphassanak a majdani kiegyensúlyozott felnőttléthez. Mert a társadalom a maga közönyével már valahol gyerekként is érezteti, hogy vannak kevésbé fontos gyerekek. Tele lelki sebekkel, feldolgozatlan és egymásra rakódó traumákkal lépnek a kamaszkorba, dacolva az őket cserben hagyó felnőtt-társadalommal. És valahogy létezni kell, valakihez tartozni kell; meg fogják találni őket a kizsákmányolók, a drogdílerek, a futtatók, a bántalmazó kapcsolatok, bárki.
Mi a tanulság? Hogy gyermekvédelembe ne menjen dolgozni az ember?
Katalin: A tanulság az, hogy meg kell erősíteni a szakma érdekérvényesítő képességét. Ki kell tudni fejezni, hogy ez a rendelkezés milyen fájó és igazságtalan, demokratikus jogokat sértő. Ahogyan azt is, hogy rossz gyógyszerrel próbálják gyógyítani a beteg gyermekvédelmet.
Az pedig már nem csak következmény, vagyis nem a felmondási hullám hatása, hanem a jelenlegi állapot, hogy az alá nem író nevelőszülőktől elveszik a gyerekeket. Mehetnek a gyermekotthonba, ahol már így is férőhelyhiány van. A legkisebbeket a maroknyi csecsemőotthon már így sem tudja felszívni, ők a kórházban maradnak, ez már egy létező jelenség. Van, ahol már egy külön osztályt nyitottak meg ezeknek a babáknak. Ráadásul úgy kezeli őket a jogi környezet, hogy ha hat hétig nem jelentkeznek értük, akkor örökbe fogadhatóvá nyilvánítják őket. Pedig ott van az anya névvel, címmel, de nem lesz lehetőség megadni az esélyt, hogy a szociális munkás segítsen a szülőnek, hogy jó döntést tudjon hozni.
Judit: Sok távozó gyermekvédelmi dolgozó gond nélkül el fog tudni helyezkedni. Ráadásul a 24 órás készenlét helyett lesz egy nyolc-kilenc órás állásuk, amit délután letesznek, és hazamennek a saját életükbe, érezhetően több fizetésért. Itt szégyenteljes bérek vannak, és ezzel szemben elképesztő a követelmény, a terhelés. Egy kezdő gyerekfelügyelő úgy 250 ezer nettót kereshet jó esetben. Nem egy kollégám volt, aki azért engedhette meg magának, hogy a gyermekvédelemben dolgozzon, mert a párja jól keresett. Most még ezt a gyermekvédelmet közvetve finanszírozó társat is ellenőrizni fogják hálából, ahelyett, hogy kezet csókolnának neki, mert lehetővé teszi, hogy legyenek még állami alkalmazottak.
Én szeretnék visszaadni valamit abból, amit kaptam, mert tényleg szívszorító, hogy az egyik gyerek mindent megkap, a másiknak meg annyi sem jut, hogy tudja, három hónap múlva is a Klári néni vigyáz rá, nincs egyetlen stabil szereplő sem a környezetében. Ezek a gyerekek sokszor már a magzati létük alatt hátrányba kerülnek. Utána pedig nyolcadmagával egy gondozónő jut rá a kórházban vagy a csecsemőotthonban. Esetleg kilenced, tized.
Ehhez kacsolódóan: Út és kiút a javítóintézet előtt: fiatalkorú bűnelkövetés
