Tizenöt évvel a Georgia és Oroszország közötti, 2008-as háború után sok georgiai katona harcol Ukrajnában az orosz erők ellen. Sokuknak Oroszország inváziója saját befejezetlen csatájuk része.
Davit Ratiani felnézett, amikor orosz katonai repülőgépek húztak át Georgia egén, és olyan dühösen szorította ökölbe a kezét, hogy körmei belemélyedtek a bőrébe.
„Sohasem fogom elfelejteni a tehetetlenség érzését, amely abban a pillanatban rám tört” – emlékszik Ja Sasviasvili arra, miképp mesélte el neki férje ezt később, azon kevés pillanatok egyikében, amikor részleteket árult el a Georgia és Oroszország között 2008-ban lezajlott rövid, pusztító háború során szerzett élményeiről.
A Dél-Oszétia és Abházia szeparatista régióiban kirobbant háború több mint kétszáz katonai és háromszáz civil áldozatot követelt, és ezreket kényszerített lakóhelye elhagyására. Mindkét területet a befagyasztott konfliktus állapotában hagyta. Tizenöt évvel a háborút követően, augusztus 7-én és 8-án Georgiában is megemlékeznek az évfordulóról, miközben Oroszország még mindig csapatokat állomásoztat Dél-Oszétiában és Abháziában.
Oroszország ukrajnai inváziója sokakban felidézi hazájuk konfliktusának emlékét a hatalmas szomszéddal és egykori elnyomóval. Sok georgiai, aki 2008-ban részt vett a harcokban, Ukrajnába utazott, hogy a kijevi erők oldalán fogjon fegyvert. Tucatnyian életüket vesztették.
A feltételezések szerint több száz georgiai nemzetiségű ember harcol Ukrajnában, főként a Georgiai Légióban, amely 2014-ben alakult, miután Oroszország zavargásokat kezdett szítani Ukrajna keleti, ipari Donbász régiójában, nem sokkal azután, hogy a Kreml illegálisan annektálta a Krímet. A légiót, amelynek létszáma állítólag nyolcszáz–ezer fő, és amely nagyjából egyenlő arányban oszlik meg georgiai és más nemzetiségűek között, integrálták az ukrán fegyveres erőkbe.
„Volt egy befejezetlen csata, és be akarta fejezni”
Ratiani – becenevén Dato – számára nem volt kérdés, hogy harcoljon-e Ukrajnáért, vagy sem ugyanazon ellenség ellen.
„Ezért ment Ukrajnába – meséli felesége, Sasviasvili a Szabad Európa georgiai szolgálatának. – Volt egy befejezetlen csata, és be akarta fejezni. Az az érzés, a vereség fájdalma mélyen el volt temetve a lelkében. Remélte, hogy eljött a győzelem és a bosszú ideje, és az első adandó alkalommal elment.”
2008-ban Ratianit, aki a georgiai hadseregben szolgált, gyorsan bevetették, miután az oroszokkal való ellenségeskedés kirobbant – mondja Sasviasvili.
„Amint a televízióban elhangzott a hír, hogy megkezdődtek a katonai műveletek, azonnal összecsomagolt. Még most is látom magam előtt, ahogy egyik szobából a másikba megy, beszalad a fürdőszobába, beledobálja a dolgait egy táskába, majd elhagyja a házat” – emlékszik vissza.
Ratiani nemcsak a feleségét, hanem egyéves kisfiát, valamint velük élő édesanyját is hátrahagyta.
„Ott álltunk a ház előtt, az udvaron, az anyósom és én, kezünkben a gyerekkel, és szomorúan néztük, ahogy a srácok elindulnak. Azon gondolkodtunk, mit tegyünk” – emlékszik vissza Sasviasvili, hozzátéve, hogy akkoriban tudta meg, hogy újra gyermeket vár.
Amikor hazatért a harctérről, férje ritkán beszélt a konfliktusról.
„Szinte semmit sem szólt. Általában nem szeretett a katonaéletről beszélni. Tabutéma volt. De azokban a napokban még inkább hallgatott” – meséli az asszony.
Azon kevés emlékek egyike, amelyeket megosztott, az volt, amikor a katonai bázison, Szenakban, az orosz katonai repülőgép átrepült a feje felett, és megrázta az öklét, és ordított „mint egy kisgyerek”.
A 2008-as háború után Ratiani tovább szolgált a georgiai hadseregben, 2014-ben pedig Afganisztánba vezényelték, hogy részt vegyen a NATO Resolute Support missziójában, amelynek célja az afgán biztonsági erők kiképzése, tanácsadás és segítségnyújtás a terrorizmus elleni küzdelemben. Ennek során – Sasviasvili elmondása szerint – egy terrortámadás során megmentette valaki életét.
2019-ben az akkor ötvenéves Ratiani nyugdíjba vonult az aktív szolgálatból, és civil életet kezdett, sofőrként dolgozott különböző magáncégeknél. A politika is érdekelte. A georgiai parlamentben az Erő az Egységben Van ellenzéki párt frakciójának tagja lett.
Amikor azonban Oroszország 2022 februárjában megkezdte teljes körű invázióját Ukrajnában, Ratiani gyorsan az ukránok mellé állt. Ez lett az utolsó csatája. 2022. március 18-án az 53 éves Ratiani meghalt az irpinyi fronton, állítólag az orosz hadsereg aknavetőtüzétől. Feltehetően ő volt az első georgiai halálos áldozata az ukrajnai harcoknak.
Az orosz hadsereg feldúlta a fővárossal, Kijevvel szomszédos Irpinyt, az épületek nagy része rommá vált, és sok civil hihetetlenül nehéz helyzetbe került az orosz erők megszállása alatt.
Az egykor mintegy 65.000 embernek otthont adó Irpinyt Ukrajna hős várossá nyilvánította, ezzel is elismerve az emberek elszántságát, amelyet a megpróbáltatásokkal szemben tanúsítottak.
„Amíg élek, nem fogom kikapcsolni a telefonomat”
2008. augusztus 7-én hajnali négy órakor, amikor felhívták Avto Ruruát, és parancsba adták, hogy jelentkezzen a katonai bázison, azt mondta húszéves feleségének, Elmira Inalisvilinek: „Ne aggódj, bármi történjék is, amíg élek, nem kapcsolom ki a telefonomat.”
Rurua a georgiai fegyveres erőknél szolgált testvérével és unokatestvérével együtt.
Amikor kitört a háború Oroszországgal, az abháziai menekült Rurua és felesége, Inalisvili a kevesebb mint 1400 lakosú Abasztumaniban élt. Újdonsült szülők voltak, egy alig háromhetes csecsemővel.
Amikor Rurua elment harcolni, egy szomszédjuk elvitte Inalisvilit és a babát Leszicsina faluba, mert úgy gondolta, hogy ott biztonságosabb lesz.
„Augusztus 8-ig telefonon tartottam a kapcsolatot Avtóval – mondta Inalisvili a Szabad Európának. – Azt mondta, hogy minden rendben van, de augusztus 8-án megszakadt vele a kapcsolat. Mivel azt ígérte, hogy amíg él, nem kapcsolja ki a telefonját, azt hittem, meghalt.”
A harcok öt napja alatt Inalisvili nem kapott hírt férjéről. „Még a szoptatást is abbahagytam, mert annyira ideges voltam. Nem volt étele a babának, és nem volt hír Avtóról” – magyarázza.
A háború hatodik napjának hajnalán, amikor az ellenségeskedések már lecsengtek, megcsörrent Inalisvili telefonja.
„Emlékszem, egyik kezemben a babát, a másikban a telefont tartottam. Így aludtam. Soha nem fogom elfelejteni a hangját, amikor azt mondta: Életben vagyok. Hirtelen minden félelem eltűnt. A lényeg az volt, hogy életben van” – mondja.
Rurua kimerülten tért haza a családjához. „A lába annyira feldagadt a sok gyaloglástól az erdőkben és a hegyekben, hogy nem tudta lehúzni a katonai csizmáját” – meséli Inalisvili.
Míg Rurua testvére is túlélte az augusztusi háborút, unokatestvére, Badri Beradze meghalt.
„Avto nem tudta megbocsátani Oroszországnak az augusztusi háborút. Elvesztette az unokatestvérét és a barátait. Ezért ment Ukrajnába. Amikor elindult a háborúba, legidősebb fia, Alekszandr megkérdezte tőle: Miért mész? Georgiai vagy, a háború Ukrajnában van. Avto azt válaszolta: Oroszország elvitte a testvérünket, elvette a georgiai területeket” – emlékszik vissza Inalisvili arra a napra, amikor férje 2022-ben Ukrajnába ment.
„A nagyobbik fiunknak átadott egy ikont, hogy hordja a nyakában, és megkérte, hogy ne vegye le addig, amíg vissza nem jön. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy háborúba megy, hogy felvállalja a szinte biztos halált… Mérges leszek, amikor azt hallom, hogy ezek a harcosok pénzért mennek Ukrajnába, és pénzért halnak meg. Be kellett fejezniük a csatát, ezért mentek a háborúba” – mondja Inalisvili.
Mielőtt Ukrajnába indult, Rurua biztonsági őrként dolgozott egy szállodában a fekete-tengeri üdülőhelyen, Batumiban, majd a fővárosban, Tbilisziben az építőiparban.
Rurua 2022. december 2-án, 41 éves korában négy másik georgiai harcossal együtt meghalt a körülzárt kelet-ukrajnai Bahmut város közelében, a jelentések szerint csecsen harcosok támadása következtében.
Testvére, aki jelenleg szintén Ukrajnában harcol, megfogadta, hogy nem tér haza Rurua holtteste nélkül, amelyet soha nem találtak meg.
„Boldogtalan volt, de nem hagyta, hogy bárki is tudjon róla”
Ediser Kvaracelia a Georgiai Védelmi Erők tagja volt a 2008. augusztusi háború idején, a negyedik gépesített dandárban szolgált, amely a jelentések szerint a legtöbb áldozatot szenvedte a konfliktus során.
Amikor Kvaraceliát besorozták, öccse, Bakur szívesen csatlakozott volna hozzá, de tapasztalatlansága miatt elutasították.
„A negyedik dandárban harcolt. Amikor a hadsereg visszavonult, ő is menekült. Ha jól emlékszem, augusztus 14-én találkoztam a srácokkal, amikor minden felszerelésükkel és tankjukkal visszavonultak – emlékszik vissza Bakur a Szabad Európa georgiai szolgálatának. – Akkor láttam először, hogy egy ember lefekszik egy tankra, és elalszik a kimerültségtől. Boldogtalan volt, de nem hagyta, hogy bárki tudjon róla.”
Kvaracelia a kötelező szolgálat befejezése után is a hadseregben maradt. Katonai mérnöki és bányászati tanulmányokat folytatott, és szakember lett.
Testvére, Bakur szerint úgy vélte, hogy a georgiai katonák által 2008-ban kiontott vér nem volt hiábavaló. Talán éppen ezért Kvaracelia már 2014-ben elment Ukrajnába harcolni, amikor Oroszország illegálisan átvette az ellenőrzést a Krím félsziget felett, és elkezdte támogatni a donbászi szeparatista harcosokat.
Amikor Kvaracelia 2014-ben elbúcsúzott a repülőtéren, az volt az utolsó alkalom, hogy látta őt.
„Ediser hét évvel volt idősebb nálam. Mindig is ő volt az idolom és a példaképem. Amikor 2008-ban háborúba ment, rám bízta a nehéz feladatot, hogy őrizzem a családot” – mondja Bakur.
„Ismét rám hárult a feladat, amikor Ukrajnába ment harcolni. Amikor valaki háborúba megy, a családtagok akár tudat alatt is alkalmazkodhatnak a tényhez, hogy talán soha többé nem látják élve. Tudom, hogy ez a harcosok útja, de gyötrelmes dolog elveszíteni a hús-vér embereket.”
Kvaracelia 44 évesen, 2022. október 10-én halt meg a Bahmut melletti harcok során. Hősiességéért több kitüntetést is kapott Ukrajnában.
