Volodimir Jermolenko ukrán filozófus, esszéista az Ukraine World (Ukrán Világ) főszerkesztője, amely Ukrajnával foglalkozó angol nyelvű multimédiás projektként határozza meg magát. Gyakran ír az ukrán identitásról. A Foreign Policy magazinban 2022-ben megjelent cikke, a Puskintól Putyinig: Az orosz irodalom birodalmi ideológiája széles körű vitát váltott ki.
Vazsa Tavberidzének, a Szabad Európa georgiai szolgálata újságírójának adott interjújában Jermolenko azt állítja, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök ukrajnai inváziója nem felébresztette az ukránok nemzeti identitástudatát, inkább felerősítette. Kifejtette, hogy az orosz birodalmi múlthoz kötődő személyek szobrainak eltávolítása segít Ukrajnának saját öröksége felelevenítésében.
Az első kérdésem az ukrán identitással kapcsolatos. Mi határozza meg?
A banális válasz az lenne, hogy a szabadság szelleme egyénileg, továbbá a nemzet, a közösség szabadsága. Ha egy hatéves gyereknek kellene elmagyaráznom, azt mondanám, hogy mi, ukránok mindent magunk döntünk el. Mi vagyunk felelősek a tetteinkért, nem várunk parancsra felülről. Se parancsra, se büntetésre, se cselekvésre buzdításra, és ez az, ami megkülönböztet bennünket a zsarnokságban élőktől, ahol az emberek rabszolgák, ahol az emberek nem érzik a cselekvés képességét, hogy a saját eszükkel gondolkodjanak a saját életükről.
Mi a helyzet az ukrán nemzettel és az államisággal mint olyannal? A kommentátorok, főleg Nyugaton azt állítják, hogy az orosz invázió a modern ukrán állam valódi születését jelzi, és hogy bizonyos mértékig Vlagyimir Putyin orosz elnök szökkentette szárba ezt az identitástudatot egy olyan nemzet esetében, amelynek létezését ő maga tagadja. A neves kanadai történész, Margaret MacMillan például nemrég odáig ment, hogy kijelentette: „Putyin az ukrán függetlenség alapító atyja.” Mit szól ehhez?
Szerintem helytelen ezt mondani, mert túl nagy hitelt ad Putyinnak. Úgy gondolom, ha megnézzük a száz évvel ezelőtti ukrán társadalmat, ugyanazokat a folyamatokat látjuk. Ha megnézzük az ukrán kozákokat a XVII. században, szintén hasonló dolgokat látunk.
Azt hiszem, azt kell mondanunk, hogy az ukránok mint nemzet elég régi – a probléma az, hogy különböző okokból nem igazán ismerték el és nem igazán látták így kívülről. A mai és a száz évvel ezelőtti harcunk közötti nagy különbség az, hogy száz évvel ezelőtt senki sem törődött Ukrajnával. Emiatt ennek a független államnak az eltűnését Európában, Amerikában, mindenhol máshol abszolút közömbösséggel fogadták.
Ennek az identitásnak az egyik aspektusa – legalábbis számomra –, hogy úgy tűnik, Ukrajna megszabadul az orosz befolyástól, sőt elutasítja. A fekete-tengeri kikötővárosban, Odesszában például két kiemelkedő személy szobrát távolították el: II. Katalinét, a XVIII. századi orosz cárnőét és Alekszandr Szuvorovét, a XVIII. századi orosz tábornok és katonai parancsnokét. Ez is az elutasítás aktusa? Ez az ukrán identitás formálása?
Természetesen, mert Katalin számunkra az érem másik oldala. Tehát ez az orosz imperializmus ugyanazon érmének két oldala. Az orosz imperializmus megpróbálta a birodalom szimbólumait elhelyezni mindenhol, ahová csak eljutott, és ezért vannak [a Szovjetunió alapítójának és első kommunista vezetőjének, Vlagyimir] Leninnek a szobrai minden városban, vannak Alekszandr Puskin orosz költőről elnevezett utcáink minden városban, minden faluban.
Az ukránoknak fel kell tenniük maguknak a kérdést: Miért vannak Puskin-emlékművek Kijevben, és miért nincsenek emlékművei a kijevi íróknak vagy olyanoknak, mint Volodimir Antonovics [történész és levéltáros], vagy olyan embereknek, akik valamikor megteremtették Kijev identitását? Ez a birodalmi megközelítés, hogy eltöröljék a helyi történelmet, és a birodalmi történelemmel helyettesítsék. Természetesen meg kell szabadulnunk tőle. Vissza kellene hoznunk a neveket, a történeteket, a műalkotásokat, az eszméket, amelyeket elvettek tőlünk.
A szobordöntésekkel kapcsolatban megfogalmazódtak kritikák, amelyek azzal érvelnek, hogy Ukrajna megtagadja saját történelmét, rámutatva arra, hogy például II. Katalint egyesek Odessza alapítójának tartják.
Azok, akik ismerik Odessza történelmét, tudják, hogy Odessza előtt a települést Hadzsibejnek hívták – a mai napig vannak Hadzsibej nevű éttermeink a városban. Tehát természetesen korábban is volt település, mint sok más városban, ahol Oroszország településeket hozott létre a meglévőkön túl, beleértve néhány ukrán kozák települést is.
Katalin Kelet-Európa számára nagyon negatív szerepet játszott, mert a világnak ezen a részén három olyan nemzeti államiságot semmisített meg, amelyek tulajdonképpen most a végsőkig ellenállnak az orosz terjeszkedésnek. Ezek Lengyelország, Ukrajna és a Krím, a krími tatárok. Ő indította el a Krím első orosz annektálását, ő rombolta le az ukrán kozák autonómiát, és ő vett részt Lengyelország első felosztásában.
Úgy gondolom, hogy birodalmi expanzionistának kell tekintenünk őt, aki nemcsak a nemzeti identitásunkat törölte el, hanem a térségben az egyetlen centralista birodalom eszméjét is kiterjesztette, amely elég kegyetlen volt.
Most tanúi vagyunk eme antiimperialista államiságok visszatérésének. Először Lengyelország függetlensége jött el a XX. században, most pedig az ukrán és a krími tatár identitás megújulása, újjászületése következik. Azt hiszem, ugyanezt elmondhatjuk a Kaukázusról is.
Ezzel a dilemmával más posztszovjet országok is szembesülnek: milyen történelem maradjon, és mi tűnjön el? Lenin esetében például könnyű, nem igaz? De Goriban, ahol Sztálin született, valamivel nehezebb eltávolítani a szovjet diktátor szobrait, vagy levenni Pjotr Bagratyion tábornok (egy georgiai, aki az orosz birodalmat szolgálta) szobrát. Milyen szempontok alapján kellene döntéseket hozni?
Ukrajnában is hasonló a helyzet. Ott van Bezborodko herceg, aki az Orosz Birodalom nagykancellárja és az orosz oktatási rendszer egyik megteremtője volt a XIX. század elején. Vannak olyan embereink, mint Teofan Prokopovics pap és teológus, aki segített I. vagy Nagy Péternek az Orosz Birodalom létrehozásában. Ott van Nyikolaj Gogol, aki megteremtette az orosz prózát. Azt hiszem, Gogolt biztosan nem fogjuk eltávolítani; ő marad, bár nekem személy szerint rengeteg kérdésem van hozzá – de nem baj, ha vannak kérdéseink a történelmi személyiségekhez, ha vitatkozunk, ha rámutatunk némi ambivalenciára.
Azt hiszem, talán Bagratyionnal is ugyanez a helyzet, bár nem ismerem részletesen a georgiai történelmet. Csak akkor jutott eszembe ez a paradoxon, amikor azon gondolkodtam, hogy miért van az, hogy a napóleoni háborúk alatt a kulcsfontosságú parancsnokoknak nem volt orosz nevük, kivéve Mihail Kutuzovot és néhány másikat. Voltak németek, voltak grúzok és így tovább. Ez azt mutatja, hogy Oroszország nem nemzetként [államként] létezik, hogy Oroszország mindennek a keveréke, mint egyfajta vinyegret (vegyes orosz saláta), mint egy birodalom, amely a legjobb dolgokat szívja el a gyarmatokról.
Ami az olyan alakokat illetően, mint Puskin, szerintem mindenképpen jelentősen csökkentenünk kell a jelenlétüket az utcáinkon. Ezért Kijevben a Puskin utcát átneveztük [a XIX–XX. századi ukrán társadalmi aktivista, Jevhen] Csikalenko nevére, mert Csikalenko nagy mecénás volt, aki ukrán írókat támogatott, és akinek szoros kapcsolata volt Kijevvel, ellentétben Puskinnal, akinek nem volt kapcsolata vele.
Miért Puskin és nem például [a XIX. századi angol költő] Byron? Byron sokkal jobb képet alkotott elbeszélő költeményében az ukrán Ivan Sztepanovics Mazepáról, ezért jobb, ha a Byron utca van Kijev központjában, mint Puskin utca. Nem arról van szó, hogy ki kellene törölni őket, de azt hiszem, mindenképpen csökkentenünk kellene a jelenlétüket. Mindenütt jelen voltak, és ezt a státuszukat el kellene veszíteniük.
Hadd kérdezzem meg, mi a mentőöv Gogol számára? Az, hogy Ukrajnában született, vagy az, hogy valóban világszínvonalú író?
Nos, szerintem Gogol a kultúránk része. Lehetünk vele szemben kritikusak, de mindenképpen a kultúránk része. Úgy értem, hogy a miénknek, a mi írónknak tekintjük, de nagy kérdéseink vannak.
A Foreign Policy 2022-es számában megjelent, Az orosz irodalom birodalmi ideológiája című cikke sok vitát váltott ki. Egyes kritikusok kifogásolták, mert szerintük „provinciális gondolkodás” jellemzi. Puskin, Mihail Lermontov orosz író és társai koruk termékei voltak, nem modern szemüvegen keresztül, hanem irodalmi érdemeik alapján kell megítélni őket. Szívesen meghallgatnám az ellenérvét erre.
Nos, szerintem pontosan ezek az érvek provinciálisak és vakok, mert az irodalmi szövegeket nagyon figyelmesen kell olvasnunk, mivel igen gyakran mutatják bizonyos politikai hatalmi beszédmód tüneteit. Hogy idézzem a cikket, azok a dolgok, amelyeket Puskinnál, Lermontovnál találunk, egyértelműen ezt mutatják.
Vegyük például Lermontov Mtsziri (Tűnödés) című versét a Kaukázusról. Egy engem bíráló orosz irodalomkritikus számára ez olyan szöveg, amely arról szól, hogy egy orosz költő hogyan próbál azonosulni egy kaukázusi szerzetessel. Számomra ez teljesen más. Az, ahogy egy orosz költő azt mondja a kaukázusi népeknek – georgiaiknak és másoknak –, hogy nézzétek, ti a múltban vagytok, nektek csak a múltatok van, nincs jelenetek és végképp nincs jövőtök. Az egyetlen dolog, amitek van, az a múlt iránti nosztalgia.
Ez tulajdonképpen megfelel annak, ami ma történik. Azt mondják az ukránoknak, hogy oké, srácok, nektek valószínűleg más múltatok volt, mint a miénk, de mi ugyanaz a nemzet vagyunk, ugyanaz a népünk, és ha nem értetek egyet ezzel, akkor megbüntetünk benneteket.
Szerintem nagyon helytelen azt mondani, hogy az irodalom valami múlékony, idealista dolog, ahol csak élvezni kell a stílust és így tovább. Nem gondolom, hogy Puskin felelős Putyin bűneiért – nem ezt mondom. Azt mondom, hogy helytelen azt mondani, hogy ez Putyin; igen, ő gonosz, de mögötte, nézd, ott van a nagyszerű orosz kultúra, ami bizonyos módon tisztára mossa ezeket a bűncselekményeket.
Ami az alternatív Oroszországról szóló beszédet illeti, azt mondanám, hogy jelenleg nincs alternatív Oroszország. Sajnos nem találjuk meg az orosz irodalom nagy szövegeiben. Az oroszoknak kellene keresniük ezt az alternatívát, és ez nagyon nagy feladat.
A problémájuk az, hogy a kultúrájukban – persze néhány kivételtől eltekintve – nincs igazán olyan világos politikai program, amely az orosz imperializmus alternatívájaként szolgálna. Nem változnak. Nem hoztak létre olyan társadalmi víziókat, mint sok más európai nemzet, beleértve az ukránt is – mint ez az elképzelés, hogy a társadalomnak a szabad egyénekre kell épülnie, az egyének jogaival, a csoportok jogaival stb.
Ehelyett az orosz kultúrában az úgynevezett pánszláv egység vezérmotívuma él, ahogy Vlagyimir Szolovjov, az orosz filozófus mondta, ami azt jelenti, hogy minden egyéni különbséget fel kell oldani egy magasabb egységben. Tehát ez a totalitárius irányzat az orosz kultúrában már a XIX. században is jelen volt az orosz szlavofiloknál, bizonyosan Fjodor Dosztojevszkijnél, bizonyosan az olyan orosz vallásfilozófusoknál, mint Ivan Iljin és mások, akik a putyinista és eurázsiai ideológiák alapjául szolgálnak.
Szerintem az ukránoknak, lengyeleknek, georgiaiaknak joguk van azt mondani az oroszoknak: Nézzétek, vakok vagytok az orosz kultúra bizonyos aspektusaira. Mi lehetünk a pszichoanalitikusaitok, rávilágíthatunk néhány tudattalan dologra, aminek nem vagytok tudatában; és szerintem hallgatniuk kellene ránk. A probléma az, hogy a legtöbb esetben még nem kezdtek el hallgatni ránk.
