Macron francia elnök nemrég az EU-csatlakozásra váró országok párhuzamos közösségéről beszélt. Mindez klasszikus újragondolása a kétsebességű Európa nevű elképzelésnek, amely szerint a kontinens különböző szintű uniós integrációt élvező országok gyűrűiből állna, epicentrumban az eurózónával.
Ez egy olyan gondolat, amely valószínűleg nem fog megvalósulni, mivel túl nagy az ellenállás vele szemben, nemcsak az EU-n kívül, hanem döntően a klubon belül is.
Az EU igazi előszobája az uniós csatlakozási folyamat, és valószínűleg az is marad. Mivel Georgia, Moldova és Ukrajna most már hivatalosan is kérelmezte a blokkhoz való csatlakozást, ez egyre nyilvánvalóbbá válik.
Ám miközben Macron új európai politikai architektúrákról szóló elmélkedései talán messze elrugaszkodnak a céltól, egy másik, látszólag ellentmondásos dologban teljesen igaza van: évtizedekbe telik, amíg egy olyan ország, mint Ukrajna (és e logikát követve Georgia és Moldova) csatlakozik az EU-hoz.
Ez annak ellenére van így, hogy az ukrán nép hősies küzdelmet folytat, és a világ sok országában széles körű szimpátiát élvez, beleértve az uniós államok polgárait, akik támogatják, hogy egy nap taggá váljon.
A keserű igazság azonban továbbra is keserű igazság: egyetlen ország sem lépett be a blokkba pusztán érzelmi megközelítés alapján.
Évekig tartó, fáradságos politikai és gazdasági reformokra, az ország újjáépítéséhez szükséges eurómilliárdokra és mind a huszonhét EU-tag jóindulatára szükség van az út során – és ez nem mindig lesz meg. Egy olyan ország számára, amely háborúban áll, gazdasága és ipari bázisa romokban hever, és amelyet vérszomjas szomszédja meg akar semmisíteni, lehetetlennek tűnhet a feladat.
Ehhez kapcsolódóan: Kik azok a vezetők, akik ellátogattak Ukrajnába?Kijevnek jó lesz vigyázó szemét a Nyugat-Balkánra vetnie
Még egy jóindulatú demokrata hirtelen és meglehetősen valószínűtlen felbukkanása a Kremlben sem fogja Kijev Brüsszelbe vezető útját évtizedekről évekre rövidíteni.
Hogy ez mennyire fárasztó menetelés lesz, azt jól példázza a tagságban reménykedő nyugat-balkáni országok helyzete.
Igen, a földrajzi összehasonlítások általában nem igazságosak, és a politikai, történelmi és gazdasági kontextus is nagyon eltérő, de túl sok olyan párhuzam van, amelyet egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni.
A legszenvedélyesebb érv amellett, hogy Ukrajna gyorsított ütemben kapjon tagságot, az a hősies áldozat, amelyet az ukránok az orosz megszállókkal szembeni harcban hoztak. Nemcsak a saját nemzetükért harcolnak, hanem mindazért, amit a Nyugat valójában képvisel.
Ez mind igaz, de ez igaz volt Bosznia-Hercegovinára és Koszovóra is. Ők is láttak mészárlásokat, háborús bűnöket, emberiség elleni bűncselekményeket, és lenyűgöző sztoicizmust és hősiességet tanúsítottak, hogy népként és nemzetként túl tudják élni.
Mindez azonban nem sokat segített nekik az uniós tagsági törekvésükben, mivel Szarajevó és Pristina továbbra is csak potenciális tagjelölt országként őrlődik.
Boszniában egy vicces karakterrel, Pepivel akarták növelni az EU-csatlakozási projekt ismertségét és az EU-tagság előnyeit már tíz évvel ezelőtt, azaz 2012-ben. Az ország azóta sem kezdte meg a csatlakozási tárgyalásokat
Érvelhetnénk azzal, hogy ez nagyon problematikus helyzetüknek köszönhető, mivel Koszovót még mindig nem ismeri el néhány EU-tagállam, Bosznia pedig rosszul működő politikai berendezkedésével nem tudott eleget tenni a követelményeknek.
Milyen Ukrajna jön ki valójában ebből a háborúból?
Melyik Ukrajna jelentkezik egyáltalán? Az egész Nyugat támogatja az ország területi integritását, beleértve a Krímet és Donbászt is, de mekkora az esélye most, az elkövetkező hónapokban és években annak, hogy a kijevi kormány politikai ellenőrzést szerezzen e területek felett?
Ugyanezeket a kérdéseket fel lehet tenni Moldovának és Georgiának is szakadár régióik kapcsán. És ha ezekre a kérdésekre nincsenek egyértelmű válaszok, akkor nehéz elképzelni az uniós tagság lehetőségét, mivel Moszkva továbbra is arra fogja használni a megszállt régiókat, hogy a befolyási övezetéhez láncolja a triót.
De a párhuzamok itt nem érnek véget. Miközben a nyugat-balkáni országokban jelentős problémák vannak, többek között korrupció, rosszul működő igazságszolgáltatás, sőt közvetlen állami bekebelezés is (olyan dolgok, amelyek a keleti EU-tagságra pályázó trióban is létező jelenségek), az igazság az, hogy a másik ok, amiért ez a régió még nincs az EU-ban, hogy a klubban sokan eleve nem rajonganak értük.
Koszovói korrupcióellenes poszter 2016-ból. A Nyugat-Balkán országaiban sok helyen még mindig létezik a jelenség
Alig egy évvel ezelőtt néhány uniós tagállam még azt is megkérdőjelezte, hogy a legutóbbi nyugat-balkáni csúcstalálkozó nyilatkozatában szerepeljen-e a bővítés szó. A február 24-i orosz inváziót megelőzően minden felvetést, hogy Georgia, Moldova és Ukrajna egy napon csatlakozhatna a klubhoz, néhány nyugat-európai ország mindig lesöpört.
Bár az utóbbi hónapokban talán több szimpátia mutatkozott, de jelzésértékű volt, hogy még azelőtt, hogy az uniós vezetők Versailles-ban tárgyaltak volna a kérdésről, nagyrészt a kelet-közép-európai EU-tagállamok voltak azok, amelyek lelkesebbnek mutatkoztak, hogy megnyissák a kaput a trió vagy legalábbis Ukrajna előtt.
Ehhez kapcsolódóan: Brüsszeli blog: Szerbia, az EU vakfoltjaBővítésblokkolás, engedmények kicsikarására
És akkor még nem is érintettük azt a kérdést, hogy más ügyek hogyan térítik el eme országok EU-ba vezető útját. Van egy nyugat-balkáni példa is – Észak-Macedónia –, amely vitathatatlanul a Nyugat-Balkán sztárja volt az elmúlt években. Franciaország és Bulgária is blokkolta az ország előrehaladását. Szófia esetében a Szkopjéval közvetlenül összefüggő kérdések, Párizs esetében pedig általában a bővítés miatt.
Miért hiszik, hogy ez nem fog megtörténni Ukrajnával? Az, hogy Törökország blokkolja Svédország és Finnország NATO-csatlakozását (és a horvát elnök fenyegetése, hogy szintén ezt teszi), megmutatta: minden bővítési folyamat tökéletes lehetőség engedmények kicsikarására.
Amikor tehát az Európai Bizottság a jövő hónap elején véleményt nyilvánít Georgia, Moldova és Ukrajna uniós pályázatáról, számítsunk némi hezitálásra. Könnyen lehet, hogy a tagjelölti státuszt javasolják, legalábbis Ukrajna esetében, de ne lepődjünk meg, ha további reformokhoz és egyéb feladatokhoz kötik.
Ahogy azt a nyugat-balkáni országok megtanulták, a bizottság (a bürokraták) gyakran optimistább és készségesebb, mint a tanács (a tagállomokat közvetlenül képviselő vezetők), ahol a tagországokat tovább kell győzködni, és feltétel a konszenzus. A június 23–24-i csúcson, amikor a tagok átrágják magukat a bizottság ajánlásán, a lehetséges tagjelölti státusz végül talán emészthetőbb lesz, mint a feltétel nélküli tagjelölti státusz.
Közvetlenül a csúcstalálkozó előtt a belga fővárosban fogadják a nyugat-balkáni országok vezetőit.
A remény továbbra is megvan arra, hogy zöld utat adnak az Albániával és Észak-Macedóniával való uniós csatlakozási tárgyalások megkezdésének. Egyelőre a jelek nem éppen biztatók, de egyes uniós tisztviselők szerint rossz jelzés lenne, ha csak egy régióval vagy legalábbis egy országgal, Ukrajnával haladnának, miközben a nyugat-balkáni bővítéssel nem.
Lehet, hogy ez Kijevvel szemben igazságtalannak tűnne, de Brüsszel mindig talál módot arra, hogy csalódást okozzon – kérdezzék csak meg bármelyik nyugat-balkáni tisztviselőt.
Kijev pedig joggal panaszkodhat és joggal vetheti fel, hogy az EU-ból hiányzik a bátorság, az akarat és a geostratégiai gondolkodás, és állíthatja, hogy ez elfogadhatatlan.
De ahogy a Nyugat-Balkán országai, úgy az ukránok is rá fognak jönni, hogy kevés más lehetőségük van, mint szépen leülni az EU várószobájában.