Aljakszej és Marija Dalbenka Kanadába menekült Fehéroroszországból, nem sokkal azután, hogy megtudták: a rendőrség célkeresztjébe kerültek az Aljakszandr Lukasenka elleni tüntetésekben játszott szerepük miatt. A pár külföldön is aktív maradt, és reméli, hogy egy nap visszatérhet a szabad Belaruszba.
Aljakszej és Marija Dalbenka 2020. augusztus 9-én egy minszki szavazóhelyiségben Szvjatlana Cihanouszkajára adták le a voksukat a fehérorosz elnökválasztáson, majd óvatos bizakodással vidéki nyaralójuk felé vették az irányt.
Aljakszandr Lukasenkát 1994-es hatalomra kerülése óta minden belarusz választás alkalmával az eredmény meghamisításával vádolták, de Dalbenkáék abban bíztak, hogy ezúttal másképp lesz.
Sokakhoz hasonlóan ők is meg voltak győződve arról, hogy Cihanouszkaja, aki politikai újonc volt, és az utolsó pillanatban lépett férje, Szjarhej, egy népszerű korrupcióellenes videoblogger helyébe, megtalálta a közös hangot a Lukasenka több évtizedes tekintélyelvű uralmából kiábrándult belaruszokkal. (Szjarhejt Lukasenka más potenciális, komoly kihívóival együtt az elnökválasztási kampány során tartóztatták le, és ellehetetlenítették az indulását.)
„Sok különböző emberrel álltam kapcsolatban, és még a belügyminisztériumban is azt mondták, hogy Cihanouszkajára fognak szavazni” – mondta az 59 éves Aljakszej Dalbenka a Szabad Európa belarusz szolgálatának adott interjúban.
Lukasenka lazán kezelte a koronavírust
A közvélemény csökkenő támogatása ellenére – ami nagyrészt annak köszönhető, hogy a Covid–19-járvány idején nem volt hajlandó lezárásokat bevezetni, ami miatt Belaruszban volt az egyik legmagasabb a koronavírus-fertőzés aránya Európában – Lukasenkát a szavazatok mintegy nyolcvan százalékával kiáltották ki győztesnek. Cihanouszkaja hivatalosan alig több mint tíz százalékkal a második helyen végzett, de ezt az eredményt széles körben hamisnak tartották.
A hivatalos eredmény közzététele előtt békés tüntetések indultak Minszkben, miután egy államilag támogatott exit poll azt jelezte, hogy Lukasenka ismét győzni fog. A rohamrendőrök könnygázzal és gumibotokkal verték vissza a tüntetőket Dalbenkáék rémületére, akik a házukban online követték a fejleményeket.
„Bekapcsoltuk az internetet, és elkezdtünk olvasni mindarról, ami történt. Azonnal úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Minszkbe” – mondta Dalbenka.
Masszív tüntetések, brutális válasz
A következő hetekben és hónapokban Belaruszon az ország posztszovjet történelmében példátlan erejű tüntetéshullám söpört végig. Augusztusban gyakran kétszázezresre duzzadtak a tiltakozások a fővárosban.
Lukasenka, aki régóta intoleráns a másként gondolkodókkal, a hatalmát fenyegető legnagyobb kihívással nézett szembe. Emiatt olyan brutalitással lépett fel a tüntetők ellen, amely messze felülmúlta az egész uralma alatt alkalmazott elnyomást.
Tavaly augusztustól kezdve több mint 32 000 belarusz került rendőrségi őrizetbe. Százakat vertek meg az utcán vagy már a fogdában, és gyakoriak a kínzásokról szóló jelentések.
Legalább három haláleset köthető a hatóságok kemény fellépéséhez. Az ellenzéki vezetőket vagy leültették, vagy menekülésre kényszerítették. Köztük volt Cihanouszkaja, aki a választások után egy nappal a szomszédos Litvániába menekült. A nem kormányzati szervezeteket és a független médiát razziákkal és letartóztatásokkal zaklatták.
Menniük kellett, mert nem rejtették véka alá a véleményüket
Dalbenka elmondta, hogy ő és felesége aktívan részt vettek a tiltakozásokban. Ő maga felszólalt az egyik minszki központi téren tartott gyűlésen, később pedig csatlakozott a Cihanouszkaja által létrehozott Koordinációs Tanácshoz, amelynek célja a békés hatalomátadás levezénylése lett volna.
„Én magam is felszólaltam a Függetlenség terén. Lehet, hogy felzaklattam a családomat, de mindent elmondtam, amit a Lukasenkákról gondolok. Aztán csatlakoztam a Koordinációs Tanácshoz. A feleségem később ugyanezt tette. A Kínzás Elleni Bizottságban is tevékenykedett, a rendőrségi bántalmazás áldozatainak eseteit dokumentálta” – mondta Dalbenka.
Bár elkerülték a letartóztatást, Dalbenka, aki ismert embereket a kormányban, kapott egy fülest, hogy figyelik őket.
„Nagyon felismerhetők voltunk a tiltakozásokon. Marijának és nekem azt mondták, hogy [a rendőrség] hamarosan eljön értünk” – mondta Dalbenka. Szeptemberre úgy döntöttek, ideje elhagyni Belaruszt.
„Kanadai vízumot szereztünk, ám Kanada a Covid–19 miatt jobbára zárva volt. De először Marijának, majd nekem is sikerült eljutnom Torontóba. Amikor felültem a gépre, imádkoztam a szabadságért és hogy a gép felszálljon” – tette hozzá a kanadai városból nyilatkozó Dalbenka.
Ők is csatlakoztak a külföldön élő belaruszok egyre növekvő táborához – sokan, mint Dalbenkáék, üldöztetéstől tartottak, ha otthon maradnak. Sokan informatikusok – az ágazat egyike az országban virágzó kevés gazdasági ágnak, miközben Belaruszban még mindig nagyrészt a nem hatékony, államilag irányított, lepusztult cégek dominálnak, amelyek munkaerőhiánnyal küzdenek, mivel sok magasan képzett szakember hagyta el az országot.
Arról még nem állnak rendelkezésre adatok, pontosan hány belarusz hagyta el az országot. A tüntetések csúcspontján, 2020 szeptemberében és októberében a belarusz belügyminisztérium szerint mintegy 13 000 belarusz távozott, főként a szomszédos Lengyelországba, Litvániába és Ukrajnába.
Mivel a valós szám mostanra vélhetően jóval magasabb, Lukasenka megnehezítette legtöbb honfitársa számára a kiutazást. Júniusban kormánya a Covid–19 járványra hivatkozva megtiltotta a külföldre utazást a belaruszok többségének.
Kanadában mosolyognak rájuk, és még a rendőr is segít
Ez a lépés egy hónappal azután történt, hogy Lukasenka az egész világot sokkolta azzal, hogy a Ryanair Athénból Vilniusba tartó járatát Minszkben kényszerítette leszállásra. A betonon várakozó gépen letartóztatták Raman Prataszevics bloggert és újságírót, valamint orosz barátnőjét. Nyugati tisztviselők az esetet „államilag támogatott gépeltérítésnek” nevezték, az Európai Unió és az Egyesült Államok pedig szigorította a Lukasenka-rezsim elleni szankciókat.
Dalbenka elmondta, hogy ő és felesége úgy érzik, szívesen látják őket Kanadában.
„Torontóban a lakosság legalább fele bevándorló. Itt az ember nem érzi, milyen nemzetiségű. Az emberek bejöhetnek a boltba pizsamában, senkit nem érdekel, hogy vagy öltözve, milyen a frizurád, csak élvezik az életet – mondta. – Mindenki mosolyog, és nem hamisan! Azért mosolyognak rád, hogy megmutassák, minden rendben van, szívesen látnak, és nem akarnak rosszat neked. Bicikliztem, és elromlott a biciklim. A rendőrök segítettek. Egyszerűen fantasztikus volt.”
A Belarusztól mintegy hétezer kilométerre fekvő Torontó sok tekintetben távol áll attól az élettől, amelyet a házaspár hátrahagyott, és különösen a Szovjetunióban töltött fiatalabb éveiktől.
Még a szovjet időkben lett ellenzéki
Aljakszej Dalbenka 1962-ben született Fehéroroszország délnyugati részén, és részben Ukrajnában tanult. Elmondása szerint a szovjet Stratégiai Rakétaerők egyik bázisán „csatlakozott az ellenzékiek soraihoz”. (A nyolcvanas években küldték szolgálatra Kazahsztán Szemipalatyinszk régiójába, a titkos atombomba-kísérletek helyszínére.)
„Sokat olvastam, köztük sok tiltott anyagot is. Egyszer csak kattant valami a fejemben. Rájöttem, hogy mekkora szégyen volt ez az unió (a Szovjetunió). Kazahsztánban láttam a szovjet rendszer minden förtelmét” – mesélte Dalbenka. Elmondása szerint 1987-ben megtagadta, hogy tovább szolgáljon a hadseregben, ezt követően kirúgták a kommunista pártból.
Amikor a Szovjetunió 1991-ben összeomlott, Dalbenka ujjongott. „Nagyon boldognak éreztem magam, amikor rájöttem, hogy ez a szörnyű birodalom összeomlik. Nagyon sok reménnyel tekintettem a jövőbe.”
Fél világnyira Fehéroroszországtól ő és a felesége továbbra is aktívak, és változtatásokat sürgetnek otthon.
„Minek nekünk az oroszok, csak tönkretesznek”
Dalbenka szerint az elmúlt év eseményei egyesítették a belaruszokat, beleértve a külföldön élőket is, és a fiatalok ma már büszkén vallják magukat belarusznak.
„Ez nagyszerű. Végre összefogunk. Még a nyolcvanas években a hadseregben próbáltam egyesíteni a belaruszokat, de hiába. Mindannyian csak magunkért voltunk. Most viszont egyesültünk. Meggyőződésem, hogy rövid ideig leszünk itt, és hamarosan hazatérünk.”
Aljona Ljavoncsanka, a 13 éve Torontóban élő fehérorosz, a Kanadai Fehéroroszok Szövetségének elnöke szerint a kanadai honfitársak a vitatott választások óta aktívak voltak, sztrájkőrséget állítottak fel és támogató csoportokat hoztak létre a Telegram- és a Facebook-oldalakon.
„Az emberek összefogtak, hogy segítsenek az otthoniaknak. Nem mondhatom meg, kiknek, mert ennek következményei lehetnek. Koncerteket, offline és online Zoom-találkozókat szerveztek, adományokat gyűjtöttek a belaruszok megsegítésére” – mondta Ljavoncsanka.
Mivel Fehéroroszország jövője a tét, Dalbenka meg van győződve arról, hogy az országnak távol kell tartania magát Oroszországtól, amelynek elnöke, Vlagyimir Putyin, úgy tűnik, növeli Moszkva befolyását a sokkal kisebb és gyengébb országban, miközben Lukasenka egyre inkább elszigetelődik a Nyugattól.
„Világossá kell tennünk, hogy az európai opció mellett állunk – mondta Dalbenka. – Mi a fenének van szükségünk Oroszországra? Csak tönkretesz minket.”