Létszámhiány, forráshiány, de a magánszolgáltatók és a megemelt fizetések is bezavarnak – Svéd Tamás, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) főtitkára szerint ezek együtt okozzák, hogy egyes szakrendelőkben akár fél évnél is többet kell várni egy időpontra. A Szabad Európának nyilatkozva azt mondta: csak a tűzoltást látják, stratégiai terveket és ezermilliárdos forrást nem, pedig arra lenne szükség.
Pár napja jelent meg egy cikk arról, hogy a józsefvárosi szakrendelőnél kígyózó sorok állnak, hogy időpontot kapjanak ultrahangra. A szigetszentmiklósi szakrendelőben például kardiológiára és ortopédiára már elfogytak az idei dátumok. A MOK információi szerint ez mennyire jellemző és tömeges, hogy a kritikus szakrendelésekre akár fél évnél is tovább kell várniuk a betegeknek?
Sajnos jellemző és egyre jellemzőbb lesz. Vannak olyan szakterületek, ahol nagyon nehéz ellátáshoz jutni. Ilyen még a pszichiátria, ne adj isten, a gyermekpszichiátria, ahová nagyon nehéz bejutni, mert nagyon kevés helyen lehet egyáltalán hozzáférni az ellátáshoz. Az pedig, hogy a beteg esetleg közgyógyellátás keretében pszichoterápiához jusson, ne csak gyógyszeres kezeléshez, a közel lehetetlen kategóriájába esik. Ez egy régóta létező és egyre inkább jellemző probléma.
Mindig ilyen rossz volt a helyzet, vagy csak az utóbbi években nőttek meg a várólisták, az előjegyzési idők?
Sosem volt rózsás, de jelentősen romlott az utóbbi években, részben a koronavírus-járvány utáni magunkhoz térésnek, részben a magyar egészségügy általános és egyre fokozódó alulfinanszírozottságának köszönhetően, de szerepe van benne a magánellátók térnyerésének is. Összetett a probléma. A szakrendelésekről könnyebb elszipkázni az orvosokat a magánellátásba, mert ezek a rendelések jól magánosíthatók. Ennek következtében vannak területek, ahol jóval kevesebb az orvos. A létszámhiány köszönhető annak is, hogy elöregedik az orvostársadalom, ezen belül a szakrendelőkben dolgozó kollégák is egyre korosabbak, egyre többen mennek nyugdíjba, és nem biztosított az utánpótlásuk. És végül, ne tagadjuk le, a hosszú előjegyzési idők kialakulásában sajátos módon az orvosi béremelésnek is van szerepe. Régebben ezeket a szakrendeléseket gyakran olyan orvosok biztosították, akiknek volt főállásuk máshol, mondjuk egy kórházban, egy sebészeti osztályon, és emellett keresetkiegészítésként heti néhány délután elmentek egy szakrendelőbe. A tisztességesebb orvosi fizetések mellett már nincs szükség harmadik, negyedik állásra; részben ez okozza, hogy beszűkülnek a kapacitások.
Tehát akkor a forráshiány és a létszámhiány a két fő ok. Van más is?
Ami még mindenképpen hozzájárul, az a szervezettség hiánya. Nem egyenletes az ellátottság az országban, vannak rendelők, ahova relatíve könnyebb bejutni, és vannak olyanok, ahol nagyon hosszú sorok állnak, ugyanakkor nem elég hatékony még a betegek átirányítása egyik helyről a másikra. Erre lenne jó a most bevezetett járóbeteg-irányítási rendszer, az Egészségablak funkció. Ez remélhetőleg hoz majd némi javulást, de van még rajta mit fejleszteni. Illetve idetartozik az is, hogy az egészségügyi ellátást inkább igénybe vevő, idősebb korosztály nincs felkészülve arra, hogy online foglaljon magának időpontot.
A betegek számára milyen következményekkel járhat egy féléves várakozás szakrendelésre? Szakmailag mennyire elfogadható, tolerálható ez a helyzet, hol jelenti a legnagyobb problémát?
Ahol nagyon fontos az időfaktor, azok elsősorban az onkológiai, hematológiai betegségek. Ezek gyanúja esetén ha valaki nem jut el időben kivizsgálásra, nem jut hozzá az ultrahanghoz, képalkotó vizsgálathoz, vagy ha mégis, akkor nagyon hosszan elhúzódik a leletezése, az a hátralévő években mérhető hátrányt jelent a beteg számára, ront az életkilátásain. Ha röviden akarok fogalmazni, akkor ezekben az esetekben a várakozásba akár bele is lehet halni. Egy új szemüveg felírására várni ehhez képest inkább csak kellemetlen, de a fél-egy éves várakozás igazán sehol sem lenne tolerálható.
Néhány hete volt a hírekben, hogy az Uzsokiban meg a János kórházban is műtétek maradtak el a klíma meghibásodása miatt, sőt még a Bethesdában is. A MOK szerint ez mennyire megengedhető, és sikerült-e megoldani azóta?
Ezek a gondok csak részben oldódtak meg, és ilyen kevés ráfordítás mellett csak részben orvosolhatók. Nemrég jelent meg a Magyar Orvosi Kamara honlapján a Nem jön ki a matek című cikk, amely azt taglalja, mennyire volt alulfinanszírozott az elmúlt évben a magyar egészségügy nemzetközi összehasonlításban. Ennek az alulfinanszírozottságnak köszönhető az is, hogy számos esetben elavult, toldozott-foldozott épületet és műszaki parkot tolunk magunk előtt az egészségügyben. Ez ugyanúgy igaz a szakrendelőkre, mint a kórházak egy részére. Történtek ugyan kórházfelújítások, elsősorban a megyei központokban, de ezek messze nem érintettek minden kórházat. Budapesten és kisebb vidéki kórházakban nagyon komoly lemaradások vannak. A klímák kérdése egy szezonális gond, mert most éppen meleg van, télen a fűtési rendszerek szokták megadni magukat, és ugyanígy bekerülnek a hírekbe, például a János kórház kapcsán. Nem szezonális problémaként a liftek és egyéb műszaki berendezések romlanak el újra meg újra. Mindez az egészségügy több évtizedes alulfinanszírozottságából ered. Nem jutott megfelelő összeg karbantartásra és fejlesztésekre, így ezek a rendszerek elöregedtek, és bármely pillanatban felmondhatják a szolgálatot.
A műtők megfelelő légkondicionálása mellett közel ilyen fontos lenne az egyéb kórházi terek hűtése, leginkább a betegszobáké, mert ha valaki egy akár jól klimatizált műtőből 30 fokos kórterembe kerül vissza, az egészen biztosan nem segíti a gyógyulását, sőt jelentősen visszaveti.
Érzékelik-e, hogy van szándék és forrás ezeknek a problémáknak az orvoslására a kormány részéről?
Látjuk a szándékot és a mindenkori tűzoltási kísérleteket. Most ismét költöttek néhány milliárd forintot az éppen aktuálisan tönkremenő klímaberendezések cseréjére vagy felújítására, de ez nem egy átfogó kórházfelújítási program része. Márpedig szükség lenne egy nagyon komoly strukturális átalakításra. Újra kellene gondolnunk, hogy a jövőben mely kórházakra és rendelőintézetekre milyen funkcióval lesz szükség. Ezek rendbehozatalára vagy akár kiváltására nagyon sok pénzt kellene egyszerre elkölteni, majd biztosítani a pénzt a folyamatos karbantartásra és felújításra annak érdekében, hogy az épületek megtarthassák a funkciójukat. Ez viszont nem milliárdos, inkább ezermilliárdos összeget jelentene. Magyarországon az egészségügyre a GDP öt százalékát költi a kormány, a betegek által a magánszolgáltatóknál elköltött összeggel ez 7-7,5 százalékra jön ki, tehát plusz közel három százalékot az emberek saját zsebből adnak hozzá. Az Európai Unió országai átlagosan a GDP nyolc százalékát fordítják központi forrásból egészségügyre, a magánköltésekkel együtt pedig 11 százalékot, azaz összességében GDP-arányosan három százalékponttal kevesebbet költünk az egészségügyünkre, mint az európai átlag, beleértve Romániát, Szlovákiát és Bulgáriát.
Az alapprobléma az, hogy a MOK és a kormány közötti egyeztetések során az egészségügy irányítói elsősorban arra igyekeznek megoldást találni, hogyan lehetne a rendelkezésre álló forrásokból és ráfordítással növelni a magyar egészségügy hatékonyságát, aminek kétségkívül van létjogosultsága, de érdemi változás és fejlődés így nem remélhető. Pluszpénz és tervek nélkül ez hosszabb távon nem fog működni.
