A több mint nyolc hónapig tartó herszoni megszállás alatt Leonyid Remiha, a városi kórház főorvosa számos megpróbáltatáson ment keresztül: áramütéseket szenvedett el fogva tartóitól, megkínzottakat kezelt, csónakokban és szigeteken bujkált. Egy dolgot nem tett: nem hagyta el a várost.
Amikor az oroszok először keresték fel Leonyid Remihát, a herszoni Tropinka kórház főorvosát, egyszerű kérésük volt: vegye le az ukrán zászlót. Remiha visszautasította. Várt egy napot, majd még egyet. Az orosz tiszt, aki elrendelte a zászló levételét, soha nem jött vissza.
Az oroszok azonban még nem fejezték be. Elmondása szerint hónapokig tartó kisebb engedetlenségi megnyilvánulások után a kórházi ágyból tudta meg, hogy az oroszok letartóztatják, amint kijön. A következő másfél hónapot aztán csónakokban, szigeteken és a város környéki lakásokban töltötte – bujkálva.
Végül szeptember 20-án fogták el úgy, hogy az egyik kórházi alkalmazottat arra kényszerítették, hogy elcsalja egy találkozóra. Ezután egy korábban előzetes letartóztatási központként használt épületbe zárták. Minden egyes cellában nyolc embert tartottak fogva, annak ellenére hogy csak négy személyre tervezték. A cellák közül háromban nők voltak.
Miután megtudták, hogy orvos, börtönőrei azt kérték tőle, hogy nyújtson orvosi segítséget az általuk megkínzott ukránoknak. „Mindennap volt kínzás – mondta Remiha a Herszon belvárosában lévő kórházának udvarán. – Hallani lehetett a sikolyaikat.”
Néha az oroszok olyan súlyosan verték és sokkolták árammal áldozataikat, hogy kórházi kezelésre szorultak – mondta –, ám nem voltak hajlandók kórházba vinni a foglyokat, így néhányan belehaltak a sérüléseikbe.
„Belehaltak a kínzásba” – mondta Remiha, akit végül szabadon engedtek, miután átment egy poligráfos vizsgálaton.
Herszon több mint nyolc hónapos megszállása alatt az orosz hatóságok egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a kórházi személyzetre, hogy megpróbálják őket együttműködésre bírni. Remiha szerint néhányan elhagyták Herszont, és a kormány által ellenőrzött területre mentek. Mások – mint Remiha és Pavlo Palamarcsuk, aki Herszon fő pszichiátriai kórházát vezeti – maradtak, és a kockázatok ellenére szembenéztek a következményekkel.
„Mivel tudnának megijeszteni? – kérdezte a 65 éves Palamarcsuk egy csipetnyi humorral a hangjában, miközben egy hideg novemberi napon a hatalmas kórház udvarán állt. – Motoros vagyok.”
Herszon városa nem sokkal azután esett el, hogy Oroszország február 24-én megindította ukrajnai invázióját. A megszállt Krímről északra özönlő orosz erők gyorsan legyőzték a város védelmét, és március 2-ára ellenőrzésük alá vonták, így ez lett az első és egyetlen regionális főváros, amelyet az inváziót követően elfoglaltak.
Az orosz erők ezután továbbsöpörtek az északnyugatra fekvő Mikolajiv városa felé, és elfoglalták a régió több mint 28.000 négyzetkilométeres mezőgazdasági területének nagy részét. Az ukrán erők visszaverték a Mikolajiv elleni támadást, de a front még hónapokig viszonylag mozdulatlan maradt, mígnem Ukrajna egy ellentámadás végén novemberben, az orosz csapatok visszavonulása után visszafoglalta a várost.
Ezekben a hosszú hónapokban az orosz megszállók a saját képükre formálták Herszont. Az első lépések között szerepelt a megszálló kormány felállítása. Volodimir Szaldót, Herszon korábbi polgármesterét nevezték ki regionális vezetőnek, helyettesévé pedig Kirill Sztremouszovot, egy oltásellenes aktivistaként ismert, marginális személyiséget, aki novemberben egy krími autóbalesetben életét vesztette.
Szeptembertől a megszálló hatóságok orosz tantervet kényszerítettek a tanárokra és diákokra, és orosz rubelre akarták cserélni az ukrán fizetőeszközt, de később visszavonták ezt a tervet. Szeptember végén Moszkva – a külvilág által el nem ismert népszavazások után – alaptalanul azt állította, hogy a Herszoni terület és három másik ukrán régió immár Oroszország része.
Remiha első ellenállási akciójára szinte közvetlenül az invázió után került sor. Herszon területvédelmi erői, egy gyengén kiképzett katonai tartalékos alakulat tagjai kudarcra ítélt ellenállást tanúsítottak az orosz erőkkel szemben, és szétverték őket. Öt sebesült tartalékost a Tropinka kórházba vittek, ahol Remiha – elmondása szerint – azt mondta a személyzetnek, hogy regisztrálják őket civilként, hogy elrejtsék őket az orosz hatóságok elől.
Hamarosan orosz katonák érkeztek, akik közölték, hogy a kórház egy részét lefoglalják a sebesültjeiknek. Remiha meghiúsította a követelést, elmondása szerint azzal, hogy túldimenzionálta a kórháznak a Covid kezelésében játszott szerepét. A személyzet szórólapokat helyezett ki, amelyek koronavírusos betegek jelenlétére figyelmeztettek, és fertőtlenítő ruhába öltöztek. Az oroszok meghátráltak. „Nagyon féltek a vírustól” – mondta.
Az oroszok azonban fokozták a követeléseket, egészen addig, amíg Remiha ellenállása egyre nyíltabbá vált – mondta az orvos a Szabad Európának. Az orosz hatóságok azt kérték tőle, hogy tegyen nyilatkozatot, amelyben dicséri az oroszok által az egészségügyben tett lépéseket. Megtagadta, ezért kihallgatta a rettegett orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat, az FSZB.
Aztán újra visszatértek és megint kihallgatták, ordibáltak vele, amiért továbbra is ukrán zászlók voltak az épületben – mondta.
A java még csak ezután jött. Miközben egy kisebb agyvérzésből lábadozott, a kórházi személyzet közölte vele, hogy az oroszok elfogják, amint elhagyja a kórházat. Elmondása szerint megelőzte őket, és augusztus 1-jén kiszökött.
A 67 éves korában még fürge, de már lassuló Remiha a következő másfél hónapot az oroszok elől való bujkálással töltötte. Biztonságos házról biztonságos házra vándorolt, időnként még a Dnyeper folyóban lévő hajókon és a folyó menti szigeteken is megszállt, amelyeket csak vízi járművekkel lehetett elérni.
Közben az oroszok kinevezték a helyére egy korábbi orvosát, Irina Szvidorovát. Szvidorova 2014-ig dolgozott a kórházban, amikor kirúgták, miután háromszor is ivott a munkahelyén.
Remiha elmondása szerint távozhatott volna úgy is, hogy ukrajnai kapcsolatait felhasználva átcsempészi magát az orosz vonalakon, de a Herszon iránti szeretete ott tartotta. Azt mondta azoknak, akik felajánlották, hogy segítenek neki kijutni, hogy „a csapatom mellett maradok”.
„Öreg ember vagyok – mondta. – Itt van a szüleim sírja, a testvéreim, a nővérem.”
Más kórházigazgatók is hasonlóan nehéz döntéseket hoztak, mondta Remiha. Irina Szokur, a Herszoni Regionális Onkológiai Rendelőintézet vezetője ukrán fennhatóság alatt álló területre távozott, akárcsak Viktor Korolenko, a Herszoni Regionális Klinikai Kórház vezetője. Inna Holodnyák, a gyermekkórház igazgatója Herszonban bujkált.
Remiha a menekülés ellenére is tartotta a kapcsolatot munkatársaival. Hogy elkerülje az FSZB megfigyelését, kódszavakat talált ki, amelyek útján közölte munkatársaival, hogy hol lesz a találkozó helye. A „hal” például a piacot jelentette.
Ez a rendszer lett a veszte. Egy nap hívást kapott, és még arra sem volt ideje, hogy fékezzen a kocsijával, mielőtt az FSZB-sek körbevették. Nem hibáztatja a munkatársát, aki összehozta a hamis találkozót; úgy véli, fegyverrel fenyegették. A letartóztatás sem volt teljesen váratlan. „Nem féltem – mondta. – Éreztem, hogy előbb-utóbb letartóztatnak.”
Ezután börtönbe vitték, ahol a négyszemélyes cellákban már nyolcan voltak. Elmondása szerint többször megkínozták áramütéssel, de sokkal enyhébbnek nevezte a büntetését, mint amit más rabokkal szemben alkalmaztak.
A börtönőrök arra kényszerítették a foglyokat, hogy énekeljék az orosz himnuszt, és kiabálják, hogy „Dicsőség Putyinnak” és „Dicsőség Sojgunak”, Oroszország védelmi miniszterének.
A bebörtönzöttek közül néhányan információkat adtak át az ukrán hadseregnek az orosz katonai mozgásokról. Mások egyszerűen az ámokfutó rendszer elnyomásának áldozatai voltak, mondta Remiha, mint például egy bebörtönzött férfi, akit minden nyilvánvaló ok nélkül azzal vádoltak, hogy NATO-katona.
Miután börtönőrei rájöttek, hogy orvos, a többi rab megkínzása után munkára fogták, hogy kezelje őket. Az oroszok által engedélyezett alapvető gyógyszerekkel és eszközökkel, például kötszerekkel próbálta kezelni az áldozatokat. Nem mindenki élte túl.
Bebörtönzése nyolcadik napján elvitték a börtönből, és házi őrizetbe helyezték. Október 3-án visszavitték, hogy hazugságvizsgálaton vegyen részt. A kérdések értelmetlenek voltak. „Van-e fedőneve az SZBU-nál?” – kérdezték, utalva az ukrán hírszerző ügynökségre, az Ukrán Biztonsági Szolgálatra.
Azt mondták neki, hogy nem ment át. „Jó – válaszolta –, majd újra találkozom a srácokkal.”
Elengedték, de közölték vele, hogy nem dolgozhat a kórházban.
Nem sokkal azután, hogy az orosz erők kivonultak, és Ukrajna visszafoglalta Herszon városát, Remiha újra munkába állt, és a gránáttűzben megsebesült betegeket felügyelte. Közben a gyógyászati eszközök hiányával kellett megküzdenie, miután az oroszok elvitték a kórházi felszerelést és a mentőautókat. Szvidorova távozott az orosz hadsereggel.
Nem mindenki tapasztalt ilyen brutalitást ellenállására válaszul. Palamarcsuk, a pszichiátriai kórház igazgatója gyökeresen másként írta le az orosz megszállással kapcsolatos tapasztalatait.
Amikor az orosz katonák először keresték fel, azt követelték tőle, hogy írja alá azokat a dokumentumokat, amelyek szerint az intézményben végzett klinikai kísérletek egy, az amerikaiak által finanszírozott biofegyverprogram részei – ez egyike azoknak az alaptalan narratíváknak, amelyekkel Putyin kormánya igazolta az inváziót.
Palamarcsuk, annak ellenére hogy 12 órán át tartották fogva, nem volt hajlandó aláírni a papírokat. „Féltem - mondta –, de nem féltem annyira, hogy meghátráljak.” Az oroszok nem erőltették a dolgot.
Palamarcsuk még legalább kétszer szembeszegült az oroszokkal. Egyszer egy kórházi alkalmazottat börtönöztek be ukránbarát tetoválásai miatt. Palamarcsuk elmondta, hogy elment egy orosz ellenőrző ponthoz, és elérte, hogy szabadon engedjék.
A harmadik alkalom októberben történt, amikor az oroszok azt követelték tőle, hogy evakuálja mind a négyszáz pszichiátriai betegét Oroszországba az ukrán harctéri előrenyomulás közepette. Dr. Palamarcsuk kétszer is megtagadta ennek teljesítését, és valamilyen ismeretlen okból az oroszok nem erőltették a dolgot.
Nem sokkal az oroszok kérése után maguk is elmenekültek, véget vetve annak az abszurd légkörnek, amelyet a férfi szerint magukkal hoztak.
Palamarcsuk úgy véli, hogy az oroszok azért nem bántották jobban, mert az orosz és az ukrán pszichiátriai rendszer közötti orvosi protokollok nagyjából azonosak. Remiha tapasztalataival szembeállítva azonban valószínűtlennek tűnik egy ilyen egyszerű magyarázat.
Annak ellenére hogy Remiha visszatért a munkájához, még nem tért vissza az irodájába.
„Nem fogok ott ülni, mert a kollaboráns ott ült – mondta, hozzátéve, hogy hamarosan egy pap érkezik, hogy megtisztítsa a helyiséget. – A pap meg fogja áldani, és utána megyek be” – mondta.
