A „Merkeln” ragasztó, amely egyben tartotta Brüsszelt 

Az összes uniós csúcstalálkozón, amelyen tudósítóként részt vettem az elmúlt 15 évben – és a blokkot sújtó válságok miatt több száz ilyenen voltam –, láttam a kontinens minden tájáról érkező és távozó vezetőket, akik néhány pillanatig élvezték az európai rivaldafényt, mielőtt visszatértek a belpolitikához vagy beeveztek a nyugdíjas éveik langyos tavába. De egyvalaki állandó volt: a most távozó Angela Merkel német kancellár.

Ennek most vége szakad. Miközben országa a hétvégén az urnákhoz járul, 2005 óta először nem szerepel majd a neve a szavazólapon, világos, hogy ez nemcsak Berlin, hanem Európa és a Nyugat számára is egy korszak végét jelenti.

Az elkövetkező napokban és hetekben elkerülhetetlenül sokan mondanak majd véleményt arról, hogy mi is Angela Merkel öröksége. És ahogy visszagondolok a brüsszeli találkozókra, sok mindenért lehet dicsérni, és sok mindenért lehet bírálni.

Nem fogom őt „Európa királynőjének” titulálni, és nem fogom „a szabad világ vezetőjének” nyilvánítani, de ugyanígy Merkel nem volt „Frau Nein”, aki minden nagyszerű ötletet megvétózott, és nem is érdemli meg azokat a Hitler-bajuszos karikatúrákat, amelyeket ellenfelei olyan lelkesen publikáltak róla.

Számomra egyszerűen ő volt az a ragasztó, amely összetartotta a dolgokat, legalábbis európai szinten. És bár jelenléte nem volt csillogó vagy dicsőséges, attól tartok, hogy az EU-nak hamarosan hiányozni fog.

Az Európai Tanács különböző sajtótermeiben egy-egy brüsszeli csúcstalálkozó után mindig volt szórakoztató esemény. Nicolas Sarkozy francia elnök rongyrázása és extravagáns manírjai, honfitársa, Emmanuel Macron pörgése és nagyzoló ötletei, David Cameron brit miniszterelnök, amint udvarias köntösbe csomagolva ütötte szemérmetlen módon az EU-t.

Aztán ott van Orbán Viktor, aki élvezi az összecsapásokat a külföldi újságírókkal, és szeret visszaszólni, hogy „és arról miért nincs szó, ami maguknál van?”, vagy említhetem a joviális luxemburgi vezetőt, Xavier Bettelt, aki néhány perc alatt négy nyelven válaszolt.

A leglátogatottabb sajtótájékoztató mégis mindig Merkelé volt

Nem azért, mert igazán megérdemelte volna. Többnyire ugyanis megnyugtatóan unalmas, nyugodt és kimért volt. Egy Merkel-tájékoztató nem a villámnyilatkozatok, hisztik vagy vádaskodások helyszíne volt, még ha néha meg is tudta mutatni önironikus, vicces oldalát. Mégis mindenki tudta, hogy a felelősség végeredményben az övé volt.

Nem volt látnok, az biztos. Inkább egy nagyon ügyes válságkezelő, aki a fokozatos változtatásokat vagy nem változtatásokat részesített előnyben, későbbre halasztva a nagy döntést. Ebből született meg a német szleng kifejezés, a „merkeln”, ami azt jelenti, hogy „tétovázni" vagy egyszerűen „nem csinálni semmit".

És az euróövezeti válság kirobbanásakor Merkel merkelnkedett is egyet – inkább a német adófizetőket és bankokat védte, a déli tagállamokban pedig kemény strukturális reformokat és megszorításokat kényszerített ki.

Ezzel majdnem tönkretette az uniót, az európaiak egy egész fiatal generációját ábrándította ki a gazdasági jövőjükkel kapcsolatban, és rengeteg euroszkeptikust generált olyan helyeken, ahol korábban nem sokan voltak. Az eurózóna mégis egyben maradt, és egyetlen tagját sem veszítette el. Legalábbis a következő válságig, mivel sem a valódi fiskális, sem a bankunió még nem jött létre.

A migrációs válsággal kapcsolatban viszont azt a rendkívül gyors és bátor döntést hozta, hogy befogadta a Szíriából és máshonnan menekülő emberek millióit. De a jó szándék nem tartott sokáig, még – az intoleráns múltja által máig kísértett – Németországban sem. Az útlevélmentes schengeni övezet alig működik, a kontinensen újra falak és korlátok emelkednek, és nincs közös európai menekültügyi rendszer.

Ehelyett az EU az autoriter rezsimekkel kötött, erkölcsileg kétes értékű megállapodásoktól függve próbálja távol tartani a migránsokat. A 2015-ös migrációs hullám közvetlen következményeként a háború óta először van populista jobboldali párt a német Bundestagban. Számos más európai országban is hatalmon vannak, vagy közel állnak ahhoz, hogy hatalomra kerüljenek.

Merkelt könnyű vádolni azzal, hogy túl keveset tesz Magyarország és Lengyelország illiberális tendenciáival szemben, túlságosan puhány Kína ellenében, amikor több más uniós ország és Washington bosszúságára sietve a tető alá hozott vele egy beruházási megállapodást. Emellett engedélyezte a vitatott Északi Áramlat 2 gázvezeték építését, függetlenül attól, hogy a Kreml éppen hogyan sértett normát. Mindez azzal magyarázható, hogy nem akarja megsérteni a hatalmas német üzleti érdekeket.

Belpolitikai téren átvette a balközép számos elképzelését, például a nyugdíjak és a minimálbérek emelését, valamint az atomenergia fokozatos kivezetésének gondolatát is magáévá tette, de valójában elődjének gazdasági reformhullámát meglovagolva kormányzott.

A német hadsereg közben továbbra is alulfinanszírozott és nincs kihasználva, a digitális forradalom nem igazán indult be, és fennmaradt az ország bonyolult adó- és jóléti rendszere is, hogy csak néhányat említsünk azok közül a problémák közül, amelyeket az utódjára hagy.

Mégis, valószínűleg hiányozni fog. Sok tekintetben ő kínált megoldást Henry Kissinger híres dilemmájára, miszerint Németország „túl nagy Európának, de túl kicsi a világnak”. Nagyon jól tudta, hogy Berlin érdekeinek előmozdítása érdekében az EU-nak és a NATO-nak össze kell tartania, de országa nem lehet túlságosan erélyes, mivel a többi európai ország fél tőle.

Ezért az egységre törekedett, akár a legkisebb közös nevezőre is, és kerülte a nagy ötleteket, nyilatkozatokat és akciókat.

És a ragasztó tartotta magát, Brüsszelben és Berlinben egyaránt. De ahhoz, hogy ez így is maradjon, ugyanilyen politikai intelligenciájú emberre lesz szükség.