„Lisaj Lavi vagyok, túlélő” – így mutatkozott be az interjú során az a 38 éves nő, akire családjával együtt a Hamász fegyveresei törték rá az ajtót október 7-én a Gázai övezet melletti Nahal Oz kibucban. Egy szomszéd fiút kényszerítettek arra, hogy csalogassa elő őket a bunkerszobából – őt később megölték, Lisaj férjét, kislányai, a féléves Alma és a kétéves Roni magyar állampolgárságú édesapját pedig elhurcolták. Az interjú november 22-én készült.
Október 7-én átfogó támadást indított Gázából a Hamász, amelyet az Európai Unió és az Egyesült Államok is terrorszervezetnek minősített, számos helyen áttörve a biztonsági kerítést. Mikor értek el az önök otthonához?
A légvédelmi szirénák hangjára ébredtünk kora reggel. Sajnos ehhez már hozzá voltunk szokva, én Szderótban születtem, ami szintén alig pár kilométerre van Gázától, így nőttem fel. Azonnal átmentünk a bunkerszobába a gyerekekkel, illetve csak Almával, mivel nem túl nagy a ház, az Roni szobája, ő eleve ott aludt. Bezártuk az ajtót és az ablakokat. A riasztások számából éreztük, hogy ez nem a szokásos menetrend, valami komolyabbról van szó. Már elhatároztuk, hogy mindjárt indulunk északra, Omri édesapjához.
Hét körül kimentem, hogy hozzak tápszert a kicsinek és valami reggelit a nagyobbiknak. Egy fél órával később kaptuk az üzeneteket néhány másik, a kibucban élő ismerőstől a közös csetszobában, hogy bajban vannak, betörtek hozzájuk a terroristák, valaki segítsen. Ekkor már Omri is kiment a konyhába, és két késsel tért vissza, biztos, ami biztos. Utólag naivnak tűnik, de akkor azt hitte, talán ezzel meg tudjuk védeni magunkat. Akkor még azt hittük, hogy a korábbi esetekhez hasonlóan néhány terrorista átjuthatott, talán hárman, öten, de arról fogalmunk sem volt, hogy több ezren.
Hamarosan lövéseket és sikolyokat hallottunk, aztán arabul kezdtek üvöltözni odakint. A hangokból tudtuk, hogy nagyon közel vannak, és nagyon csendben kell lennünk. Odaadtam a nagyobbik lánynak a telefont, hogy nézzen mesét, és lehetőleg aludjon vissza – ez így is történt szerencsére. Egyre közelebbről hallottuk a zajokat, aztán hirtelen üvegcsörömpölést – ekkor tudatosult bennünk, hogy itt vannak a házunkban. Törtek-zúztak, aztán az ajtónkhoz értek. Bekopogtak a fegyvereikkel, aztán arabul és angolul azt mondták, hogy jöjjünk ki, vagy lőnek. Pár percig ott ültünk néma csendben a két kislánnyal és Omrival. Tudták, hogy bent vagyunk, mert az ajtó zárva volt.
Két perccel később egy ismerős hangot hallottunk. A 15 éves Tomer Eliaz Arava volt, egy közeli szomszédunk. Kérlelt, hogy nyissuk ki az ajtót, vagy a terroristák agyonlövik először őt, aztán minket is. Egymásra néztünk Omrival – nem tudtuk, hogy jól tesszük-e, vagy nem, de úgy döntöttünk, engedelmeskedünk. Nem tudtam nem arra gondolni, mit tennék, ha az én gyerekem állna ott. Sajnos ez rajta nem segített, nem sokkal később megölték őt és az édesanyját, valamint annak párját.
Kinyitottuk az ajtót, és Tomer mellett ott állt öt terrorista, öt szörnyeteg. Nem tudom máshogy mondani, az agyam tudja, hogy emberi lényekről van szó, a nácik is emberi lények voltak, de nem tudok más szót használni rájuk.
Kilökdöstek minket a konyhába, Roni viszont még mindig az ágyában aludt. Engem nem engedtek vissza, hiába könyörögtem. Végül Tomer – emléke legyen áldott – felajánlotta, hogy bemegy velük együtt, és kihozza a kislányomat. Ezt végül megengedték. Próbáltam nem arra gondolni, milyen érzés lehet egy kétévesnek arra kelni, hogy terroristák ébresztgetik, és fegyvert fognak rá.
Ezután üvöltözve követelték rajtunk a fegyvereinket (nem tartunk otthon fegyvert), és elvették a telefonjainkat. Szerencsére nincs Facebook-profilunk, ezért nem tudták élőben közvetíteni az ismerőseinknek az egész borzalmat.
Átvittek minket egy szomszédunkhoz. Ekkor láttam utoljára Tomert, a szomszéd fiút. Pár nappal később tudtam csak meg, hogy megölték. A családból, akikhez vittek, a két szülő és két gyerekük a földön ült a konyhában, a bunkerszobában pedig láttuk a nővérük holttestét. Hárman vigyáztak ránk, mellettünk egy RPG (kézi páncéltörő gránátvető) hevert. A szomszédasszony telefonjáról videóztak minket, hogy így adják tudtára az ismerősöknek élőben, mit tesznek velünk.
A fogvatartóink elmondták, hogy a Hamász Izz ad-Din al-Kasszám brigádjának a tagjai. Azt mondták, nem fognak bántani minket, mert civilek vagyunk (miközben a szomszéd szobában ott hevert egy gyerek holtteste), és Izrael a megtestesült gonosz. Két órán át tartottak ott minket, azt mondták, altassuk el a gyerekeket. Én viszont nem akartam, hogy még egyszer valami borzalomra ébredjenek, hogy mi nem vagyunk ott velük, vagy már nem is élünk. Lassan elvesztettük az időérzékünket, mert a telefonjainkat elvették. Közben még több szomszédunkat terelték oda, köztük Natali és Jehudit Ránant, akik amerikai állampolgárok – ők voltak később az első két túsz, akiket elengedtek.
Már azt hittük, hogy itt a vége, mert elkezdtek rendezkedni. Aztán Omrit, a férjemet és egy másik férfit felállítottak, hátrakötötték a kezüket, aztán Natalival és Jehudittal együtt elkezdték kiterelni őket. Azt mondtam neki, hogy nagyon szeretem, vigyázni fogok a lányokra, és ne akarjon hős lenni, mert a lányok várják vissza. Azt mondta, ő is szeret – és ennyi volt. Kipillantottunk az előszobába, és láttuk, hogy az ottani kis óra 1 óra 27 percet mutat. Ekkor láttuk utoljára Omrit.
Eddig a percig a képtelen, érthetetlen helyzetben is tökéletes csendben üldögélt a nagyobbik lányom, pedig amúgy mindig sokat beszél. Amikor viszont az apját elvitték, zokogva kiabálni kezdett: „Apát akarom, apával akarok menni!”, megpróbálta kitépni magát a kezemből, és utánuk menni.
Akkora érzelmi megterhelés érte, hogy pár perccel később egyszerűen elaludt. Amikor felébredt nem sokkal később, már nem egy kétéves Roni szólt hozzám, hanem egy felnőtt. A mai napig nem tudom megmagyarázni, de megállás nélkül beszélt, és reálisan értékelte a helyzetünket. Odafordult a hat hónapos kishúgához, és azt mondta neki: „Te vagy a kistestvérem, mindig vigyázni fogok rád.”
Omrival együtt elment az összes terrorista is a házból. Közben folyamatosan hallani lehetett kintről a lövéseket, kiabálást, sikoltozást. Aztán füstszagot éreztünk. Láttam, hogy odakint lángol az autóm, és a kibucban ültetett fákat is felgyújtották. Elkezdtünk attól félni, hogy egyszerűen ránk gyújtják majd a házat. Nem mertünk kimenni, féltünk.
Este fél 6 körül értek oda az izraeli hadsereg első egységei a kibucba. Éjjel, fél 11-kor vittek ki minket egy buszhoz. Akkor is folyamatos volt még a tűzharc és a légiriadók is, de azt mondták, biztonságban vagyunk, és kimenekítettek a kibucból. Ez történt október 7-én.
Említette Tomer Eliaz Aravát, a fiút, akit csalinak használtak a fegyveresek. Az ő meggyilkolt édesapjának lányai szintén magyar állampolgárok, akárcsak az ön férje, és őket is Gázába hurcolták, igaz?
Igen. Dafna és Ella, a nővérük Roni óvodájában dolgozik. Jól ismerem őket.
A férjének milyen kapcsolata van Magyarországgal? Jártak már itt?
Én nem, de ő igen. Az édesanyja Magyarországon született. Hadd mondjam itt el, hogy nagyon-nagyon reménykedem benne, hogy a túszalku keretében Dafna és Ella is hazatérhet hozzánk már holnap vagy legalább a héten valamikor. Ön is látja, hogy mosolygok, amikor arra gondolok, hogy nemsokára itthon lehetnek. Nem könnyű persze feldolgoznunk ezt a megegyezést, és nem nyugodhatunk meg, amíg nem tér haza Omri és az összes ember, akit fogva tartanak. (November 24-én, pénteken délután 13 izraeli túszt és 12 thai vendégmunkást engedtek el a gázai fogságból, az izraeliek közül kizárólag nőket és gyerekeket – arról egyelőre nincs hír, hogy Dafna és Ella köztük van-e – szerk.)
Szeretném megköszönni Magyarország, a magyar emberek és a magyar kormány közreműködését is. Remélem, hogy ez folytatódik egészen addig, amíg Omri is hazatérhet, és aztán együtt utazhatunk el majd egyszer Magyarországra.
Tudom, hogy sokan úgy látják, hogy október 7-e csak az izraeli–palesztin konfliktus egy újabb felvonása. Nem az. Ez a mi második holokausztunk. Tudom, hogy furcsa ezt hallani, de az a mondat, amit a soá után megfogalmaztunk: Soha többé! – ez történt meg velünk újra október 7-én. Nem egy hadműveletet hajtottak végre, hanem terroristák, nácik törtek be a mi otthonainkba, akik civilek vagyunk, nem katonák. Gyerekeket, anyákat, apákat raboltak el, nőket erőszakoltak meg. Van egy férfi, akinek az egész családját megölték, és őt egyedül Gázába vitték. Ezt kell megértenie a világnak, és ezért kell kitartani, amíg az utolsó túsz is haza nem tér a fogságból.
A magyar külügyminisztérium, a nagykövetség felvette önökkel közvetlenül is a kapcsolatot?
Igen, Omri édesapját felhívták, és az önök köztársasági elnöke is találkozott vele, amikor idelátogatott, azóta is folyamatosan tartják vele a kapcsolatot a magyar hatóságok. Nagyon nehéz volt az elmúlt időszak Izrael számára, fontos tudnunk, hogy vannak, akik mellettünk állnak.
Korábban említette, hogy a két magyar állampolgárságú kislány, Dafna és Ella valószínűleg hazatérhet a túszalku keretében. Az ön férje valószínűleg most is túsz Gázában. Mit szól a megegyezéshez? Számít rá, hogy lesz egy következő fordulója a túszok szabadon engedésének, amikor a férje is hazatérhet?
Van egy optimista és egy realista oldalam. Természetesen remélem, hogy Omri is hamarosan hazatérhet, de őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ez mennyi időt vehet igénybe. Nem hiszem, hogy rövid időn belül bekövetkezne. Egy 46 éves férfi, a fogvatartói nem törődnek azzal, hogy gyerekei vannak, és hazavárja a családja. Remélem, hogy legalább a Vöröskereszt eljut hozzájuk, amilyen gyorsan csak lehet.
Múlt héten találkoztam Joseph Borrell-lel (az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője – a szerk.). Azt mondta, mindent megtesznek, hogy a túszok mihamarabb hazatérhessenek. Erre válaszoltam, hogy rendben, de hogy lehet az, hogy a Vöröskereszt másfél hónap után sem juthatott még el hozzájuk, hogy ellenőrizzék, milyen állapotban vannak? Még egy listánk sincs róluk. Ezért van szükségünk Európa közbenjárására, mert sokan közülük európai állampolgárok is.
Roni, Alma és én itthon vagyunk, biztonságban, de amíg Omri Gázában van, a szó bizonyos értelmében mi is túszok vagyunk. Amíg a férjem, a gyerekeim édesapja odaát van, ez nem változik. A lányoknak szükségük van az apjukra.
