Mielőtt 2022 őszén elhagyta Oroszországot – mert vádemeléstől tartott, amiért ellenezte az ukrajnai inváziót –, Andrej Volna az ország egyik vezető ortopéd sebésze volt. Családjával együtt most Észtországban él, de az elmúlt két hónapban önkéntesként dolgozott egy Kijev környéki katonai kórházban, ahol jórészt a harcokban megsebesült ukrán katonákat látott el.
Volna tartós vízumot kér hosszú távra, hogy folytathassa a munkáját Ukrajnában. Szergej Medvegyevnek, a Szabad Európa/Szabadság Rádió (RFE/RL) orosz szolgálata munkatársának beszélt oroszként szerzett tapasztalatairól és benyomásairól a háborús Ukrajnában.
Ha jól értem, ott, ahol ön dolgozott, nem kellett azonnali, élet-halál döntéseket hozni, mint a frontvonalon, hogy kit kell előre venni, és kinek kell várnia a kezelésre.
Volt ilyen a kórházamban, de még azelőtt, hogy odakerültem volna: még akkor, amikor az orosz erők alig néhány kilométerre voltak onnan, Irpinyben és Bucsában, és megpróbálták elfoglalni a hosztomeli repülőteret. Akkor oda hozták a sebesülteket – katonákat és civileket – triázsra.
Hála az égnek most, hogy a frontvonal eltávolodott Ukrajna fővárosától, nem kell osztályozást végezni ott, mert a betegek már stabil állapotban érkeznek. Ma a sebészeknek a súlyos sérülések későbbi szövődményeivel kell megküzdeniük. Leginkább sebfertőzésekről vagy általános fertőzésekről beszélünk.
Jelentős tapasztalattal rendelkezik sürgősségi orvosként és ortopéd sebészként. Szénbányászokkal dolgozott a szibériai Kemerovói területen, de a harci sérülések, gondolom, teljesen új gyakorlatot jelentenek.
Az orvosként eltöltött első hat évemben bányászokkal dolgoztam Szibériában. Sokféle sérülés történt ott, többet közülük metánrobbanás okozott. Szerencsére nem mindegyik volt halálos, és néhány bányászt különféle sérülésekkel behoztak a kórházba. Akkor találkoztam nagyon súlyos esetekkel, bár nem olyan mennyiségben, mint most.
A sérülések több mint kilencven százaléka aknától vagy más robbanásoktól származik, nem lövöldözéstől. A lőtt sebek általában egyszerűbbek, és a fronthoz közelebb kezelik őket. Persze ekkora mennyiségben még soha nem láttam egy helyen ilyen sebeket.
Hadd kérdezzem a kijevi életről, a bombázások alatti életről. Hozzászokott ehhez a két hónap alatt? Élt át valaha is légitámadást a kórházban?
Számtalanszor volt riadó, amikor a műtőben voltunk, de senkinek eszébe sem jutott, hogy megszakítson egy műtétet.
Ami a kijevi mindennapokat illeti, lenyűgözött, amikor színházba mentem. A Három bajtárs című darabot láttam, egy regényből készült háborúellenes előadást Erich Maria Remarque XX. századi német író könyve alapján, amelyet ronggyá olvastam fiatalkoromban. Elég nagy benyomást tett rám.
Az előadás egy bejelentéssel indult: „Kedves nézőink! Ebben az előadásban légiriadó-szirénát, lövöldözést és robbanásokat fognak hallani. Ne féljenek. Ez csak az előadás audio-összetevője. Valódi riasztás esetén külön bejelentéssel szakítjuk meg a darabot. A legközelebbi óvóhely kétszáz méterre, a Krescsatik metróállomáson van. Ha felhangzik a minden tiszta jel, az előadás folytatódik.”
Néhány interjúban azt olvastam, hogy az egyik első dolga, amikor Ukrajnába jött, az volt, hogy ellátogatott Bucsába, a Kijev melletti városba, ahol meggyőző bizonyítékokat tártak fel arra, hogy az orosz erők a háború első hónapjaiban szisztematikusan háborús bűnöket követtek el civilek ellen. Mik voltak a benyomásai?
Mint minden külföldinek, nekem is be kellett szereznem egy engedélyt ahhoz, hogy bejussak a katonai kórházba. Több napot kellett várnom, ami alatt közelebbről is megnézhettem, mi történik Kijevben és a környéken. Az első napon elmentem Bucsába.
Tavaly nyáron avattak fel ott egy emlékművet, és szinte az összes áldozat nevét felírták rá. Néhány holttest még most is azonosításra vár. De ott van 511 név – azoké, akiket meggyilkoltak vagy meghaltak Bucsában az orosz megszállás alatt 2022 februárjában és márciusában. Minden korosztály szerepel köztük, a kilencven év felettiektől a mindössze néhány hónapos csecsemőkig.
Magát Bucsát felújították és újjáépítették, de még mindig komor benyomást kelt. Amolyan nyaralóváros, mindössze négy kilométerre a kijevi körgyűrűtől. Sok hasonló város van Moszkva körül – sok fával és régi faházakkal, valamint drága, modern villákkal. Amikor felidézed a fotókat és amikor felsétálsz az emlékműhöz…
Először egy központi parkban kapott helyet, majd a katedrálisba költöztették – oda, ahol több mint száz, oroszok által megölt embert temettek tömegsírba. Szerencsére én voltam ott az egyetlen ember, így senki nem zavart meg sem engem, sem a gondolataimat.
Mi a véleménye egész Oroszország és minden orosz ember kollektív felelősségéről a történtekért, beleértve azokat, akik felszólaltak a kormány ellen?
Felelősnek érzem magam, és megértem, hogy ki kell vennem a részem a kollektív felelősségből. Gyakran gondolok vissza a múltra, és próbálom megérteni, hol hibáztunk. Azt hiszem, a fordulópont valamikor a kilencvenes években jött el, amikor széles körű szakmai lehetőségek nyíltak meg. Minket – mármint engem és a barátaimat – elterelt a közélettől az új technológiák bevezetése és a szakmai fejlődés lehetősége. Talán akkor történt, amikor mindannyian a karrierünkkel voltunk elfoglalva, és hagytuk, hogy „szakemberek” foglalkozzanak a politikával. Talán ez volt az a hiba, amit mindannyian elkövettünk.
De az én hibám – és hibáztatom is magamat emiatt – az volt, hogy nem elég karriert csinálni. Helytelen volt nem politizálni, különösen akkor, amikor olyan nagyságok léptek le a színről, mint Galina Sztarovojtova. Szürke, arc nélküli emberek váltották őket, akikről később kiderült, hogy a KGB-től és a Szövetségi Biztonsági Szolgálattól indultak. Ekkor csúszott ki az ország. Szerintem ebben van az én felelősségem csírája is azért, ami most történik.
Természetesen mindannyian felelősek vagyunk. Amikor Ukrajnába jössz, megérted, hogy készen kell állnod minden negatív reakcióra, mert az agresszor ország képviselője vagy. Az ukránoknak nem kötelező tudni a háborúellenes nézeteidről. Csak azt tudják, hogy orosz vagy. Amikor Ukrajnába jöttem önkéntesnek az orvosbarátaimnak segíteni, készen álltam minden reakcióra, még a betegektől is, mert orosz vagyok, és a felelősség bélyegét viselem magamon.
Találkozott ilyen reakciókkal?
Nem, és ez csodálatos. De amikor visszamegyek Ukrajnába, még mindig fogok erre számítani, mert bármely orosz rászolgált erre a bánásmódra az ukránoktól. Mert elveszítettük az országunkat – nemcsak önmagunk számára, hanem azt is hagytuk, hogy agresszívvé váljon, és halált hozzon egy másik országra. Természetesen hibásak vagyunk, mindannyian osztozunk ebben a kollektív felelősségben. Ez a teher – ami semmi ahhoz képest, amit az ukránok elviselnek – a miénk, a gyermekeinké és a jövő nemzedékeké.
Nem sok orvos, legalábbis nem sok ismert orvos szólalt fel az orosz kormány vagy a háború ellen. Miért ennyire engedelmes az orvostársadalom?
Szerintem van rá magyarázat. Az invázió előtt a legkiemelkedőbb orvosok csúcstechnológiás területeken dolgoztak, és nagyon függtek a munkaadóiktól. Ha elveszítik az állásukat, nehéz hasonlót találni. Ez magyarázat, nem igazolás.
Azt hiszem, jogom van ezt mondani, mert a kollektív gyávaságunk – és a néhány kivétel csak erősíti a szabályt – az egyik legszörnyűbb dolog, ami az utóbbi időben történt az orosz társadalommal. Egy orvosnak, különösen egy traumatológusnak vagy ortopéd orvosnak eleve a háború ellen kell lennie, mert a háború éppen a traumák járványa.
Számomra ez volt a legmélyebb csalódás, amit kétségtelenül magammal fogok cipelni hátralévő napjaimban.
