Szadir Dzsaparov kirgiz elnök könyvet jelentett meg Út az új Kirgizisztán felépítéséhez címmel, csatlakozva kazah és üzbég kollégájához, akik ugyancsak „friss” korszakot nyitottak meg. De valójában mennyire változnak a közép-ázsiai rendszerek?
Közép-Ázsiában a vezetők új oldalakról, új fejezetekről – sőt új országokról – beszélnek.
Üzbegisztánban Savkat Mirzijojev elnök 2021-es újraválasztási kampányának jelszavává tette az Új Üzbegisztánt, öt évvel azután, hogy az ország második államfője lett.
A szomszédos Kazahsztánban Kaszim-Zsomart Tokajev elnök néhány hónap múlva követte.
Mintegy három évvel azután alkotta meg az Új Kazahsztán kifejezést, hogy az elnöki posztra lépett, és az olajban gazdag köztársaság független története legsúlyosabb erőszakos zavargásai nyomán politikai értelemben végleg hidegre tette az államot kézi vezérő elődjét és mentorát, Nurszultan Nazarbajevet.
Most Kirgizisztán vezetője, Szadir Dzsaparov is beállt a sorba.
A hónap elején a kirgiz média beszámolt az elnök által írt új könyv megjelenéséről, amelynek címe: Út az új Kirgizisztán felépítéséhez. Ebben Dzsaparov felvázolja az elszegényedett ország fejlesztésére vonatkozó elképzeléseit.
De vajon mennyire új az új valójában ezekben az esetekben?
Asszel Tutumlu, a ciprusi Közel-keleti Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok és Politikatudományi Tanszékének oktatója úgy látja, hogy az öt volt szovjet közép-ázsiai köztársaság stratégiái figyelemre méltóan következetesek.
„A közép-ázsiai államok nagyon is elkötelezettek abban, hogy megpróbálják biztosítani rendszerük stabilitását”, miközben megtartják „a politikai gazdaság kereteit, amelyben a gazdasági haszon nagy része egy nagyon kis klikkhez kerül” – nyilatkozta Tutumlu a Szabad Európa Majlis podcastjának egy nemrégiben sugárzott epizódjában, amelynek címe Közép-Ázsia jelenének és jövőjének kutatása volt.
„Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a lakosság hozzáállása változik. Számomra ez az újdonság Közép-Ázsiában” – tette hozzá.
Hosszú menetelés az új Kirgizisztán felé
Tekintettel arra, hogy Kirgizisztán az a közép-ázsiai ország, ahol a legtöbb vezetőváltás történt – összesen hat elnök váltotta egymást, akik közül hármat elűztek a hatalomból –, talán ironikus, hogy Dzsaparov, Mirzijojevvel és Tokajevvel ellentétben, nem állítja, hogy a kirgizek már új országukban élnének.
Épp ellenkezőleg, „legalább húsz-harminc évbe fog telni, hogy felépítsük az új Kirgizisztánt” – írja friss könyvében Dzsaparov, és felszólítja „Kirgizisztán soknemzetiségű népét, hogy kezdjék el együtt” végrehajtani a feladatot.
Ez a második könyv, amelynek Dzsaparov a szerzője, és amelyből több mint negyvenezer példányt nyomtattak.
Egy korábbi, 2015-ben megjelent kötetben – amikor Dzsaparov még ellenzékben volt és börtönben ült – politikai riválisait, elsősorban az akkori elnököt, Almazbek Atambajevet vette célba.
Ez a mű sokkal méltóbb egy államférfihoz, mert olyan nagy fogalmakat helyez középpontba, mint a szegénység, az igazságosság és a zöldgazdaság, még akkor is, ha Dzsaparov nem igazán körvonalazott recepteket kínál ezeken a területeken hazája sikeréhez.
Egy dolog világos: már nem nézi jó szemmel a kirgiz utcai tüntetéskultúrát, amely 2020-ban kevesebb mint két hét alatt a börtöncellából az elnöki székbe repítette az ellenzéki aktivista Dzsaparovot.
A könyvben megjegyzi, hogy a demokrácia „a jogállamiság betartásától függ mind az átlagpolgárok, mind az emberek, mind a hatóságok részéről”.
„Nem szabad engedni, hogy a demokrácia anarchiává váljon!” – figyelmeztet.
Kevesen tagadnák, hogy Dzsaparov valamilyen szinten megváltoztatta Kirgizisztánt.
A népszavazással elfogadott 2021-es alkotmány a parlament rovására megerősítette hivatalát, miközben eltörölte azt a záradékot, amely tiltja, hogy a második ciklusban is indulhasson.
Ez azonban sok tekintetben egyszerűen visszaállította azt a politikai rendszert, amely a második elnök, Kurmanbek Bakijev tekintélyelvű kormányzása alatt működött, amelyben Dzsaparov a 2010-es forradalom előtt a korrupció elleni küzdelemmel foglalkozó ügynökséget vezette.
Dzsaparov elismeri, hogy sokáig kell még ezt a harcot vívni, és erre könyvében a rendőrségi reform példáját hozza fel.
„Legyünk őszinték: a legtöbb esetben az átlagpolgárok nem kapnak megfelelő védelmet a bűnüldöző szervektől – írta. – Éppen ellenkezőleg, a bűnüldöző szervek egyes képviselői áldozatává válnak.”
De vajon Kirgizisztán államfője tud-e hosszú távú megoldást kínálni a problémára vagy egy részére?
Dzsaparov a Kumtor Gold bánya államosítását azon eredmények közé sorolta, amelyek új útra terelték Kirgizisztánt – a lépés hivatali ideje elején növelte a népszerűségét.
Azóta azonban legalább két, korábban az elnök szövetségeseként ismert prominens személyt is elbocsátottak vagy börtönbe zártak a bányához kapcsolódó állítólagos korrupciós ügyek kapcsán.
Számos bizonyíték van arra, hogy a korábbi elnökök védelmét élvező kétes figurák – a drogbáróktól a volt vámtisztviselőkig – továbbra is büntetlenséget élveznek, miközben az elnök bírálóinak elnyomással és börtönbüntetéssel kell szembenézniük.
Újabb vagyok nálad
Aki a két másik közép-ázsiai állam, Tádzsikisztán és Türkmenisztán „új” változataira vár, még sokáig várhat.
Ennek oka elég egyszerű.
A tádzsikisztáni Emomali Rahmon és a türkmén Gurbanguly Berdimuhamedow veterán vezető még mindig a kezében tartja a gyeplőt, még akkor is, ha Berdimuhamedow megengedte, hogy fia, Serdar foglalja el az elnöki széket.
Azonban Közép-Ázsia két legnagyobb népességű és gazdaságú országában az új vezetők kényelmesnek találták, hogy távolságot tartsanak maguk és a hosszú ideig hivatalban lévő első elnökök között, akikhez az országban sok rosszat társítanak.
Ennek szükségszerűsége csak fokozódik, ahogy a változás iránti igény is egyre nagyobb mind Kazahsztánban, mind Üzbegisztánban.
Június 17-én tartott beszédében Tokajev Kazahsztánt „az egyetlen olyan országnak nevezte a tágabb régióban, amely ilyen rövid idő alatt ilyen jelentős változásokat hajtott végre politikai rendszerében”.
„A hatalom kulcsfontosságú intézményeinek minőségileg eltérő konfigurációját alakítottuk ki, jelentősen kibővítettük a polgárok részvételét a döntéshozatalban, és átfogóan megerősítettük az emberi jogok és szabadságjogok védelmének rendszerét” – állította Tokajev, aki a jelenlegi rendszert „igazságosabbnak, nyitottabbnak és versenyképesebbnek” nevezte.
Ezt a dicsekvést minden bizonnyal mindenki szkeptikusan fogadja, aki Kazahsztánban él.
Bár az idei parlamenti választásokon ellenzéki jelöltek is indultak, egyikük sem nyert mandátumot.
Eközben többen közülük olyan videófelvételeket mutattak be, amelyek szerintük a szavazólapok manipulálását igazolják az állam számára szimpatikusabb jelöltek érdekében.
Üzbegisztánnak több alapja van reformokra hivatkozni, részben azért, mert Mirzijojev korábbi főnöke és Üzbegisztán első elnöke, Iszlam Karimov ultraautoriter kormányzása nagyon alacsonyra tette a lécet.
Ahogy Alexander Cooley, a Columbia Egyetem politológusa – aki szintén megszólalt a Majlis podcastban – megjegyezte, Karimov kormánya „szinte becsületbeli ügyet csinált abból, hogy nem törődött azzal, milyen a nemzetközi megítélése”.
Üzbegisztánban Mirzijojev kormánya érzékenyebbnek bizonyult a külföld véleményekre, nem beszélve arról, hogy éhes a hitelekre és a befektetőkre.
A korábbi miniszterelnök első ciklusa alatt ezért dicsérettel halmozták el az országot, mivel kormánya lecsapott a rendszerszintű kényszermunkára, engedélyezte a szólásszabadságot, és teljesen konvertibilissé tette a nemzeti valutát.
Ezek a reformok, amelyek miatt Üzbegisztán 2019-ben az The Economist magazinnál megkapta Az év országa címet, azóta veszítettek lendületükből.
Ami viszont nem veszített – és ezt a Szabad Európa üzbég szolgálatának több nyomozása bizonyítja –, az az uralkodó családok kulcsembereinek üzleti birodalma. Mindez regionális hagyomány, amely majdnem olyan régi, mint a posztszovjet közép-ázsiai függetlenség évei.
Mégis, Jennifer Brick Murtazashvili, a Pittsburghi Egyetem Center for Governance and Markets alapító igazgatója szerint talán irreális elvárás, hogy bármely ország politikusai kihagyják a márkaépítési lehetőségeket.
A Szabad Európának nyilatkozva elmondta, hogy az „új Kirgizisztán és az új Üzbegisztán” sok, nyugati demokráciában tapasztalható extravagáns politikai márkaépítéshez képest „eléggé visszafogott”.
„Az új jelző használata ügyes, mert azt sugallja, hogy ez valami más, de annyira általános, hogy nem nyújt sok betekintést abba, milyen irányba haladnak ezek az országok. Ez szándékosnak tűnik” – fejtette ki Murtazashvili.
Miután lökést adtak az alkotmányreformnak, a közép-ázsiai vezetők „segíteni akarnak az embereknek, hogy megértsék a változások hatását saját márkaépítésük révén. (…) Ez azt mutatja, hogy a vezetők még az autoriter államokban is szembesülnek hatalmuk nyilvános korlátozásával” – tette hozzá.
