Egy nyugat-ukrajnai bombabunkerben egy fiatal nő a levegőbe tartja a telefonját, hogy wifijelet találjon, miközben egy másik nő matcha lattét kortyolgat. A mondatok között hosszúak a csendek, aztán a legutóbbi légiriadó-sziréna után összezárt idegenek kis csoportja beszélgetni kezd.
Bár ez egy valódi bombabunker, a légiriadó nem valódi: a Smata (Rongy) egy színdarab, egyike az ukrán bombabunkerekben sokasodó előadásoknak, amelyeket a föld alatt adnak elő, amióta Oroszország nyolc hónappal ezelőtt nagyszabású inváziót indított. Az előadás a drámaiság ellenére némileg elhatárolódik a háború intenzitásától.
„Valaki zoknit cserél, valaki fertőtlenítőszerrel takarít, valaki még egy ablakot is hozott magával, hogy lemossa” – mondta Jana Titarenko rendező.
Az elmúlt években lassan beszivárgott a közbeszédbe a hadszíntér kifejezés (angolul szójáték a színház szóra: theatre of war). A gyorsan változó szerkesztői napirend, a folyamatos harcok és az egymást érő haditudósítások eszement hangulatot kölcsönöznek az ukrajnai háborúnak. A bombázás, a légiriadó és az evakuálás idegtépő hátterével szemben azonban a hétköznapibb ügyek – az élelemszerzés, az egyenruhák varrása vagy a papírmunka elvégzése – is áthatják a mindennapokat.
Nyáron Kosztantin Vaszjukov rendező és kutató saját darabjával, a Vona Vijnával (amit úgy lehetne fordítani, hogy Ő háború) turnézott az országban, később egy nürnbergi színházi fesztiválon is bemutatták. Ukrajnában a darabot többek között a Harkivban, Ukrajna második legnagyobb városában vitték színre – a város gyakori célpontja a súlyos orosz támadásoknak.
„Reggel a városközpontban embereket öltek meg az orosz lövések (…) tőlünk néhány utcányira” – emlékezett vissza az előadás augusztus 30-i napjára a szerző.
A háború a nők szemszögéből
A Vona Vijna azonban az orosz invázió néhány hétköznapibb és kevésbé véres aspektusával foglalkozik – például a bürokráciával, amellyel az embernek meg kell küzdenie, ki akar vinni egy lovat az országból. Vaszjukov elmondása szerint kifejezetten a háborús idők női tapasztalataira összpontosítva ő és szerzőtársa, Szvitlana Melnik színésznő több mint harminc történetet gyűjtött össze ukrán nőktől, hogy bemutassák különböző társadalmi szerepeiket.
„Önkéntes munka a konyhán a hadseregben – hozza fel példaként Vaszjukov. – Krumplit hámozol, levest főzöl, valahogy kommunikálsz a katonákkal.”
Az a nő, akiről a darabnak ez a része szól, saját történetét látta kibontakozni a színpadon. „Azt hiszem, kívülről láthatta, milyen fontos a munkája – mondta Vaszjukov. – Lehet, hogy unalmasnak és jelentéktelennek tűnik, de fontos, hogy Ukrajnában mindenki rá tudjon nézni kívülről (…) és rájöjjön, hogy mindent jól csinálunk.”
A színházak és kulturális intézmények Oroszország célpontjai voltak – különösen a február 24-i inváziót követő hetekben. Március 16-án az orosz erők bombázták a Mariupolban lévő Donyecki Akadémiai Regionális Drámai Színházat, ahol civilek húzták meg magukat – annak ellenére hogy és az épület két végén a „Gyerekek” szót írták a járdára. Az Associated Press nyomozása arra a következtetésre jutott, hogy mintegy hatszáz ember halt meg a támadásokban.
Az ukrán védelmi minisztérium augusztus elején közölte, hogy mintegy 530 „ukrán kulturális és művészeti intézményt”, köztük színházakat, vallási és kulturális központokat semmisítettek meg az orosz csapásokban.
Mikolajiv egyetlen működő színháza szembemegy a pusztítással
Mikolajiv – a déli város, amely Mariupollal ellentétben továbbra is ukrán ellenőrzés alatt áll – intenzív bombázások célpontja volt. Augusztus végén a Mikolajivi Akadémiai Művészeti Drámai Színház a folyamatos támadások ellenére egy óvóhelyen nyitotta meg az új évadot.
„Mikolajivban semmi sem működik – se a múzeum, se a mozik, se az iskolák, se az óvodák. Három színház van a városunkban, de csak a miénk működik” – mondta a színház igazgatóhelyettese, Natalja Izbas Messengeren.
„A Mikolajivban maradt embereknek nincs hová menniük, hogy eltereljék a figyelmüket a háborúról. Mindennap jön egy rakéta, pusztítás, a város meghal” – tette hozzá.
Az orosz invázió miatt kitelepített mintegy 12 millió ukránhoz hasonlóan az egykori színészek közül sokan külföldön vagy Ukrajna már részein kerestek menedéket. Azoknak, akik maradtak, rövid idő alatt új szerepet kellett megtanulniuk.
Egyiküknek, Szerhij Hololobovnak a közelmúltban lerombolták a házát. Másnap ennek ellenére részt vett a színházban egy komolyzenei rendezvényen, amelyen a regionális filharmónia kórusának szólistái léptek fel. Ők is részt vettek a háborús erőfeszítésben.
„A háború kezdetétől fogva színészeink és dolgozóink zászlókat, arcmaszkokat és esőkabátokat varrtak a katonáknak” – mondta Izbas.
Háborús körülményekre írt darabok
A kisebb térhez és az új helyszínhez való alkalmazkodás nehézséget jelentett a mikolajivi színészeknek. Néhány produkció esetében azonban a spártai körülmények hozzájárultak ahhoz a hangulathoz, amelyet a darab meg akart teremteni.
Kijevben a Zsadajka (Visszaemlékezés) című kísérleti darab az invázió alatti mindennapi élet epizódjait mutatja be – áram és zene nélkül, mivel a frontvonalakon gyakran nincs áram.
„Mivel Irpinyben tűz alatt voltam, úgy írtam meg a darabot, hogy bármelyik helyiségben elő lehessen adni, ahol emberek kerestek menedéket” – mondta a Szabad Európának Dmitro Hodakivszkij rendező, a területvédelem önkéntese, aki tavaly tavasszal segített felszabadítani a Kijev melletti, sokat szenvedett várost az orosz erőktől.
A színészek maguk adják a megvilágítást zseblámpával, a hangeffektusokat pedig a hangjukkal generálják.
„A harcosok megdicsértek bennünket: Jól megragadtátok a háború érzését. (…) Olyan helyet választottunk, ahol nem kell megállítani az előadást légiriadó-sziréna miatt, ahol nem ölnek meg Putyin gránátjai minket és a közönséget.”
A Lvivben élő Titarenko kifejezetten a helyszínt szem előtt tartva dolgozta ki a darabját.
„A Smata az első olyan előadás, amelyet kifejezetten erre a nézőtérre, erre a bombabunkerre terveztünk – mondta. – Ez az alagsori tér már régóta érdekel művészileg, és minden szerencsésen alakult.”
