A mariupoli Olha és Oleh Huszak az orosz megszállás első napjaiban elvesztették munkájukat, otthonukat és rokonaikat. Egyre több volt a holttest, miközben az orosz erőket az ukrán kikötővárosban elkövetett háborús bűnökkel vádolták meg.
Amikor az oroszok 2022. március 9-én bombát dobtak a mariupoli szülészeti kórházra, a Huszak család már érezte, hogy az élet pokollá válik az ostromlott ukrán városban. Elvesztették a munkájukat a kikötőben, az otthonukat és a rokonaikat. Oleh és Olha Huszak is megsérült.
Az orosz támadás kezdete után 15 nappal már rémálom volt az élő pokol, rengeteg halottal. Hivatalos adatok szerint a háború első napjaiban több mint 25 ezren haltak meg Mariupolban, emberi jogi aktivisták azonban azt állítják, hogy a szám akár százezer is lehet. Az orosz erőket számos háborús bűncselekménnyel vádolják, amelyeket a kikötővárosban, valamint Ukrajna számos más helyszínén követtek el.
A házaspár az ostrom kezdetekor a kórház közelében húzta meg magát, nyílt tűzön főztek, ahogy a többiek, mivel az áramszolgáltatás megszűnt, a konyhájuk pedig romhalmazzá vált. Anasztazia, a legidősebb lányuk a város egyik szülészeti kórházában volt várandósan, férjével és testvérével, a tízéves Vlagyiszlavval.
„Hirtelen szörnyű ordítást hallottam, azt kiabálták, hogy repülőgép, repülőgép! – emlékszik vissza Oleh. – Rohantunk a bunker felé, de ha már hallod a repülőt, az azt jelenti, hogy a bombát már ledobták, így tényleg csak három-négy másodperced van, hogy biztonságos helyre érj” – tette hozzá.
Mint mondta, a bomba okozta kráter hét méter mély és ötven méter széles volt.
Olhára téglák és törmelék hullott. „Csukott szemmel feküdt, azt hittem, meghalt. De kinyitotta a szemét, és elkezdtünk kúszni” – mondta Oleh.
A házaspárt, miközben azon aggódtak, hogy gyermekeik vajon biztonságban vannak-e, a rendőrség egy másik kórházba vitte, ahol érzéstelenítés nélkül varrták össze a sebeiket – mondja Oleh. Nem voltak gyógyszerek.
„Zúzódásom volt. Még most sem hallok a bal fülemre, és a jobb kezem sem működik rendesen. Olha az arcán, a fején és a combján szenvedett sérüléseket” – mondja Oleh majdnem két évvel a történtek után.
Nincs hely a holttesteknek
A családot szétválasztotta a légicsapás. Olha és Oleh az egyik kórházba került, míg a gyerekek egy másikba. A kommunikáció nem működött, így telefonon sem tudták elérni egymást.
„Az emberek azt kérdezték tőlem, hogyhogy nem őrülök bele, hogy nem tudom, mi van a gyerekekkel. De az egyetlen gondolatom az volt: Meg fogom találni őket. És ez segített átvészelni” – mondja Olha.
Olehnek és Olhának több mint egy hónapig kellett a kórházban maradnia az orosz megszállás alatt. Elfogyott az élelem, és már a legsúlyosabb betegek ellátására sem volt elegendő készlet. De a legnehezebb dolog, mondja Olha, látni a holttestek halmait.
„Március 9-től 13-ig az idegsebészeti osztályon voltunk, a folyosón feküdtünk, és láttuk, hogy fekete zsákok százait vonszolják el mellettünk. Ott fekszel, és hallgatod, ahogy az emberek haldokolnak, és már nem lehet rajtuk segíteni – mondja. – Amikor elhagytuk a kórházat, kukák mellett mentünk el, és láttuk, hogy holttestek vannak bennük – a hullaházban már nem volt hely. Láttunk kutyákat, akik emberi testrészeket marcangoltak.”
Március 12-én a Moszkva által támogatott Donyecki Népköztársaság fegyveresei betörtek a kórházba – emlékszik vissza Olha.
„A kórház bejáratához egy ukrán katona holttestét rakták. Minden alkalommal, amikor ki kellett mennünk, meg kellett kerülnünk a holttestet. Ez nagy pszichológiai nyomás volt. Ugyanez történhet veled – mondták a fegyveresek” – fogalmazott.
Oleh szerint az orosz erőket egy alapvetően hibás mentalitás hajtotta.
„Ez az egész háború és ami Ukrajnával történt – és nemcsak Ukrajnával, hanem Georgiával, majd Moldovával is –, mind az orosz propaganda következménye – mondja Oleh. – Amikor a »felszabadítókkal« beszélgettünk, tényleg azt hitték, hogy azért jöttek, hogy felszabadítsanak minket a fasizmus alól. Számukra ezért minden ukrán és a nyugati világ szabadságára törekvő ember ellenség” – tette hozzá.
A házaspár legkisebb fia, Vlagyiszlav nem szívesen beszél arról, mi történt a szülészetet érő légicsapás után. Emlékszik a támadás pillanatára, miközben nővérével és sógorával a szülőszobán volt.
„Az emberek sikoltoztak. Rengeteg repesz volt. Mindenki nagyon meg volt rémülve – meséli. – A szüleim máshol voltak, és nem tudtam, hogy jól vannak-e. Az első dolog, amit a robbanás után kérdeztem, amikor kivittek minket, az az volt: Mi történt az anyukámmal? Hol van?” – fogalmazott.
Újraegyesülés Rotterdamban
Több mint egy hónapba telt, mire a család újra együtt lehetett.
„Nem hagytuk el Mariupolt hamarabb, mert nem találtuk a gyerekeket – mondja Olha. – Később megtudtuk, hogy Anasztazia március 22-én a kórház pincéjében fiút szült. A szülés húsz órán át tartott, és ezalatt közvetlen találat érte a kórházat. Április 11-én francia újságírók vitték el őket.”
Olehnek és Olhának napokkal később, április 14-én sikerült megszöknie.
„Szerencse, hogy aznap önkéntesek jöttek két kisbusszal, hogy kivigyenek. Tizenkét órát autóztunk Zaporizzsjába, ami általában csak két-három óra. Nem voltak zöldfolyosók. Félelmetes volt, mert 25 orosz ellenőrző ponton haladtunk át, és sok volt a csecsen. Amikor végre Zaporizzsjába értünk, nem igazán tudtam elhinni, hogy tényleg elhagytuk azt a poklot” – mondta Olha.
Minden egyes ellenőrző pontnál leszállították a kisbuszban utazó férfiakat, és arra kényszerítették őket, hogy sorakozzanak fel, derékig vetkőzzenek le, és mutassák meg az irataikat. Az orosz katonák hazafias tetoválást kerestek – mondja Oleh –, és ellenőrizték a férfiak ujjait, hogy van-e nyoma annak, hogy meghúzták egy géppisztoly vagy puska ravaszát. A telefonjukat is ellenőrizték.
Az önkéntesek segítségével Huszakék eljutottak Németországba, és később újra találkozhattak a gyermekeikkel. Amikor a kisbusz Rotterdam felé közeledett, Olha meglátta a gyerekeit az út szélén. Rákiáltott a sofőrre, hogy álljon meg.
„Egy autópálya volt. Nem lehet csak úgy megállni, de a sofőr megállt. Tudtam, hogy elüthetnek. Sok autó megállt, de én a gyerekekhez rohantam. Megöleltem, megcsókoltam őket, és először találkoztam az unokámmal. A Damir nevet kapta, ami azt jelenti, hogy aki békét ad” – emlékszik vissza könnyes szemmel.
Rotterdamban egyesült újra a család. Olha és Oleh a kikötőben dolgozik, gyümölcsöt csomagol a raktárban. Azt mondják, sok más ukránnal és lengyellel dolgoznak együtt.
A felszabadulásra várva
Huszakék rendszeresen beszélnek olyan ismerőseikkel, akik még Mariupolban vannak, és szörnyű dolgokat hallanak.
„Lehetetlen onnan elmenni, ha ukrán útleveled van. Orvosi segítséget sem kapnak az ukrán állampolgárok. A helyzet nagyon nehéz – nem maradt város – mondja Olha. – Jönnek emberek Oroszországból, sok csecsen, burját és más nemzetiségű. Az ott maradt helyiek főleg a lebombázott házakban élnek, míg az új lakosok új lakást kapnak, amelyeket propagandacéllal építettek, hogy azt mondhassák: Nézzétek, a város felszabadult. Újjáépítjük.”
Az ENSZ becslései szerint Mariupol ostromában a város társasházainak mintegy kilencven százaléka és a családi házak mintegy hatvan százaléka megsérült vagy megsemmisült. Huszakék háza is romokban.
„Az idősebbik bátyám ott halt meg – mondja Olha. – Március elején ölték meg, és csak március 26-án tudtuk kivinni, hogy eltemessük” – tette hozzá.
A család az AP hírügynökség Húsz nap Mariupolban című dokumentumfilmjének főszereplője. A stáb egy órával az invázió kezdete előtt érkezett Mariupolba. Ők voltak az egyetlen újságírók, akik akkoriban a városban dolgoztak. Közel három héten keresztül dokumentálták az orosz erők által elkövetett bűncselekményeket, valamint a család megrázó menekülését.
A film számos díjat kapott, többek között a nemzetközi Sundance Filmfesztiválon.
Oleh és Olha számára egyelőre nincsenek hosszú távú tervek, szülővárosuk felszabadulására várnak.
„Nagyon szeretnénk, ha Mariupol felszabadulna. Szeretnék hazamenni, meglátogatni a szüleim és a testvérem sírját. Nagyon hiányzik Ukrajna” – mondja Olha.
Oleh hozzáteszi: „Nem megyünk Mariupolba, amíg orosz megszállás alatt van. Amikor a várost felszabadítják, és győzünk, és ha a kikötőben szükség lesz ránk, odamegyünk” – tette hozzá.
